Általában igen rosszindulatú dolog lelőni egy film poénját, de a 127 óra esetében más a helyzet. Ezt a filmet úgyis egyetlen okból nézi meg bárki is: mert ez az a sztori, amiben egy hegymászónak le kell vágnia a saját kezét, hogy megmeneküljön a kanyonból, ahová csuklójánál fogva beszorult. (Egy amerikai humorportál minden évben közli az Oscar-jelölt filmek ?őszinte címeit?, azaz a filmek ? kis cinizmussal feltételezett ? valódi vonzerejét, jellemzőjét. A 127 óráé ez volt: ?85 percet kell várnod, amíg levágja a kezét?. Milyen igaz.)
Hogy ez az egy vonzereje van a történetnek, azzal tisztában van a tavalyelőtti Oscar-gála nagy nyertese (egyúttal az idei díjátadó egyik nagy vesztese), a Gettómilliomos rendezője, Danny Boyle is. Így aztán megtesz minden tőle telhetőt, hogy mozgalmassá tegye azokat a részeket, amelyek még mozgalmasak lehetnek, ha már az igaz történet miatt a filmnek legalább a felében egy mozdulatlan embert kell mutatnia. Megcsinálja tehát a tavalyi év legjobb, legalább húsz perces videóklipjét hangos zenével, osztott képernyővel, fél másodpercenkénti vágásokkal és nézőpontváltásokkal, a kamera fölött átugrató bringával, rengeteg színnel és fénnyel. Már itt kiderül, hogy miben döbbenetesen erős Boyle: a hatáskeltésben. A film elején még csak az adrenalin-szintet adja meg egy kétdimenziós mozgókép segítségével, vagyis annak a lehető legprofibb összerakásával, amit a nagy sivatagi túrára készülő srác érezhet ? bemelegítésként a nagy attrakcióra.
Ez a vérprofi, riefenstahli hatáskeltés teszi az egyszerű filmet nagyszerűvé. Boyle nem a bergmani módon mutatja meg a lezuhanó szikla miatt két kőfal közé szorult hegymászó kálváriáját, hanem a reklámfilmek mestereinek receptje szerint, mindig tűpontosan adagolt és választott zenével, változóan hosszabb-rövidebb snittekkel, két jelenet közti nagy kontrasztokkal, a közelképek és a távolik váltásával, a kamera és a főszereplő mozgásának nagyon tudatos koordinálásával. Ezért lehet, hogy bár nem mutat semmi olyat, ami meglepő lenne ? az öt napig pár deci vízre utalt szerencsétlen nyilván szakadó esővel álmodik, nyilván szép lassan lepereg előtte az élete, nyilván eszébe jut, hogy mit kellett volna másképp csinálni (jobb felszerelést hozni, mindenkivel tudatni, hogy hová indul) ?, mégis kiugrik a helyéről az ember szíve, amikor közeleg a végkifejlet, és mégis gombóc lesz az ember torkában, amikor heroikus és emberfeletti tusa után megmentik a főhőst. Igaz, ehhez előbb meg kell, hogy legyen a film abszolút csúcspontja, minden addigi feszültség aggregátora, a minden horrorfilmet felülmúlóan naturistán ábrázolt, életlen bicskával történő kézlevágás, az idegek egyenkénti elmetszésével ? természetesen iszonyú jól fényképezve, az összes, fentebb sorolt hatáskeltő elemet bevetve. Az meg már szinte csak biológiai reakció, hogy mivel az eddig halmozott feszültség ekkorra már ki akar sülni, a megható menekülési jelenetben, az egyén hihetetlen és emelt fővel végrehajtott küzdelmét látva minden második néző zokogni kezd megindultságában és felszabadultságában.
Nem is merült fel igazán, hogy a film főszereplője, James Franco Oscar-díjat nyerjen az alakításáért (alighanem ezért is vezethette ő az Oscar-ceremóniát: nyilvánvaló volt, hogy nem a saját nevét fogja a borítékban találni). Ő ebben a filmben csak kellék, noha a kellékek legmeggyőzőbbike ? remekül teljesíti feladatát; talán öt év múlva már nem fogunk emlékezni az alakítására, ám hiba nincs benne. De amennyire Boyle ért a filmcsináláshoz, a 127 óra akár még Franco nélkül is ugyanilyen erőteljes lehetett volna.
