Főszervezője a Győri Balett igazgatója, Kiss János Kossuth-díjas, Érdemes művész. 11 díj birtokosa, 13 szakmai testület tagja. Nemcsak a táncnak, de a kitartásnak is művésze, aki soha nem adja fel. Legfőbb álmát most mégis elengedi: 40 év után átadja a helyét a Győri Balettnél.
Hogy sikerült a fesztivál?
Mindig arra törekszem, hogy külföldi vendégeket is hívjak, mert fontosnak tartom a kívülről jövő véleményt. Ebből tudunk tanulni. Azért hoztuk létre a programsorozatot, hogy a magyar táncművészeknek, alkotóknak legyen alkalmuk bemutatni értékeiket.
Nagyon örülök, hogy Franciaországból, az Egyesült Államokból, de még az Elefántcsontpartról is érkeztek nézők, és két osztrák újságíró is eljött. Mindig faggatom őket, hogy mondják el, mit látnak. Nagyképűség nélkül állíthatom, hogy a rendezvénynek rendkívüli a megítélése. Azt értékelték leginkább, hogy nem egy szakosodott fesztiválról beszélünk, tehát nem csak kortárs, balett, néptánc, vagy csak gyerek produkciók láthatók: aki ezeket az előadásokat végignézi egy héten át, az komplett, izgalmas képet kap a magyar táncéletről.
Melyik táncműfaj áll Önhöz legközelebb?
Néptáncosként kezdtem, 5 éves koromban a Ganz-Mávag Művelődési Házban kiskanászként léptem fel először egy hatalmas bő ujjú ingben és egy akkora kalapban, mint én magam voltam. Rendkívül közel áll hozzám a néptánc, de a balett, a modern tánc ugyanúgy. Mindent szeretek, ami minőségi. Amin látszik, hogy akár mondanivalójában, akár táncminőségében, vagy koreográfiai szempontból rendben van. A közönség nem hülye. Elég sok előadást nézek, bármennyire elfoglalt vagyok, és kiborulok, amikor hülyének néznek. Azt szeretem, ha a táncelőadásokon táncolnak.
Kiskanászból hogyan lett igazgató?
1969-ben felvételiztem először a Balettintézetbe, ahogy általában mindenkit, úgy engem is az anyukám vitt el. Több százan jelentkeztünk, és az utolsó rosta vizsgán közölték, hogy nem vettek fel. Azt sem tudtam igazából, mire jelentkeztem, de mégis hatalmas kudarcként éltem meg. Mentünk hazafelé a Nagymező utcában, és édesanyám mondta, hogy menjünk be a terézvárosi templomba, de én azt válaszoltam, hogy be nem megyek, mert úgy megharagudtam a Jóistenre, hogy be nem teszem a lábam a házába. Kint álltam duzzogva.
Azután kaptam egy levelet augusztusban, hogy valójában mindenféle kritériumnak megfeleltem a felvételin, csupán helyhiány miatt nem vettek fel, ezért az igazgatónő azt javasolta, hogy iratkozzak be az Akácfa utcában Dózsa Imre táncstúdiójába. Így is lett. Fantasztikus tanáraim voltak, és a rákövetkező évben fel is vettek a Balettintézetbe. Utólag köszönet a Jóistennek, mert ha elsőre sikerül, akkor nem abba az évfolyamba kerülök, akikkel később forradalmat akartunk csinálni.
Nem is tudtam, hogy forradalmat is csinált.
Ez egy csodálatos történet. Sokan nem is hiszik el, hogy mi találtuk ki: létre akarunk hozni egy balettegyüttest Győrben.
Hogy történt?
Az utam 19 évesen nem Győrbe vezetett volna, hanem Moszkvába. Az volt a szokás, hogy minden végzős évfolyamból ketten ösztöndíjjal kimentek egy évre Moszkvába tanulni, ami óriási megtiszteltetés és lehetőség volt. Ezt utasítottuk vissza Király Melinda és én, ami azért abban a rendszerben elég bátor dolog volt. Kijelentettük az osztálytársainkkal, hogy nem akarunk menni sehová, sem az Operába, sem külföldre. Megkerestük Markó Ivánt, aki egy éjszaka alatt elvállalta, hogy a születendő Győri Balett vezetője legyen.
