30 év - CAPELLA SAVARIA JUBILEUMI KONCERT

Egyéb

Mint Gogol köpönyegéből az orosz realista irodalom, úgy bújtak elő aztán jó néhány évvel később a Capella Savaria inspirációja nyomán az azóta is meglévő, vagy időközben megszűnt más, magyar barokk zenekarok. A régizenei szemlélet, azaz a romantikával való szakítás, a barokkhoz az eredeti játékstílus szerinti előadásmóddal való visszatérés a világon is újdonság volt még akkor. Nicolaus Harnoncourt kezdeményezte Ausztriában a visszatalálást a gyökerekhez az ?50-es években, a ?70-esekben jutva általános európai ismertséghez. Az alapító Németh Pál és Székely András zenetörténész közös és elévülhetetlen érdeme, hogy e törekvést hazai földön is meg tudták gyökereztetni. Szerencsés volt a csillagok állása mindehhez az 1980-as évek elején: nem csupán a művész és a zenetudós nagyszerű találkozása volt ez, a gyakorlat és az elmélet randevúja, de Ausztriában dolgozott az akkor még kezdő és ifjú karmester, Nicholas McGegan is, akit Székely András ismertetett meg az új zenekarral, és aki kurzusokat tartani többször is átment Szombathelyre. A Hungaroton is fénykorát élte akkor, és annak nyílt szellemű vezetői azonnal meglátták a régi-új útban a lehetőséget. Már a következő évben elkészült az első Capella Savaria lemez, Bach Parasztkantátája. Ezt számtalan további követte. Németh Pál karmester, fuvolaművész és művészeti vezető 1991-ig irányította az együttest, állandó karmesterük volt McGegan, akivel 13 lemezt készítettek, és világkarriert futottak be. Magának McGegannak nemzetközi pályája is e felvételekkel indult.

Ha már lemez: összesen több mint hetvenet készített máig a zenekar, kétharmaduk világpremier, öt közülük az év hanglemeze lett. Még néhány szám: húsz éve Kalló Zsolt az együttes koncertmestere, 15 éve művészeti vezetője is. Két alapító tag, Bodnár György és Janzsó György ma is játszik az együttesben, egy harmadik, csodálatos muzsikus, az ugyancsak alapító Dabasi László négy éve már sajnos egy égi zenekarban muzsikál. A 30 esztendő alatt több mint félezer művésszel, szólistával, zenekari taggal dolgoztak együtt és 40 kórussal, szerte a világból, mert jórészt Székely András révén a világ legjobb régizenészei jöttek el muzsikálni, énekelni, olyanok, mint Martin Klietmann, Guy de Mey, Klaus Mertens, Gloria Banditelli, Drew Minter, Derek Lee Ragin vagy olyan csodák, mint a Hallei Fiúkórus. A historikus szemlélet nemcsak a régi, eredeti hangszereken vagy azok kópiáin való sallangmentes, letisztult játékot jelenti, de a barokk kor kevésbé ismert, játszott vagy elfeledett szerzőinek felfedezését is, így ez a munka valóságos misszió is, harc a zenei ízlés sztereotípiái ellen.


capella_savaria_zadori_maria.jpg
Zádori Mária

A születésnapi koncert is ezt tükrözte: két Händel- és két Telemann-darab csendült fel. Händel Concerto Grossója (Op.6.,No.5) még némi elfogódottságot tükrözött. Nem is csoda, a szombathelyi Bartók Terem pukkadásig megtelt az egyházi élet, a városvezetés és a kulturális élet nagyságaival, a lelkes hívekkel, volt zenekari tagokkal és rengeteg tanítvánnyal. Kicsit nehezen talált magára a zenekar, némiképp elfogódottan kezdtek. A Notte placida e cheta című kantáta énekes szólistája ki más is lehetett volna, mint a szinte zenekari tagnak számító Zádori Mária, aki a 30 évet végigmuzsikálta az együttessel, számtalan koncerten és lemezen volt szólista, akit a közönség szűnni nem akaró tapsával ezen az estén talán szombathelyinek is fogadott. Ahogy Kalló Zsolt fogalmazott, a zenekar számára ő ?Az énekes?. Nagy szerencséjük volt vele is: Zádori hibátlan stílusérzéke, érzelemgazdag kifejezőereje, szuggesztivitása és művészi alázata páratlan. Igazi ékköve az egyetemes historikus zenélésnek.
Igazán forróvá a koncert második részében vált a hangulat. Az itthon a modern zenekarok által teljesen mellőzött Georg Philipp Telemann, ahogy az egyik jelenlevő zenetörténész mondta, háromnaponta rázott ki az ujjából olyan remekműveket, mint az E-moll Concerto fuvolára és hegedűre. Bertalan Andrea fuvolán egy fokkal kevésbé markánsan, Kalló Zsolt hegedűn tüzesebben pezsdítette fel a hangulatot.

Az együttjátszás és a szólisztikus részek aránya szerencsés volt, az összhang meggyőző. Az i-re a pontot a záródarab, a tüzes D-dúr szvit tette föl, a fúvósokkal gazdagított, nagyobb apparátus fergeteges talpalávalót húzott. A nagy sikert a szvit két tételének ismétlésével köszönték meg, ezt bántam, jobban örültem volna más ráadásnak, további sziporkáknak, mondjuk régi magyar táncoknak, ami az együttes egyik legnagyobb sikerszáma. Egyáltalán, én az ilyen alkalmakat bohókásabbra, oldottabbra venném, a sok köszöntő beszéd keltette meghatottságot a második részben vidámabbra fognám, bevonnám a játékba a jelenlévő régi zenekari tagokat. Többen is voltak ilyenek, öröm lett volna újra hallani őket. De persze minden idő és sajnos pénz kérdése is, annak meg nincs bővében a város és a zenekar sem, bármilyen fényes pálya áll is mögötte. Én azért bízom egy elkövetkező harminc évben.