A huszonharmadikat a Visegrad Baroque Orchestra nyitotta. Nem volt nagy szerencséjük: június 23 (egy újabb 23!) program kavalkádot hozott Sopronnak: Múzeumok éjszakája, Kékfrankosok éjszakája, Német Kultúra hete (mindösszesen két nap, amúgy, vajon miért a barokkos túlzás?), A dzsungel könyve musical, az Experidance fellépése és Rúzsa Magdi koncertje. Az illatos, fáklyafényes nyári éjszakán mindezzel felvenni a versenyt, és becsábítani a tömegeket a Liszt Ferenc Művelődési Központba egy ismeretlen zenekar korhű hangszereken előadott barokk estjére a reménytelenül és hangosan tutuló légkondicionáló tövébe - hát, nem esélyes. És nem kimondott kasszasiker. A maroknyi közönség azonban lelkesen köszönte meg a művészeknek az előadást. A Visegrád Zenekar nem visegrádi, nem is magyar, hanem "Visegrádi", azaz a négy tagországból való. Kicsit jobban sikerül egy zenekarban egymás mellé simítani a négy ország képviselőit, mint a politikusok fehér asztalánál. Összesen egyévesek lévén repertoárjuk négy szerzőig terjed egyelőre (Bach és egyik fia, Carl Philipp Emanuel, a cseh Zelenka és Brixi), de ez is bővül majd a négy ország szerzőivel szépen-lassan. Talán össze is csiszolódnak, mert egyelőre elég nyersek, nem túl pontosak, valószínűleg az adott körülmények miatt ritkán van módjuk együtt próbálni. Marek tryncl karmester nem tűnt igazán szuggesztív egyéniségnek, az énekes szólisták közül Britta Schwarz és Markus Brutscher emelkedett ki, Kiss Noémi és Tomás Král jóval halványabban szerepeltek. Az együttes megálmodója és megalapítója orgonán mutatkozott be Brixi D-dúr orgonaversenyében. Ő Barbara Maria Willi, tehetséges és lelkes muzsikus, ám ezen az estén semmi rendkívülit nem mutatott ő sem.
A Pannónia Med Hotel tulajdonosai igazi művészetpártolók, akiknek nagyra törő vágyai nem merülnek ki abban, hogy évek óta koncerteket és tárlatokat rendeznek: júliusban Liszt Fesztivállal rukkolnak ki, most pedig már Liszt Múzeumot is terveznek a városba. Évek óta támogatják a Régi Zene Napokat is, szállással a művészeknek, és helyszínnel legalább egy koncerthez. Ezúttal Oláh Aino csembalóestjére került itt sor. Megtévesztő lehet a név, de elárulom: nőről és magyarról van szó. Virtuóz játéka valószínűleg el is mélyül az évek során, hisz mindössze 26 éves. Most még leginkább fergeteges tempójával, ragyogó technikájával nyűgözte le a nem túl nagy számú nézősereget. Az érzelmi érést bizonyára meghozza a tapasztalat, a tehetség most is nyilvánvaló. Műsorán én nem annyira a Bach-darabokat, mint a hat Domenico Scarlatti-szonátát élveztem.
A Wiener Akademie
A Wiener Akademie csalódást keltő volt. Fellépésük haknizásnak tűnt, összecsiszolatlannak, odavetettnek. A kis létszámú kamarazenekar osztrák persze, de nem teljesen az: két remek tagja Posvanecz Éva, hegedű és Máté Balázs, gordonka a magyar régizenélés oszlopos tagjai. Egyáltalán, a különböző oszlopok hol az egyik, hol a másik épületet tartják: nincsenek annyian a historikus zenészek szerte az országokban, hogy a különböző zenekarok más és más tagokból tudjanak építkezni, meg fellépés sincs annyi, hogy csupán egyetlen zenekarból megéljenek a zenészek. Így hát visszaköszönnek az arcok hol ebből, hol abból az együttesből. Az est fénypontja egyébként éppen Máté Balázs egyik nagyszerű szóló futama volt. Különben elég gazdátlan volt az együttes: az orgonaművész-karmester, Martin Haselböck betegség miatt nem jött el, így Händel F-dúr orgonaversenyének sem ő volt a szólistája, hanem egy Wolfgang Kogert nevű fiatal művész. Jó, ám nem felkavaró volt játéka. A szerencsétlen műsor-összeállításban két, kontratenor számára szerzett Bach-kantáta szerepelt, sajnos Robin Blaze nem volt a legjobb formában. Hangja kimondottan rekedt volt, éneklése bizonytalan. Az angol férfialt technikai felkészültsége sem tűnt meggyőzőnek, a programban egymást követő két kantáta pedig nyilvánvalóan túl sok volt neki. Legalábbis ezen a napon. Csalódást keltő este, hevenyészett játékkal, szerencsétlen műsorral.