Hogy érti?
Furcsa helyzet volt. Megbeszéltünk vele egy randevút, amire nem jött el, de megtudtuk az öltöztetőjétől, hogy a 25. színházba ment egy előadásra. Négyen – a „forradalmárok” – oda rohantunk. Még arra is emlékszem, hogy éppen a Rozsdatemető ment Garas Dezső és Törőcsik Mari főszereplésével.
Megvártuk a szünetet, és bementünk a nézőtérre. Iván döbbenten kérdezte, mit akarunk tőle. Mondtuk, hogy balettegyüttest akarunk alapítani Győrben, mert ott most színház épül, és őt szeretnénk vezetőnknek. Annyira lenyűgözött minket, ahogy Béjart koreográfiájában, a Tűzmadárban igazi forradalmárként táncolt, hogy nekünk ő kell. Iván akkor már világsztár volt, mégis, ott nekünk, ismeretlen fiataloknak igent mondott. Így kezdtük szervezni a Győri Balettet.
Ez egy igazi mesebeli történet.
És még nincs vége. Felkerestük az akkori minisztert, az akkor frissen kinevezett Pozsgay Imrét, és elmondtuk, mire készülünk. Hihetetlen, de ő is mellénk állt. Nem is tudom, egyáltalán miért fogadott minket Krámer Gyurival (Harangozó-díjas táncművész, koreográfus), két végzős gyereket. Egy fesztiválon szólítottuk meg, hogy szeretnénk egy együttest Győrben.
Később kaptam egy telefont, hogy vár minket. 19 évesen azt sem tudtuk, hol van a minisztérium. Elmentünk hozzá, és milyen a véletlen: kinyílt az ajtó, és pont Garas jött ki rajta. Egy órát töltöttünk ott a tervezett 15 perc helyett, és a végére Imre megígérte, hogy mindenben segít. Máig nem értem, hogyan, de mindenki elhitte, hogy erre mi képesek vagyunk. Valószínűleg érezték rajtunk, hogy meg akarjuk váltani a világot.
A Győri Balett alapítójából, vezető táncművészéből hogyan lett igazgató?
1991-ben bekövetkezett az, amire senki nem számított, de mi belülről sok mindent éreztünk. Nem akarok hazudni, de az igazat nem mondhatom el. Amikor Markó elhagyta az együttest és betiltotta az összes darabját, vagyis a teljes repertoárunkat, akkor megfogadtuk, hogy nem mondjuk el, mi történt. Hatalmas sajtóvisszhang volt, hogy eltűnt Iván, a megyei vezetés hiába kereste, nem érték el.
Elég zűrös volt a dolog. Felhívtak a Szabad Európa Rádiótól, mert én lettem a „tűzoltó”. Kérdezte a riporter, hogy mi történt, mire azt nyilatkoztam, hogy elnézést, de nem mondhatom el. Azt mondta, ne szórakozzak vele, a közvéleménynek tudnia kell. Erre azt feleltem, hogy bizonyos családi titkokat az ember nem teregethet ki.
Azóta is magában tartja?
Igen, a mai napig mindannyian, akik akkor ott táncoltunk. Éppen most íródik a Győri Balettről egy gyönyörű könyv, amit az MMA ad ki, kilóra sem kevés, 318 oldalas lesz rengeteg fotóval, interjúkkal és a történetünkkel. Major Rita tánctörténész, a készülő könyv szerzője szerint nem vihetem magammal a sírba ezt a titkot, de én akkor sem kívánok erről beszélni.
Rendben, akkor én sem faggatom. Mikor és miért hagyta abba a táncot? Miért nem alkot?
