A szépséget és a szerelmet kereste, de főként szenvedést talált helyettük

Egy elszegényedett nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot. Apját, aki bérfuvaros volt Londonban, kilencévesen vesztette el, anyját, akit önfeláldozóan ápolt, 14 éves korában temette el, ezután három testvérével együtt nagyanyja nevelte. Iskolai évei alatt keveset foglalkozott irodalommal, de később egyre többet olvasott, versekkel kísérletezett, az antik világ iránti vonzódásának engedve megpróbálta lefordítani az Aeneist. Orvosnak készülve sebészinas lett a londoni Guy's Hospitalban, de 1817-től már az irodalomnak élt, támogatást Amerikába kivándorolt öccsétől kapott.

Irodalmi példaképei Edmund Spenser és más Erzsébet-kori költők voltak. Első érett verse (Amikor először pillantottam Chapman Homéroszába) is a 17. század hatását tükrözi, idővel a görög irodalom, az angol gótika és az olasz reneszánsz felé fordult. 1816-ban barátságot kötött a szerkesztő és kritikus Leigh Hunttal, aki a The Examiner című folyóiratában közölte Keats első verseit. Hunt haladó szellemű körében találkozott a költő Percy Bysshe Shelley-vel, akivel életre szóló barátságot ápolt. Amikor mentorát egy politikai cikke miatt két évre lecsukták, szabadulásakor Keats versben üdvözölte, így ellene is hajsza indult, Byron leszólta, a kritika támadta, de ő magában bízva higgadtan állta a vihart.

1817-ben jelent meg első kötete Versek címmel, s ekkor kezdte írni Endümion című szimbolikus elbeszélő költeményét. A pásztorkirályba szerető Diána holdistennő történetére Ovidius művei között bukkant rá. Keats a romantika világát tükrözve pusztító, transzcendens érzésként írja le a szerelmet, „Minden, ami szép, öröm lesz örökké” – kezdi a hosszú verset. Az 1818-ban megjelent mű csakhamar éles támadások kereszttüzébe került, kritikusai – olykor meglehetősen durva hangnemben – rótták fel gyengeségeit.

Keats 1818-ban egy skóciai kirándulásán megfázott, ekkor jelentkeztek először tüdőbajának tünetei. Ugyanebben az évben halt bele a tuberkulózisba öccse, az ő ápolása közben szeretett bele a szomszédságukban lakó Fanny Brawne-ba. Kapcsolatukat beárnyékolta a költő egészségi állapota és sanyarú anyagi helyzete. A következő évben ugyan eljegyezték egymást, ám a házasságot nem köthették meg a lány anyjának ellenkezése miatt. 1819-ben született Boccaccio nyomán Izabella vagy A bazsalikom cserép című elbeszélő költeménye, a Hyperion, a Lamia, a Szent Ágnes-este – utóbbi költészete egyik csúcsa, a szerelemtől lelkes költő szenvedéllyel és izgalommal teli képekben, finoman és érzékenyen beszéli el a szökevény szerelmesek történetét.

Leghíresebb verseit, az örök eszmények és a mulandó, változó világ közti ellentétről szóló ódáit (Óda egy csalogányhoz, Óda egy görög vázához, A melankóliáról) 1819 tavasza és ősze közt vetette papírra, a versekben önnön létének tisztázásáért vívott harca és a képzelet felszabadító erejébe vetett hite tükröződik. A csalogány dalával azonosuló költő boldogsága szemben áll a bánattal és a betegséggel; a görög vázán a szerelmesek az örök, be nem teljesülő szenvedélyt jelentik; az őszhöz írt vers az elmúlást írja le, mégis a pillanatot az öröklétbe emelő örömérzést sugall. Keats a melankóliát és bánatot az emberlét állandó kísérőjének tartotta, amely együtt jár a boldogsággal, az ősz nála a beérés és betakarítás ideje, nem a pusztulásé.

Ekkor írta a La Belle Dame Sans Merci (A könyörtelen szép hölgy) című balladát is, amely a pusztító szerelem motívumát ismétli. Hyperionjának második változata (Hyperion bukása) a betegséggel és beteljesületlen szerelmével viaskodó költő utolsó kísérlete, hogy feloldja az örök értékek és az elmúlás közti ellentétet. A sodró látomás kijelöli szerepét: szakítania kell az álmodozással és osztoznia az emberiség szenvedéseiben.

Művét nem fejezhette be, 1820 elején már tudta, hogy kevés ideje maradt. Az év júliusában megjelent nagyobb epikus műveinek kötete, s végre élvezhette a kritika elismerését. Barátai ápolták, Shelley Pisába hívta, ám ő udvariasan elhárította az invitálást. Festő barátja, Joseph Severn kísérte Nápolyba, majd Rómába. Keats itt halt meg 1821. február 23-án. A városfalon kívüli protestáns temetőben temették el, sírkövére ezt vésette: „Itt nyugszik az, aki vízre írta a nevét.” Shelley hamar követte, vízbe fúlt teteme zsebében Keats kötetét találták meg.

A sírfelirat téved, hiszen ma már a kor angol lírájának legnagyobbjaként tartjuk számon. Elismertsége Byron kultuszának hanyatlásával csak nőtt, ma már a világirodalom legnagyobbjai közé sorolják, versein kívül komoly irodalmi értéket képviselnek levelei, amelyekből mély gondolatiság, érzékeny kritikai szemlélet rajzolódik ki. Cs. Szabó László szerint ő volt „az angol irodalom Prometheusa, aki megrabolta Spenser, Shakespeare, Milton és Ariosto tüzét”. Műveit Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Tóth Árpád, Vas István, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc fordították magyarra.