Megáll az idő (1982)

Kakassy Ági
Fotó: NFI/Jávor István

„Jó. Hát akkor itt fogunk élni”, hangzik el a kultfilm elején, és ahogyan haladnak az események, egyre inkább a szereplők végzetévé válik ez az egyszerű, beletörődő mondat.

Bereményi Géza életrajzi regényt akart írni, de kamaszkorát inkább forgatókönyvvé formálta, hogy Gothár Péter rendező és Koltai Lajos operatőr által megalkotott elemelt, ábrándos, fátyolos világban ismerjük meg a hatvanas évek keserédes hangulatát: a szembenézést a forradalom kudarcával, az itthon maradtak csendesen mardosó bűntudatát, az örökös és reménytelen elvágyódást, a céltalan lázadást és a keserű sikertelenséget.

A szereplők között olyan korabeli underground zenészek voltak, mint Pauer Henrik, a Neurotic alapító tagja (Köves Gábor), vagy Sőth Sándor, a Spenót basszusgitárosa (Pierre). A film a történetet történelmi fordulópontok közé ágyazza: két forradalom, az ’56-os és a ’68-as között játszódik, amikor felmerült, majd szertefoszlott a változás reménye. A filmet Cannes-ban is díjazták, és a mai napig hatása van.

Szerencsés Dániel (1983)

Zsótér Sándor és Rudolf Péter
Fotó: Bartók István

Az ’56-os forradalom után nagyjából 200 ezer ember hagyta el Magyarországot. A Szerencsés Dániel nem a harcokról, a forradalomról, hanem ezek utóhatásáról és erről az emigrációs hullámról szól. Sándor Pál rendező a történelmi háttér apropóján tette fel a szocializmusban és a napjainkban is aktuális kérdést: menjünk vagy maradjunk? A rendező Mezei András azonos című kisregényét vitte filmre alkotótársaival, Tóth Zsuzsa forgatókönyvíróval és Bíró Zsuzsa dramaturggal, de az eredeti történetből csak a neveket és az alapszituációt tartották meg. A film fél évig be volt tiltva, mert az elfogadóbizottság több kifogást is emelt ellene.

A magyar filmtörténet egyik legemlékezetesebb vonatjelenetét felmutató Szerencsés Dániel az 1983-as Filmszemléről a fődíjat, a cannes-i filmfesztiválról a FIPRESCI-díjat vitte el.

Szamárköhögés (1986)

Garas Dezső, Tóth Marcell, Kárász Eszter, Hernádi Judit
Fotó: NFI/Hegyi Gábor

Vajon milyen volt megélni az 1956-os forradalmat a gyerekeknek? Iskolába menniük nem kellett, a felnőttek pedig kissé megbolondultak: a Szamárköhögésben a papa pizsamában táncol, megpofoz valakit, és levelet fogalmaz Hruscsovnak, a nagymama pedig egy átlőtt kenyérrel jön haza.

Gárdos Péter nem forradalmi hősökről forgatott filmet, hanem esetlen, félős kispolgároktól, akik a lakásban lapulva, a rádió mellett izgulva vészelték át a forradalmat, mindezt a három együtt élő generáció konfliktusaival együtt bemutatva, sajátos, keserű humorral. A forradalom felnövéstörténet is lesz a gyerekszemszögön keresztül, hiszen valahol ez törölte el a naiv, fiatal ártatlanságot is.

Gárdos Péter és Osvát András a saját, valamint a baráti társaságuk gyerekkori, ’56-os emlékeit gyúrták filmmé. A kritikusok nem fogadták itthon kitörő örömmel a Szamárköhögést, mert úgy vélték, nem illik a szatirikus hangvétel ’56-hoz. Nemzetközi fogadtatása azonban pozitív volt, a chicagói filmfesztiválon Arany Hugóval díjazták, mára pedig a filmklasszikusok között tartjuk számon.

Eldorádó (1988)

Eperjes Károly, Hegedűs D. Géza
Fotó: NFI/Hegyi Gábor

Bereményi Géza Eldorádója a rendszerváltás emblematikus filmje. A történet íve a második világháború végétől az ’56-os forradalom kirobbanásáig tart, de valójában a rendszerváltozással járó értékvesztésről szól. Bereményi ezzel az azonos című kisregénye alapján született filmmel mutatkozott be rendezőként.

A Megáll az időhöz hasonlóan, melynek forgatókönyvírója volt, ez a film is erősen önéletrajzi ihletésű, saját gyerekkorát és nagyapja történetét mutatja be. A világkép megváltozását láthatjuk, ahol a pénz helyére a kapcsolatok kerülnek: kirajzolódik előttünk a korrupció térnyerése. Kardos Sándor operatőr bravúros munkájának köszönhetően egyszerre kapunk megrendítően realisztikus képet az átmeneti időszak „elnyűtt” Budapestjéről és egy szürreális, látomásszerű világot, melyben az önmagából kiforduló élet jelenik meg.

Az Eldorádó 1989-ben elnyerte a Magyar Filmszemle fődíját. Premierjét a Velencei Filmfesztiválon tartották, Bereményi Gézát pedig rendezőként Európai Filmdíjjal jutalmazták.

Napló apámnak, anyámnak (1990)

Mészáros Márta Napló-trilógiája nagy sikert aratott: a Napló gyermekeimnek (1982) Cannes-ban kapott díjat, a Napló szerelmeimnek (1987) pedig Berlinben, ezek folytatása a Napló apámnak, anyámnak.

A rendezőnő saját fiatalkorát dolgozta fel a trilógiában: egy kamaszlány szemszögéből ismerhetjük meg a kiépülő kommunista rendszert, a sztálinizmust és az ’56-os forradalmat.

A három film „befejező” darabjában a forradalmi lázban égő tömeghez érkezünk Budapestre, akik ledöntik a Sztálin szobrát. A bukott hatalom emberei menekülnek. Juli november 4-én hazajön Moszkvából, János aktív résztvevője az itthoni eseményeknek. Egy idő után Ausztriába menekülnek, de úgy döntenek később, hazatérnek, nem eshet bántódásuk. Az új évben azonban elkezdődnek a megtorlások.

Mészáros Márta a Napló apámnak, anyámnak filmmel annak az igénynek tett eleget, mely szerint az emberek nyíltan szerettek volna beszélni az ’56-os eseményekről.

Nyitókép: Megáll az idő, fotó: NFI/Jávor István