1991-ben minden rám zuhant. Azt az évet az ellenségemnek sem kívánom. Egy akkorra már világhírűvé vált társulat egyszer csak nullára került, és mindent elölről kellett kezdeni, ugyanúgy, mint 1979-ben. Lisztet tudnám idézni, az ő emlékirataiban volt: „egy napig nem gyakoroltam, megéreztem önmagamon, két napig, megérezte a zenekar, három napon át, megérezte a közönség”. Addig szólótáncos voltam, mindent eltáncolhattam, mindenben benne voltam, de abban a pillanatban, amikor vezető lettem, minden átértékelődött. Már nem én voltam a fontos, hanem a Győri Balett.
Egy ideig egyszerre gyakoroltam, szerveztem, rohantam Pestre, de nem ment sokáig. Nem akartam olyan állapotban kimenni a színpadra, ami méltatlan lett volna önmagammal és az együttessel szemben. Persze én is koreografáltam azelőtt, de rádöbbentem, hogy a közönség is jobban jár, ha abbahagyom. Nem mintha nem lennék büszke a műveimre, de választanom kellett a társulat és az egyéni karrierem között. Egy igazgató annyi feladatot oszthat magára, amennyit nem szégyell. Borzasztó sokat dolgoztam. Rengeteg támogatást kaptunk Győrben az emberektől, ez adott erőt. Kimentem az utcára, bementem a fűszereshez, abban a pillanatban megkérdezték, miben tudnak segíteni. Hihetetlen érzés volt.
Hányadik évét tölti itt?
Pont a negyvenediket. Munkamániás vagyok. Elégedett és boldog. Bejelentettem a polgármester úrnak, hogy 2020-ban lejár a megbízatásom, és ezúttal átadom a helyem. Négy éve kineveztem először asszisztensnek, majd koreográfusnak, utána művészeti vezetőnek Velekei László táncművészünket, és azt szeretném, hogy pályázzon, és ő legyen a Győri Balett igazgatója. Fontosnak tartom, hogy ne kalandorok kezébe kerüljön a társulat. Úgy gondolom, hogy a fiataloknak lehetőséget kell adni, és ő teljes mértékben alkalmas erre a posztra.
És mi lesz Önnel? A munkamániájával?
Természetesen az együttesnek segítek. Velekei Laci számít rám. Mindenki megkérdezi, hogy ez ugye most nem komoly, de én úgy érzem, hogy 40 év után most már kicsit hátra dőlhetek. Ha továbbra is bíznak bennem, mint Táncszövetség társelnöke, ott is dolgozom tovább a táncosokért. Rengeteg társadalmi megbízásom, felkérésérem van, unatkozni biztos nem fogok. Majd a hobbimnak élek.
Mi az?
A tánc. Két családom van, a szűkebb a két gyermekemmel, meg a Győri Balett. Mindannyiukra büszke vagyok. 52 emberért felelek, független társulatként a mai világban ez egyáltalán nem egyszerű dolog. Amit Markó Ivántól megtanultam, hogy a nemzetközi megmérettetés borzasztóan fontos. Az volt a vágyam, hogy ahová Iván elvitt bennünket, Párizsba, Londonba, Moszkvába, ezeket az utakat én is bejárjam az együttessel. Ez hála Istennek megadatott. Legutóbb Izraelben voltunk, ahol állva tombolt a közönség.
A legfontosabb, hogy az ember nem elégedhet meg soha, és nem adhatja fel az álmait. Pozsgay anno például kért egy szakvéleményt, hogy mi legyen ezekkel a gyerekekkel, akik a semmiből táncszínházat akarnak létrehozni, és az akkori Táncművészek Szövetsége nem javasolta. Azt írták, hogy Győr iparváros, nincsenek tánchagyományai, és jóllehet Markó világhírű táncművész, de ezek a fiatalok vagy tehetségesek, vagy nem, Iván pedig életében nem alkotott még. Ennek ellenére át tudtuk verekedni az ügyünket, és megvalósítottunk egy tökéletesen lehetetlennek tűnő vágyat.
