Martin Clement egy kis franciaországi faluban született Marvin Bijou néven. Már fiatalként elhatározza, hogy elmenekül az otthonából: maga mögött hagyja az intoleranciát és a mássága miatti bántalmazást. Kitaszítottsága ellenére azonban mindig, mindenhol talál szövetségeseket: az iskola igazgatónője, Madeleine Clement ? akitől később választott nevét kölcsönzi ? a színjátszás varázslatát mutatja meg neki, a színházban pedig, ahol dolgozni kezd, találkozik egy rendezővel, aki arra biztatja, hogy vigye színpadra életének történetét. Ez a színdarab lesz az, amely beteljesíti Marvin átváltozását: a kisfiúból férfivá érett Marvin szembenéz az átélt traumákkal és elfogadja, sőt újra meg is teremti önmagát, már Martin Clement-ként.
Így hangzik a Színpadon az életem története, amelyet egészen más úgy olvasni, ha az ember tudatában van: mindez nem fikció, hanem a valóság ? a kőkemény valóság. Milyen lehet az élete annak a kisfiúnak, aki olyan iskolai környezetben szembesül a másságával, ahol már a Bijou név is ?halálos ítélet?? Ki nyújthat neki támaszt, ha még az apja is úgy vélekedik: ?a homoszexualitás egyfajta elmebetegség?? Megtalálhatja a helyét a világban vagy összeroppan a külvilág elvárásai és reakciói okozta teher alatt? Egyáltalán: fel tudja dolgozni azokat a traumákat, melyeket át kellett élnie csupán azért, mert más, mint a többiek? Többek között ezekre a kérdésekre keres ? és ad ? válaszokat Anne Fontaine filmje, mely tulajdonképpen óriási előnnyel indult, hiszen a forgatókönyv alapjául egy önéletrajzi regény szolgált, ennél pedig aligha lehetett volna jobb téglát találni ahhoz, hogy ne dőljön össze a rá épített ház, vagyis a film.
Édouard Louis 2014-ben megjelent regénye hamar bestsellerré vált, a megrendítő történet azonban nemcsak az olvasóknak szúrt szemet: hazánkban az Orlai Produkciós Iroda ? Füge Produkció Leszámolás velem címmel mutatott be belőle monodrámát Nagy Dániel Viktor főszereplésével, Rába Roland rendezésében, Anne Fontaine pedig filmre adaptálta a művet, nem is akárhogyan! A francia rendező-forgatókönyvíró 2009-ben a Coco Chanel című filmmel hívta fel magára a figyelmet, ám sokakban ? köztük bennem is ? a 2016-os Ártatlanok hagyott olyan mély nyomott, melynek ismeretében kijelenthető: ezután minden alkotását visszafojtott lélegzettel várja a közönség.
A Színpadon az életem világpremierje 2017-ben a Velencei Filmfesztiválon volt, ahol elnyerte a legjobb melegfilmnek járó Queer Lion-díjat ? teljesen megérdemelten, hiszen olyan mértékű érzékenységgel, tisztelettel és hitelességgel tárja elénk egy homoszexuális fiú felnövéstörténetét, hogy azt szinte lehetetlen szavakba önteni.
Azért megpróbálom. Kezdjük rögtön azzal a pőre őszinteséggel, amely az egész filmet uralja: a rendező nem finomít a valóságon ? még az iskolai erőszakot is közelképekben tálalja, ezáltal mutatva meg, mit kell elszenvednie a fiúk között egy olyan fiúnak, aki kilóg a sorból ?, de nem is túloz. Az iskolai és a családi környezet ábrázolása messzemenőkig valószerű. Szinte a néző bőrét és lelkét égeti a rúzsként felkent piros alkoholos filc, akárcsak az a pár mondat, melyet az apa ejt el egyszer, veszekedés közben: ?Miért nem tud úgy viselkedni, mint egy fiú? Minek éget minket??. De ha már az őszinteségnél és a valósághűségnél tartunk, elmondom azt is: Anne Fontaine alkotása remek adaptáció, melyet már-már dokumentumfilmnek érzünk.
Ezt az érzést pedig a szerkesztésmódja is erősíti, hiszen a múlt, Martin gyermekkora flashbackek formájában ékelődik be a jelen epizódjai közé. Így épül fel egy ?beszélőfejes? dokumentumfilm is, amely esetén az elbeszélők visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg a régmúltban történteket. És itt is éppen ez történik: Martin egy színdarabot készít, ehhez pedig áttekinti az életét. Felidéz minden fájdalmas emléket és húsba vágó mondatot, végül pedig leszámol régi önmagával. Azért, hogy új ember lehessen: olyan, aki elfogadja önmagát. Ez pedig lássuk be, nem egyszerű feladat. Főleg akkor nem, ha az ember egyáltalán nem olyan, amilyennek a környezete látni akarja. Martin egy munkásosztálybeli családban nőtt fel, ahonnan csak azért sikerült kitörnie, mert az iskolájába újonnan érkezett igazgatónő, Madeleine Clement a hóna alá nyúlt és megismertette vele a színház világát, amelyben a cseperedő fiú végre otthonra, és ami ennél is fontosabb, önmagára talált. A saját életéről szóló darab készítése terápia a már felnőtt Martin számára: ebben dolgozza fel az életét ? szó szerint és átvitt értelemben egyaránt.
A majd? kétórás játékidő alatt egy homoszexuális férfi finoman szólva nehéz gyermek- és fiatalkorába nyerhetünk bepillantást, ahhoz azonban, hogy egy olyan, kimondottan egy karakterre fókuszáló film, mint a Színpadon az életem, hiteles legyen, jó színészek kellenek. És jelen esetben vannak is! A főszereplőt életre keltő Finnegan Oldfield játéka feledhetetlen, akárcsak a gyermek Martint megformáló Jules Porier alakítása is. Nekik hála elég könnyen belehelyezkedtem abba a nézőpontba, ahonnan szemlélve egész más a világ: ahonnan nézve az is óriási lépésnek tűnik, hogy az ember hazaviszi bemutatni a szerelmét vagy egyszerűen csak megfogja a kezét az utcán sétálva. De ha már színészi játék: a filmben Isabelle Huppert önmagát alakítja (!), ám nemcsak ő fürdik a ?szerepében?, hanem az apát játszó Grégory Gadebois is.
Mindazok után, amiket leírtam, úgy tűnhet, Anne Fontaine filmje lenyűgöző, és ez így is van. Persze felróhatnánk, hogy a cselekmény olykor túl lassan folyik, hogy néhány mellékszereplő nem elég kidolgozott, a játékidő pedig bizonyára lehetne rövidebb, de felesleges, ezek a hibák ugyanis eltörpülnek amellett, milyen őszinte és bátor ez a film. Yves Angelo képei hiteles és sokszor festőien szép hátteret teremtenek Édouard Louis történetének, aki büszke lehet ? és talán az is ? erre az adaptációra, hiszen a Színpadon az életem legalább olyan magabiztosan tart tükröt a világ elé, ahogyan az ő önéletrajzi regénye.
Tóth Eszter
Fotó: port.hu
