 |
|
Fischer Iván |
- Amikor életre hívta a Budapesti Fesztiválzenekart, a zenei újítás lehetősége vezette. Így volt ezzel akkor is, amikor úgy döntött, nemcsak dirigál, hanem rendez is? Vagy a lyoni és a kenti zeneigazgatói évek után elege lett a rendezői uralomból, a rendezői színházból?
- Soha nem születik jó döntés abból, ha valakinek valamiből "elege lesz". Én is látom, hogy az operaházakban mostanában nagyon sokan - énekesek, karmesterek, sőt a közönség döntő része -boldogtalanok az egyre önkényesebb rendezések rémuralma miatt. Ez azonban önmagában nem elég ahhoz, hogy valaki rendezésre adja a fejét. Nekem ehhez a döntéshez az adta meg a kellő lökést, hogy a különböző koncerttermi, minimális eszközökkel megvalósított rendezéseimnél megéreztem, tudok valamit tenni annak érdekében, hogy organikus, egységes előadás jöjjön létre. Úgy éreztem ezeknél a kísérleteknél, hogy ritka nagy ereje van annak, ha integrálódik a zene és a színpad, valamint az egységes művészi szándék. Emellett nekem már gyerekkorom óta nagyon erős kötődésem és affinitásom van a modern színházhoz.
- S ez is része a magyar zenei élet kiszellőztetésének? Ezzel is igyekszik harcolni a belterjes, provinciális gondolkodásmód ellen?
- Szó sincs róla, az opera előadásának a kérdése nemzetközi ügy. A legnagyobb gond Németországban jelentkezik, az ottani produkcióknál tátong a legnagyobb a szakadék a látvány és a zene között. A német intendánsok szinte egymással versengenek, hogy ki tud még botrányosabb rendezésekkel előrukkolni. Angliában valamivel jobb a helyzet, mert a szigetországban a színházi hagyomány és gyakorlat racionalisabb. Mindenesetre hiszek abban, hogy a jelenlegi trend, a rendezők önkényuralma csak átmeneti, ezt Mozart, Verdi, Wagner és társaik túl fogják élni. Ugyanúgy, ahogy túlélték a primadonnák vagy a karmesterek önkényuralmát.
- Akadnak azért darabok, amelyeknél a produkció értékéhez sokat tud hozzáadni egy jó rendezés. S nem feltétlenül gyengíti a színpadi játék a zenei hatásokat.
- Egyetértek, én is nagyon szeretem a jó színrevitelt. Sőt, kifejezetten a modern rendezéseket kedvelem. A rendezői önkényuralom kapcsán másról beszélek. Arról, hogy gyakran a rendező koncepciója teljesen másról szól, mint az operát egyébként engedelmesen és hűségesen követő zenei előadás. Ezzel gyengítik egymást, és egyik se lesz jó. Ami engem lázba hoz, az a modern színház, ami a zenéből, a zenével karöltve születik.
- Régi terve volt az, hogy rendezéssel is foglalkozzon, hiszen már 2005-ben társrendezőként vett részt a Színház és Filmművészeti főiskolások Poppea megkoronázása című produkciójában.
- Gyönyörű próbálkozás volt, nagyon élveztem a közös munkát Lukáts Andorral. Monteverdi esetében egy speciális kérdés foglalkoztatott: az a fajta énekbeszéd, ami a Monteverdi-operák nyelve, tulajdonképpen nem szólal meg operaénekesekkel, mert ők "túlénekelik" ezt a sokkal beszédszerűbb zenét. Érdekelt a másik véglet: prózai színészekkel előadni a Poppeát. Azt hiszem, az ideális megoldás a kettő között van, kiválóan éneklő színészekre vagy színész-énekesekre lenne szükség egy igazán jó Monteverdi-előadáshoz. Ha lehet, folytatni fogom ezt a kísérletet valahol.
- A kritikusok dicsérték az első rendezését, a Figaro hazásságát, amelyet "előadásszerű koncert"-nek neveztek. Mennyiben elégedett a munkájával? S hová szeretne e téren eljutni?
- Ez érdekes kérdés, én sem tudom. A Figaróhoz képest most a Don Giovanni sokkal összetettebb színházi produkció lesz, mert a darab ezt követeli. A Figarónál jól működött a játék a ruhákkal, az átöltözésekkel. A Don Giovanni ehhez képest sokkal komolyabb dráma, és erősebb színházi hatásokat igényel. Mindig az adott darab határozza meg az előadás műfaját. A kékszakállú herceg várát jobban élvezem koncerten, nincs szükségem színpadra, viszont egy Puccini-operát nem tudnék másképp elképzelni, mint igényesen megrendezett színpadi előadásban.
