Simón José Antonio de la Santísima Trinidad Bolívar y Palacios 1783. július 24-én született Caracasban gazdag, baszk származású hidalgó családból. Ősei rézbányászattal foglalkoztak, a bányák bevételeit Bolívar később a háborúk költségeinek fedezésére használta. Szüleit korán elvesztette, ezután különböző nevelők oktatták, tanulmányait Spanyolországban fejezte be. Ott is nősült meg, de felesége egy év múlva venezuelai látogatásukon sárgalázban meghalt, Bolívar ezután nem házasodott meg újra. A napóleoni háborúk Európájában megismerkedett a francia felvilágosodás és az angol materializmus gondolkodóival, s esküt tett, hogy felszabadítja hazáját, ahova 1807-ben tért haza.
1808-ban Napóleon József nevű testvérét ültette a spanyol trónra, ami a gyarmatokon is ellenállást váltott ki. A caracasi ellenállási junta 1810-ben Londonba küldte Bolívart, hogy szerezze meg Anglia támogatását. Bár kudarcot vallott, sikerült meggyőznie a száműzött Francisco de Mirandát, hogy álljon a függetlenségi harc élére, ő maga pedig jelentős fegyverkészletet szerzett. 1811-ben az alkotmányozó nemzetgyűlés kikiáltotta Venezuela függetlenségét, de a diktárori hatalommal felruházott Miranda a túlerőtől tartva letette a fegyvert. Mirandát társai árulással gyanúsították, elfogták és kiadták a spanyoloknak, életét börtönben fejezte be.
Bolívar Új-Granadába, a mai Columbiába menekült, Cartagenában kiadott kiáltványában a spanyolok elűzésére hívott fel. 1813-ban a felkelők élére állt, a "csodálatos hadjáratban" felszabadította Caracast, ahol a nép diktátori hatalommal és az El Libertador címmel ruházta fel. 1814-ben a spanyol túlerő elől ismét menekülnie kellett, előbb Új-Granadában hadakozott, de a cartagenai kormánnyal támadt vitája miatt Jamaicára távozott. Itt született Jamaicai levelében azt írta: "Elszakadtak a kötelékek, melyek Spanyolországhoz fűztek bennünket", s brit mintára alkotmányos köztársaságot vázolt fel, választott alsó- és örökletes felsőházzal, egész életre szóló államfői tisztséggel.
1815-ben Bolívar Haitihoz, a függetlenségét a franciáktól éppen kivívott államhoz fordult segítségért, honfitársaiból toborozott új seregével 1816-ban szállt partra Angosturánál (a mai Ciudad Bolívarnál). Új-granadai hadjárata a hadtörténet nagy vállalkozásainak egyike: 2500 fővel hegységeken és elárasztott síkságokon át közelítette meg a spanyolokat, akiket Bocayánál, 1819. augusztus 7-én megadásra kényszerített, s három nap múlva bevonult Bogotába. Ezután Angosturában a kongresszus létrehozta a mai Venezuelából, Kolumbiából, Panamából és Ecuadorból álló Nagy-Kolumbiát, amelynek függetlenségét a spanyolok 1820 novemberében elismerték, az új állam elnöke és diktátora Bolívar lett.
Bolívar ezután átkelt a Kordillerák hegyláncain, s felszabadította Venezuelát, majd 1822-ben hadvezére, José de Sucre elfoglalta Ecuadort is. 1823 szeptemberében, miután a Perut felszabadító José de San Martin argentin forradalmár lemondott tisztségeiről s emigrációba vonult, Bolívar bevonult Limába is. 1824-ben csapatai megverték az utolsó, Felső-Peruban harcoló dél-amerikai spanyol hadseregeket is, a terület a Libertadorról a Bolívia nevet vette fel és ráruházta a diktátori hatalmat. Bolívar, mint fél Dél-Amerika ura, pályája csúcsára ért.
Kezdeményezésére 1824-ben Kolumbia, Peru, Mexikó, Közép-Amerika, s a La Plata menti Egyesült Tartományok szövetséget kötöttek. 1826-ban Panamában összamerikai kongresszus ült össze, ám ezen csak Kolumbia, Mexikó, Peru és Közép-Amerika vett részt. Az országok kötelékei hamar lazulni kezdtek, földrész-dimenziókban csak Bolívar gondolkodott. Alvezérei, a venezuelai Páez és az új-granadai Santander közt kitört a polgárháború, de Bolívar ekkor még össze tudta békíteni őket, s beleegyezett, hogy Venezuelának nagyobb önállóságot biztosítsanak Nagy-Kolumbián belül.
1828-ban összehívta a nemzetgyűlést, amely meggátolta az elnöki hatáskör növelését; Bolívar teljhatalmat követelt magának, de csak szerencsével élt túl egy ellene megkísérelt merényletet. Nagy-Kolumbia recsegett-ropogott: Peru lerohanta Ecuadort, 1829-ben Bolívar közeli munkatársa, Córdoba tábornok felkelést kísérelt meg, az ország ügyeibe Franciaország, Anglia és az Egyesült Államok is beavatkozott. 1829-ben Venezuela kivált Nagy-Kolumbiából, amely a következő év nyarára teljesen szétesett.
Bolívar megromlott egészsége, politikai terveinek kudarca és a polgárháború miatt lemondott tisztségeiről. Európába készült, de soha nem indult el: 1830. december 17-én előrehaladott tüdővésze végzett vele Santa Martában, ironikus módon épp egy spanyol tisztelőjének házában. Halálos ágyán azt kérte, írásait és leveleit égessék el, de utasítását - a történészek nagy örömére - nem teljesítették. Maradványait 1842-ben Caracasban temették újra. Nevét város, félsziget, híd, hegycsúcs, egyetem, repülőtér és futballklub viseli, illetve róla nevezték el Bolíviát és a venezuelai pénzt is.
(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Vladár Tamás, Sajtóadatbank)
