Jómódú és művelt budapesti polgárcsalád gyermekeként jött a világra, másfél éves korában kezdett olvasni, hatévesen zongorázni, hétévesen komponálni. Bartók és Kodály példájára kezdte a népdalgyűjtést, a nála egy évtizeddel idősebb két zeneszerző tizenhét évesen fogadta munkatársául, s Lajtha egy év múlva már gyűjtőútra indult Erdélybe, édesanyja szülőhelyére.
A budapesti Zeneakadémián végzett, közben közgazdaságtani doktorátust is szerzett, majd Lipcsében, Genfben és Párizsban folytatta zenei tanulmányait. A francia fővárosban töltött évei meghatározónak bizonyultak, első zeneműve a Des esquisses d’un musicien (Egy muzsikus vázlatai) címet viselte. Zenéje a magyar és francia hatások sajátos ötvözete, ezért is nevezik a „legfranciásabb magyar zeneszerzőnek”. Debussy és Ravel volt példaadó számára, zenei nyelve kialakulásában Bach és Mozart muzsikája is hatott rá.
Huszonegy évesen a Magyar Nemzeti Múzeum hangszergyűjteményének őre lett, 1924-től a múzeum népzenei osztályán dolgozott. Az első világháborúban a fronton szolgált, tanítani 1919-ben kezdett, neve ebben az évben a Kassák Lajos Ma című folyóirata által rendezett koncert műsorlapján szerepelt először együtt Bartókéval és Kodályéval.
1928-ban második vonósnégyesének párizsi premierje után Elisabeth Coolidge amerikai mecénás jelentős összegért rendelt tőle újabb kvartettet. A következő évtől kultúrdiplomáciai tevékenységet is végzett, Bartókkal együtt a Népszövetség Szellemi Együttműködési Intézetében, majd a Népművészeti és Népi Hagyományok Bizottságában dolgozott.
Elévülhetetlen érdemeket szerzett a népdalgyűjtésben.
Erdélyben, a Felvidéken és a Nyugat-Dunántúlon közel kétezer népdalt gyűjtött össze, a dallamokat az elsők között rögzítette magnetofonnal, jegyezte le tudományos pontossággal a népi hangszeregyüttesek muzsikáját. Monográfiákat szentelt egy-egy vidék népzenéjének (Sopron megyei virrasztó énekek), az 1972-ben indult táncházmozgalom forrásanyaga az ő széki gyűjtése volt, sokat kutatta a cigányok zenéjét. Ő ismerte fel az egyes népdaltípusok és az egyházi zene, főleg a gregorián rokonságát. Népdalfeldolgozásaiban csak saját gyűjtésű dallamhoz nyúlt, mert azt vallotta, hogy azzal tud leginkább azonosulni.
A második világháború után néhány évig a Nemzeti Zenede igazgatója, másfél évig a rádió zenei vezetője volt.
Fontos szerepet játszott a rádió zenekarának újjászervezésében, igazgatása alatt nem engedte, hogy saját műveit játsszák a rádióban. 1946-ban rövid időre a Néprajzi Múzeum igazgatója lett, majd 1947-től egy évig Londonban élt és dolgozott. Ekkor írt zenét a Gyilkosság a katedrálisban című, T. S. Eliot drámájából készült filmhez, a Georg Höllering által rendezett alkotást a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlán-díjára is nevezték. A rendezővel további közös munkája a Hortobágy, valamint az Alakok és formák. Lajtha részt vett az UNESCO védnöksége alatt működő, londoni székhelyű Nemzetközi Népzenei Tanács megalakításában, amelynek haláláig vezetőségi tagja volt.
1948-as hazatérése után állásától megfosztották, egy időre egzisztenciálisan ellehetetlenítették, majd 1951-ben – népzenekutatói munkásságáért – váratlanul megkapta a Kossuth-díjat. A kitüntetést nem akarta elfogadni, végül mégis átvette, és a pénzt a rászorulókkal osztotta meg. Csak 1952-től taníthatott újra népzenegyűjtést a Zeneakadémián, tanítványa volt többek közt Ferencsik János és Kórodi András karmester, Tátrai Vilmos hegedűművész. 1955-ben megválasztották a Francia Művészeti Akadémia tagjának, de a hatóságok nem engedélyezték kiutazását. Haláláig a budapesti Francia Intézet zenei tanácsadójaként működött.
Kilenc szimfóniája közül a hetedik az 1956-os forradalom zenei tablója.
Komponált tíz vonósnégyest, balettzenét, egyházi zenét, köztük két misét, kamara- és kórusműveket. A spanyol Salvador de Madariaga librettójára 1948 és 1950 között írt A kék kalap című vígoperájának szövege csak egy évtizeddel később lett végleges, a hangszerelést Lajtha váratlan halála miatt Jancsovics Antal és Farkas Ferenc pótolta.
Korának egyik legnagyobb hangszerelő művésze, kiemelkedő zenepedagógusa is volt, miként úttörő a néptánckutatás terén is. A táncokat a koreográfia lejegyzése mellett filmen is rögzítette. Szoros szálak fűzték a költő Paul Valéryhez, a zeneszerző Maurice Ravelhez, Arthur Honeggerhez, Szergej Prokofjevhez és a múlt század legnagyobb zenepedagógusához, a francia Nadia Boulanger-hez.
Rajongott az irodalomért és a képzőművészetekért, szenvedélyesen érdeklődött a csillagászat és a fizika iránt is.
Lajtha László 1963. február 16-án halt meg Budapesten szívinfarktus következtében. 1995-ben a nevét viselő díjat alapítottak a rádióműsorokban zenei ismeretterjesztő, zenekritikai és előadó-művészeti területen végzett, kimagasló teljesítmények elismerésére. 2001-ben posztumusz Magyar Örökség Díjat kapott.
Halálának 50. évfordulóján nyílt meg emlékszobája a budavári Erdődy-palotában, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Zenetudományi Intézetében. Szintén 2013-ban volt az ősbemutatója A négy isten ligete című balettjének a Müpában. Egykori Váci utcai lakóházán emléktábla őrzi nevét, szobrát 2015-ben avatták fel a közeli Károlyi-kertben. 2017-ben, születésének 125. évfordulóján a Magyar Nemzeti Bank Lajtha-emlékérmet bocsátott ki, s a Zenetudományi Intézetben szobrot avattak a tiszteletére. Zeneszerzői hagyatéka a Zenetudományi Intézetben, népzenekutatói hagyatéka pedig a Hagyományok Házában található.
Nyitókép: Lajtha László. Forrás: Múzsa.sk
