Kényszerzubbonyból is kiszabadult a némafilmek kőarcú komédiása
Százharminc éve, 1895. október 4-én született Buster Keaton, a kőarcú amerikai filmkomikus, akit máig a legnagyobb akrobatikus színésznek tartanak és akinek némafilmjei nemcsak a filmrajongókat bűvölték el, hanem a szürrealistákat, köztük Salvador Dalít és Luis Buñuelt is.
Joseph Frank Keaton a Kansas állambeli Piqua városkában született, varieté-vándorszínész szüleinek harmadik, legkisebb gyermekeként. A talpraesett gyereket jelentő Buster becenevet a családi legenda szerint másfél évesen kapta az illuzionista Harry Houdinitől, aki látta, hogy a kisfiú a színházi lépcsőn legurulva felpattan. A varietészínpadra háromévesen lépett először családjával, testvéreivel és szüleivel, az akrobatikus jelenetekkel vegyített bohózatokban Bustert afféle élő kellékként használták. Legurították a lépcsőn, átdobták a díszletként szolgáló ablakon, olykor a nézők közé hajították, de a nyaktörő mutatványok során sohasem sérült meg. Már ekkor kialakította jellegzetes kőarcát, amelyen a legvidámabb helyzetekben sem látszott soha érzelem. Egy interjúban elárulta, hogy erre egyedül jött rá:
1917-ben apja alkoholizmusa miatt fel kellett hagyniuk a családi bohózatokkal. Anyjával New Yorkba költöztek, ahol megismerkedett a híres komikus Fatty Arbuckle-lal, a találkozás meghatározta további sorsát. Fatty meghívta, hogy legyen partnere az alacsony költségvetésű, A mészárosfiú című vígjátékban, melynek sikere után a duó tucatnyi némafilm-burleszkben szerepelt együtt. Az új művészeti ágtól elvarázsolt Keaton hamarosan saját magának írta a szerepeket, rendezőasszisztensként a filmkészítésben is részt vett, idővel önálló filmcéget alapított. Bár a szakmában egy idő után útjaik szétváltak, továbbra is jóbarátok maradtak.
Szárnyra kapta a hírnév, gyors egymásutánban készült filmjeiben bármilyen karakter bőrébe bújt, elpusztíthatatlannak látszott. A The New York Times így írt róla: „A film világában, ahol minden eltúlzott, ahol az érzelmek megjelenítése gondosan kimunkált és dramatizált, Buster közömbös és ünnepélyes arca minden érzelmet elrejt.” Mégis, ez a kifejezéssel teli kifejezéstelen arc az optimizmust és az örök kíváncsiságot képviselte.
A finom mozdulatok, a könnyedség, ahogy hősei a képtelen helyzetekhez alkalmazkodtak, egyfajta édes szomorúságot kölcsönöztek némafilmjeinek, amelyeket ugyanakkor vérbő humor és sok ötlet jellemzett. A navigátor (1924), A Generális (1926), amelyet Orson Welles a valaha készült legnagyobb filmnek nevezett és az Ötöt egy hatosért (1928) című romantikus vígjáték a mozi halhatatlanjai közé emelte.
A hangosfilm már nem az ő műfaja volt. 1928-ban a Metro-Goldwyn-Mayer stúdióhoz szerződött, később ezt nevezte élete legrosszabb döntésének. A sikersorozat megszakadt, a stúdió korlátozta kreativitását, befektetését féltve kaszkadőr használatára kényszerítették, munkáját általa megalázónak érzett módon keménykezű rendezők és forgatókönyvírók ellenőrizték. Bánatában rákapott az italra, és mindezek betetőzéseként tönkrement 1920-ban kötött házassága is. 1934-ben volt a mélypont, az MGM kirúgta, feleségétől elvált, majd részegen azon nyomban feleségül vette az őt ápoló nővért, amire állítása szerint egyáltalán nem emlékezett, a nővér pedig az ő igazi keresztnevét sem ismerte. Az adóhivatal beperelte 28 ezer dollár adóhátralék miatt, alkoholizmusa miatt szanatóriumba kellett szállítani, ahol kényszerzubbonyt kapott, de ebből könnyedén kiszabadult, és megszökött.
Az alkohol rabságából csak az 1940-es évek elején szabadult ki a nála huszonhárom évvel fiatalabb harmadik, egyben utolsó feleségének segítségével. Hollywoodi pályafutása azonban gyakorlatilag véget ért. Még dolgozott mint gagíró (többek között a Marx fivérek Botrány az Operában című filmjében), rendezett rövidfilmeket, de régi fizetésének már csak a töredékéért. Szerepet vállalt néhány külföldön készült vígjátékban is, Európában nagyobb megbecsülésnek örvendett, mint a hazájában.
1949-ben a Life Magazin cikksorozatot közölt a némafilmek nagy komédiásairól, köztük Keatonról is. Miután több televíziós show-műsorba hívták vendégnek, neve visszatért a köztudatba. Ismét keresni kezdték a filmrendezők, olyan filmekben kapott epizódszerepeket, mint Billy Wilder legendás Alkony sugárút című filmje (1950), a Rivaldafény (1952), a Nyolcvan nap alatt a föld körül (1956) és a Bolond, bolond világ című vígjáték (1963). Filmes munkái mellett több reklámban is szerepet vállalt. 1957-ben eladta élettörténetének megfilmesítési jogát a Paramount Picturesnek, a forgatásnál technikai tanácsadóként alkalmazták. Bár az elkészült filmmel nem volt elégedett, a kapott összeg elég volt arra, hogy új házat vegyen. Munkásságát már életében számos könyv és tanulmány elemezte.
A baseballrajongó, erős dohányos színészt tüdőrákkal diagnosztizálták, de soha nem tudta meg, hogy halálos betegségben szenved, azt mondták neki, hogy súlyos hörghurut keseríti meg az életét. 1966. február 1-jén halt meg a kaliforniai Woodland Hillsben.
A hollywoodi Hírességek sétányán két csillag is őrzi az emlékét (filmes, illetve televíziós munkája elismeréseként), 1959-ben tiszteletbeli Oscar-díjat kapott az amerikai filmakadémiától. Nyolc filmje került be a Kongresszusi Könyvtár Nemzeti Filmregiszterébe.
