Ráadásul Esterházy Péter mondatai a mindennapok mondatai. Nem eleve elemeltek, szépségük, lírájuk, erotikájuk a fanyarságukban, szikárságukban van. Mondhatnám akár én, akár te, akár Ön (minden személy nőnemű) - de ha én/te/Ön mondaná, akkor biztosan mesterkéltnek hangzana. Ha mindenáron (jobb híján?) színésznőkkel (jelen esetben Gryllus Dorkával és Henriette Müllerrel) adatják elő, ideális megoldás lehetne például a túlzásig fokozott teatralitás (lásd: drama queen, kevéssé sznoboknak: hisztis picsa). Mert a kinn is vagyok, benn is vagyok (fő is a pörkölt, nem is) végeredménye a tökéletes érdektelenség.
Az egy dolog, hogy ilyen rosszul kitalált játéktérrel ritkán szembesülhetünk: a Budapest Galériában lerakott székek közül olyan talán nem is akadt, amihez tökéletes vizuális és akusztikai élmény társult. Mivel a performansz bizonyos részeinek követése emiatt több néző számára lehetetlenné vált, a figyelem folyamatosan az utca járókelőire irányult, annak megfigyelésére, hogyan reagálnak erre a furcsa helyzetre (ti. hosszú sorokban ülnek az üveg mögött emberek - mintegy kirakatba téve - akik viszont mereven bámulnak vissza. Empirikus tapasztalataim szerint visszafogottabb, majd egyre szélesebb mosollyal, a csúcspontra érve pedig fuldokló röhögéssel.)
Az elkalandozó figyelem természetéből adódóan igen nehezen hajlandó visszaterelődni, ehhez igen erős külső inger szükséges. Rácz Erzsébet rendező, aki néhány éve a Vígszínház Házi Színpadára készített azonos című és alapanyagú Igó Éva-est dramaturgja volt, egyetlen ilyet talált. Az estét záró, sterilen fehér falra vetített, Esterházy Péter írta, Esterházy Péter felolvasta Egy nő-részletet. Annak volt hitele. (A többi meg a német-magyar nyelvlecke helyett bár lett volna néma csend.)
