1885. április 19-én született Érsekújváron. 1902-ben végzett Rákosi Szidi színiiskolájában, ezután vidéki évek következtek. 1906-tól négy évig Nagyváradon játszott, itt került játéka és kitűnő énekhangja révén az élvonalbeli színészek közé. Az 1910-es évek elején Budapestre, Nagy Endre híres kabaréjába, majd egy év után az újonnan megnyílt Népszínházhoz szerződött. 1919-ben a Király Színház tagja lett, ezzel egy időben saját vállalkozásban megindította a Muskátli Kabarét. 1917-ben feleségül vette Berky Lilit, a társulat primadonnáját. Frigyük a legendás színészházasságok közé tartozott: életük végéig éltek példás szeretetben és békességben, általában színházakhoz is együtt szerződtek.
Jóllehet Gózon kabarészínészként igen sikeres és népszerű volt, a művészi becsvágy a drámák felé terelte. A következő években játszott a Belvárosi Színházban, az Új Színházban, a Magyar Színházban, végül 1935-ben a Nemzeti Színház tagja lett. Haláláig a nemzet első színházában szerepelt, néhány év kihagyással, amikor a zsidótörvények lekényszerítették a színpadról. Berky Lilit nem sokkal a háború után a hatalom eltávolította a Nemzetiből, ami Gózont is megviselte.
Tragikus és komikus szerepekben egyaránt sikeres volt: játszotta Szilvai Tódort (Szigligeti: Liliomfi), Gobbót (Shakespeare: A velencei kalmár), Tschöll papát (Schubert: Három a kislány), Miller zenészt (Schiller: Ármány és szerelem), Tyelegint (Csehov: Ványa bácsi), Solmay Ignácot (Csiky Gergely: Buborékok).
Az igazi népszerűséget a film hozta meg a számára.
Pályafutása során kilencven kisebb-nagyobb moziszerepben játszott.
Már a némafilmben is feltűnt, a harmincas évek elejétől pedig szinte nem volt olyan alkotás, amelyben ne szerepelt volna, legtöbbször karakteralakításokban (Hyppolit, a lakáj, Meseautó, Ez a villa eladó, Lovagias ügy, A három sárkány).
A filmzenék szerzői rendre betétdalokat is írtak neki, amiket kellemes, mélybariton hangján, nagy átéléssel adott elő. Fütyülni is tudott, méghozzá különlegesen, úgy, hogy ajkai közben alig mozogtak, a hangokat a nyelvével képezte.
A háború után is a filmgyártás egyik legtöbbet foglalkoztatott művésze maradt, ebben a korszakban olyan sikerek fűződnek a nevéhez, mint a Civil a pályán (1951), az Állami áruház (1952), az Én és a nagyapám (1954), a Felmegyek a miniszterhez (1961) vagy a Nem ér a nevem (1961).
Színészként, magánemberként egyaránt hallatlanul népszerű volt. Áradt felé a rokonszenv, mert színpadon és azon kívül is tisztelte partnereit, udvarias volt, tapintatos, türelmes. A konfliktusokat nem ismerte, haragot nem tartott.
Feleségét tizennégy évvel élte túl. Élete végén megszűnt kapcsolata a valósággal, utolsó éveit egy panellakásban, ápolásra szorulva töltötte. Gózon Gyula nyolcvanhét évesen, 1972. október 8-án halt meg Budapesten. Művészetét 1951-ben érdemes művész címmel, 1954-ben Kossuth-díjjal ismerték el, 1955-ben lett kiváló művész. A főváros XVII. kerületében, egykori villájuk falán emléktáblát helyeztek el, a művészről Rákosligeten utcát is elneveztek el. Rákosligeten működik a Gózon Gyula Kamaraszínház, amelynek bejárata fölött egész alakos szobra áll.
Nyitókép: Gózon Gyula Kossuth-díjas színművész 1962-ben a Magyar Rádió stúdiójában. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
