Budapesten született, az V. kerületi Markó utcai főreáliskolában érettségizett 1915-ben. Már gyerekkorában kiderült róla, hogy hihetetlen memóriával rendelkezik, hosszú szövegeket tud hallás után szó szerint visszaidézni. Adottságát már az iskolai képzés alatt kamatoztatta, és lelkesen szavalt is az ünnepségeken. A hallott szövegek pontos felidézésében később segítette, hogy villámgyorsan rajzolt, meglepően pontos megfigyelésekkel örökített meg mindent, később elsősorban karikatúrákat készített.
Szülei kívánságára azonban a budapesti műegyetemet végezte el, és 1923-tól mérnökként kezdett dolgozni az egyik budapesti gépgyárban. Az egyetemi évek alatt azonban nem adta fel álmát, és még a diplomavizsgák előtt meghallgatást kért Ódry Árpádtól, aki hallva produkcióját maga ajánlotta a fiatalembert a színiakadémiai felvételi bizottság figyelmébe. A vizsgán azonban elutasították, így Ódry térítésmentesen vállalta a felkészítését, és azt tanácsolta tanítványának, hogy az előadóművészetre koncentráljon, hiszen vérbeli szavaló.
Rendkívüli teljesítményekre volt képes, egyhuzamban el tudta mondta a Toldit és A helység kalapácsát.
Bár élete végéig rettegett a felejtéstől, még idős korában is 1500 verset és prózai művet tudott könyv nélkül. Már pályafutása kezdetén rátalált saját előadói hangjára, és az akkoriban még szokatlan, tudatos, értelmező előadói stílus, a pátoszmentes színpadi beszéd egyik képviselője lett. 1921-től tartott önálló esteket, 1926-tól két éven keresztül a Teréz körúti Színpadon, Nagy Endre kabaréjában, 1931-ben pedig a Képeskönyv Kabaréban lépett színpadra versmondással. 1927-ben átvette a nyomdai és építőmunkások szavalókórusának igazgatását is. 1933–1939 között az Országos Színészegyesület színészképző iskolájának tanára volt, közben 1938-ban fellépett a Városi Színházban is.
A nyugatosok kiváló tolmácsolójaként tartották számon,
tagja volt Karinthy Frigyes legszűkebb baráti társaságának, rendszeresen vendégeskedett a Babits családnál és Móricz Zsigmond leányfalui nyaralójában, szoros barátság fűzte József Attilához, Füst Milánhoz, Illyés Gyulához is. Néhány írása is megjelent a Nyugatban, Babits Mihály a „leghatalmasabb versmondó teljesítmények egyikeként” méltatta. Előadóestjei azonban a negyvenes években ritkultak, a zsidótörvények idején korlátozták fellépéseit, később már nem is engedték színpadra. 1944-ben pedig munkaszolgálatra vitték, ahonnan csak 1945 áprilisában térhetett haza.
A második világháború után lelkesen vetette magát a munkába, és jelentős szerepet játszott a színházi élet újjászervezésében.
Egy ideig a Pódium Kabaré tagja volt, de foglalkoztatta a Művész és a Belvárosi Színház is. 1947–1949 között a Pódium Kabarét igazgatta, majd dramaturgként dolgozott a Magyar Rádiónál, hangfelvételeket készített, tanítványokat vállalt. 1950–51-ben az Úttörő Színház művésze volt, majd a Déryné Színházon belül 1951-ben részt vett az Állami Faluszínház megalapításában, amelyet 1957-től haláláig vezetett. Azt szerette volna, ha távoli vidékekre is eljut a színház varázsa, ott is élvezhetik az előadásokat, ahol nincs mód színházba járni. Az általa meghonosított irodalmi országjárás során társulata játszotta Arany János Toldiját, A Pál utcai fiúkat, a Királyasszony lovagját, a Nebáncsvirágot, Moliére Tartuffe-je hétszáznál több adást ért meg. 1946–1950 között a színiakadémián beszédművelést tanított, előadásmódjával iskolát teremtett, sokat tanult tőle Jancsó Adrienn, Sólyom Katalin, sőt Latinovits Zoltán is.
Népszerűsítette klasszikus magyar költők ismert és jórészt ismeretlen vagy elfeledett verseit, leghíresebb önálló estjeit 1957–1959 között az Irodalmi Színpadon tartotta, 1959-ben a Bartók Teremben is játszott. Színpadon és filmen elsősorban groteszk karakterfigurákat alakított (Meztelen diplomata – 1963, A helység kalapácsa, tévéjáték – 1965). Valójában nem színésznek, hanem előadóművésznek tartotta magát, a vers- és a prózamondás különlegességét, sajátos kifejező eszközeit, a beszéd, a szó művészi szintre emelését képviselte. Önálló estjeivel és irodalmi műsoraival, versértelmezéseivel
fontos szerepet játszott a patetikus színészi megoldásoktól és deklamálástól mentes előadói stílus megteremtésében.
A hatvanas évek elején egészsége megromlott, infarktusok során esett át, és az orvosok nemcsak a pódiumtól, hanem még a tanulástól is eltiltották. Amikor betegsége miatt nyugdíjazták, valósággal összetört, mert a munka éltette. Feleslegesnek érezte magát, ágynak esett, néhány hét alatt elfogyott az ereje, és 1965. október 25-én Budapesten meghalt.
Ascher Oszkár több szakkönyvet is írt a versmondásról és a színpadi beszédről (Beszédművészet – 1937, A versmondás művészete és a színpadi beszéd – 1953), önéletrajzi írását Minden versek titkai címmel 1964-ben adták ki. Munkásságát 1956-ban Kossuth-díjjal, 1957-ben Kiváló Művész címmel ismerték el. 1970 óta nevét viseli a rákoskerti amatőr színházi társulat, síremléke a Farkasréti temetőben található. Egyik fia, Ascher Tamás Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező, a magyar színházi élet jeles alakja.
Nyitókép: Fortepan/Szalay Zoltán