- Egy interjúban említette, hogy az opera valahogy vonzza a drámai viselkedést. Ez nem áll szemben azzal a minimál színház elképzelésével, amelyben a színház tudatosan redukálja magát minimális jelzésrendszerre? Az operaénekesek többségére sem a visszafogott és kiváló színészi játék jellemző...
- Sajnos így van. A túljátszás nagyon taszító, kifejezetten a színészi dilettantizmus jele. A legnagyobb operaénekesek produkcióinál mindig azt éreztem, semmi szükségük nincs arra, hogy kezüket, lábukat állandó túlmozgásban tartsák. Persze az operákban gyakran végletes szenvedélyekről van szó, és ezt nehéz minimális eszközökkel kifejezni, pedig ez az igazi művészet.
- Azt nyilatkozta - "nem a szakmának, a közönségnek zenélünk." Ez minden területen igaz? A hazai publikum értékítéletével ugyanis - rendszeres operalátogatóként - nem vagyok különösebben elégedett.
- Igen, a közönségnek játszunk, de ennek semmi köze a publikum ízlésének kiszolgálásához. Ellenkezőleg: őszintén kell játszani, úgy, ahogyan abban mi, előadók hiszünk, és néha újat kell mondani az esetleg konzervatív közönségnek. De ezt lehet megértéssel, szeretettel, lépésenként tenni, nem elfelejtve, hogy kinek játszunk. Nem szabad abba a hibába esni, hogy lenézzük a publikumot, és imponálni akarunk néhány szakmai ismerősnek. Akkor ne áruljunk jegyeket!
- Milyen a dalszínházi ideálja, milyen előadások gyakoroltak önre nagy hatást?
- Csak néhányat ragadok ki: A Ponnelle-Harnoncourt együttműködés, ebben a közös munkában, a hetvenes években korrepetitorként magam is részt vehettem. De ilyen Peter Stein Pelleas-színrevitele, Peter Hall Britten-operarendezései Glyndebourne-ban, különösen a Szentivánéji álom.
- Most éppen azt a darabot vezényli és állítja színpadra, amellyel a zenés színházi karrierje kezdődött, hiszen az első oper-aelőadása a Don Giovanni volt, Zürichben. Mennyiben vezényli ma másképp, mint debütáló operakarmesterként?
- Nem tudom, már nem nagyon emlékszem arra az előadásra. Most biztos vagyok abban, hogy a prágai változat a jó, mert az arányok és a dramaturgia jobb így, még akkor is, ha fel kell áldozni azt a - különben gyönyörű - két áriát, ami innen kimarad.
- A szövegkönyv és a zenei anyag egy kézben tartása mennyiben eredményez új látásmódot a Don Giovanniban? Változik-e a történet értelmezése, más lesz bármelyik figura, mint amilyennek eddig megszoktuk?
- Nem tudom, nem is szeretném az én olvasatomat máséval összehasonlítani. Nekem úgy tűnik, Don Giovanni igazi szenvedélybeteg, és ezért visszaél főúri hatalmaval. De nem tehet másként...
- Milyen megfontolások alapján válogatta ki a Don Giovanni énekeseit?
- Ez a legfontosabb: a szereposztásnál sok minden eldől. Tassis Christoyannis szerintem a legjobb Giovanni, akit ismerek, hangilag, művészileg, minden szempontból. Megyesi Zoltán gyönyörűen énekli Ottaviót. Laura Aikinnal (Anna) és Juliane Banséval (Elvira) évek óta dolgozom együtt, én így képzelem ezeket a szerepeket. Anna nagyon nehéz feladat, mert drámai, de könnyű koloratúrára is szükség van.
- Érdekes ötlet, hogy a Színház és Filmművészeti másodéves hallgatók is pódiumra lépnek az előadásban.
- Erről most nem akarok többet mondani, de ennek a gondolatnak az értelme ki fog derülni az előadáson.
- S mi lesz a folytatás? Ha megkeresik bármely dalszínháztól, vállal rendezői feladatot is?
- Attól függ, hogy milyen feladatra kérnének fel.
- Hogyan vélekedik magának a műfajnak a jövőjéről?
- Nem féltem. Az opera mindent túlél, hallatlanul izgalmas műfaj.
- Amszterdamban már volt saját szerzői estje. Elképzelhető, hogy legközelebb operát komponál?
- Hú, az nagyon nagy munka lenne... Most márciusban meg kell írnom egy új kórusművet, szintén holland rendelésre, az előadás is ki van tűzve május 5-re. Már ez is nagyon nyomasztó, mert leköti minden, a koncertezés melletti szabadidőmet. Nagyobb falattal egyelőre nem foglalkozom.