Lényegesen arányosabban szerkesztett volt Zádori Mária, ének és Szekendy Tamás, orgona (és csembaló, fortepiano)-művész estje Harkán, az evangélikus templomban. A kicsiny templom nemrég felújított orgonája persze nem koncertek, hanem a templomi szolgálatok számára készült, így lehetőségei korlátozottak, ám a Szekendy Tamás által választott szokatlan, ritkán hallható Kerll- és Muffat-művek ragyogóan megfeleltek ide, mint a kiválasztott Bach-darabok is. Utóbbiakból legalább egyet azért elhagytam volna, hogy ne az orgonadarabok uralják a hangversenyt. Szekendy játéka élvezetes és a tőle megszokottan kiváló volt. A megszokás persze újra csak a historikus zene köreiben értendő, hisz neve méltatlanul kevéssé ismert általános zenei körökben. Nem így Zádori Máriáé, aki hosszú magyar és külföldi pályát tudhat maga mögött, és sokszor hallhatjuk a MŰPÁ-ban is, ami manapság az ismertség záloga. Neki azért jobban valók a templomok, kicsinyek, mint Harkán, meg nagyok, mint Göttingenben vagy Regensburgban. Stílusa, áhítata, hangjának szárnyalása ott teljesedik ki igazán, vagy csak ott kapja meg a valóban hozzá illő hátteret. Monteverdi, Fux és Bach műveit szólaltatta meg ezen az estén. Engem előbb-utóbb mindig teljesen elérzékenyít, ezen az estén Fux Ave reginája volt ez a pont. A csodálatos mű és előadója teljes egységben és harmóniában találkozott. Kár, hogy a harkai nagyérdemű gyakorlatilag nem képviseltette magát: összesen talán tíz olyan arcot láttam, akiket Sopronban nem, azaz nem a törzsközönséghez tartoztak, hanem a faluból érkeztek. Vajon hány komolyzenei koncert van évente Harkán, hogy ezt ki lehetett hagyni?
Vashegyi György mindig kitalál valamit. Szereti feszegetni a lehetőségeket, ezúttal több módon is megtette: műsorán Schumann és Brahms szerepelt, akik ugye nem kimondott barokk szerzők, de mint Vashegyi elmondta, nézőpont kérdése, mi régi zene, mi nem. A mából nézve már Bartók is az lehet... Persze meghökkentő lenne azért a Concerto ebben a műsorfüzetben... A két szerzőtől dalokat adott elő a Purcell Kórussal, akik ezzel a műsorral debütáltak a dal műfajában, hisz tőlük oratorikus művekhez vagyunk szokva. A modern zongorán (újabb kérdésemre a modern zongorával kapcsolatban Vashegyi: "De hisz az első Steinway 1874-ben készült, azaz ezek is több mint százéves hangszerek kópiái..."), szóval zongorán a régizenés Komlós Katalin és Malcolm Bilson négykezese kísért a Brahms-dalokban. A premier ragyogóan sikerült, a kórus nagyszerű volt, pianói elhalóak, fortéi fejbőrt bizsergetőek, zárásai pontosak, a hangulat remek, Brahms szerelmi dalkeringői jólesően pajkosak és vidámak. Ragyogó este volt, ha a szokásos kiemelkedő produkció, egy nagyszabású oratórium előadását nem is váltotta ki. Utóbbi azonban olyan nagy költségvetésű, amire az idén már nem jutott pénz. Talán jövőre...
Anneke Boeke furulyaművész hagyományo-san a barokkal rútul elcsúfított, eredetileg pompás gótikus Szent György templomban ad koncertet, mindig más hangszeres partnerrel. Ezúttal Davidovics Igor chitarronén, gitáron és theorbán játszott, estjükön holland dalok mellett kevésbé ismert szerzők (Cima, Corbetta, Kapsberger, Schop, de Lavigne, de Visée, Dieupart) szellemes darabjai szerepeltek. Kivételesen nem Anneke Boeke, hanem a lantos, gitáros tetszett jobban. Mint megtudtam, a furulyaművész szabadabb, lágyabb előadói stílussal próbálkozik, ez azonban inkább pontatlanság, levegőtlenség, még akár a megfázással küszködés hatását is keltette inkább, mint a puha, lágy előadásmódét.
Kétségkívül a fesztivál fénypontja a másnapi, fertődi Malcom Bilson fortepiano-est volt. Bilson mentegetőzött, hogy Haydnt nem tett a programba, és ez szentségtörés Fertődön, ám annyi ráadást kellett adnia, hogy végül Haydnra is sor került. Cramer, Beethoven és Mozart szerepelt a programban. Játéka nemcsak mesteri, de ezerszínű, és ennél többet a kevésszínűnek titulált fortepianóhoz képest nem is mondhatnék. Minden darab, de minden ütem, sőt hang is sziporkázott, muzsikált. A 73 éves művész előadásmódja mesteri és fiatalos egyszerre, színes, mély és könnyed, árnyalat- és érzelemgazdag. A kivételesen zsúfolásig megtelt két terem (a belső mellett a külsőt is tele kellett rakni székekkel) lelkes közönsége hosszú ideig nem engedte el a művészt, aki szerény mosollyal jött ki újabb és újabb ráadásokat adni. Jó érzés volt így búcsút venni a héttől.
Vagy mit is beszélek, hisz ott volt még a másnap, az igazi záró este. Hagyományosan a kurzuson részt vett növendékek koncertje, majd az ezt követő bál fejezi be a hetet. Mindkettő mindig nagy siker, ezúttal is. A büszke és izgatott professzorok valószínűleg jobban izgulnak, mint az ifjú, tehetséges hallgatók legjobbjai, akik egy hét tapasztalataival és sok friss tudással gazdagabban mutatják be, megérte-e a nyári napokat a zárt termekben tölteni. A válasz: igen. Nagyon is. Ami pedig a bált illeti, ne hagyományosat, hanem a historikus tánckurzus résztvevőinek a nagyszerű Széll Rita, a historikus tánc magyarországi apostola által betanított táncok bemutatását, és nagy, közös tánctanulást képzeljenek el. Remek hangulat, pompás befejezése egy eseményekben gazdag hétnek, amely a barokk korba visz vissza 23 éve minden júniusban egy múltjára büszke városban. Kicsit több érdeklődés a mában hallható barokk zene iránt azért nem ártana, ha már az itthonról és a világ számtalan országából érkező növendékek és művészek 23 éve minden júniusban megtisztelik művészetükkel és jelenlétükkel a várost.
