A bábok lelke

Bódiné Kövecses Anna és Nagy Kovács Géza több mint harminc éve tervez és készít bábokat a pécsin túl az ország számos más színháza számára is. A Bóbitában Kétszer harminc címmel májusig látható kiállítás a legkedvesebb alkotásaikból válogatott, ennek apropóján beszélgettünk.

Hogy
lesz valakiből bábtervező-bábkészítő?

Bódiné Kövecses Anna: Amikor több mint harminc éve
elkezdtük ezt a pályát, nem volt ilyen irányú képzés. Én kirakatrendezőként
végeztem, Kós Lajos vett fel a színházhoz. Nagyon megörült nekem, mert a
kirakatrendezőkről úgy tartották: mindenhez értenek. Mondjuk én épp’ varrni nem
tudtam, azt később tanultam meg.

Nagy Kovács Géza: Engem mindig érdekelt a színház,
adódott egy lehetőség, és lényegében itt tanultam meg a szakmát.

Kell
ehhez képzőművészeti előképzettség, kézügyesség?

NKG: Nyilván kell efféle affinitás. A munkánk
alapvetően két részből áll: egyrészt tervezünk bábokat, másrészt megvalósítjuk
őket, ahogyan a kellékeket vagy a díszleteket is. Amikor az utóbbi
tevékenységet végezzük, akkor nem a saját művészetünket képviseljük, hanem arra
törekszünk, hogy minél pontosabban kivitelezzük, amit a tervező megálmodott.
Kreativitásra, technológia- és anyagismeretre természetesen szükség van. Sokan
jelentkeznek nálunk azzal, hogy érdekli őket ez a szakma, ám többnyire kedvüket
szegi, amikor rájönnek, ez nem egyszerű munka.

BKA: Az alázat nélkülözhetetlen. Amikor idekerültem a színházhoz,
nem képzeltem, hogy tudok bábot készíteni. Mindig imádtam a színház miliőjét, a
lakásom ablakából a Bóbita Bábszínház korábbi épületére láttam. Kós Lajos
először arra kért fel, hogy segítsek egy aktuális produkciójuk
megvalósításában. Rettenetesen izgultam, leültem a műhely legsötétebb zugába a
kuka mellé, hogy senki ne lássa, ha esetleg ügyetlenkedem. Ott született meg az
első bábom.

Terv
alapján készült?

BKA: Nem emlékszem igazán. Lulu bá később már
megbízott bennem. Előfordult, hogy beállított egy Nők Lapjából kivágott majom
képével, mondván, csináljam meg, én pedig megcsináltam. Egyre több dicséretet
kaptam, ám én voltam a legjobban meglepve, hogy képes vagyok rá.

NKG: A jelentkezőket próbaidőre vesszük fel, és
pillanatok alatt kiderül, hogy valaki alkalmas-e erre a munkára. A közösség
dönt, noha az igazgató mondja ki a végső szót.

BKA: Számos szempontot kell figyelembe venni. Szoros
határidőkkel dolgozunk, nem művészkedhetünk egy bábon egy hónapig. Általában
már az elején megbukik a dolog, amikor azt mondjuk a jelentkezőnek, hogy most
leülsz és kasírozol. Jó – feleli, majd egy nap után elunja.

Mit
jelent a kasírozás?

BKA: Amikor kivágjuk a fejet mondjuk hungarocellből,
akkor azt be kell borítani hét réteg ragasztós papírral. Ez unalmas rabszolgamunka.
Mondjuk, engem kikapcsol, mert nem kell közben gondolkodni.

NKG: Ezt a munkát csak a gyakorlatban lehet
elsajátítani. A tervezés a szép része, de ahhoz elengedhetetlen a kivitelezésben
való jártasság.

BKA: Sokszor megesik, hogy valamit rajzol a tervező,
esetleg grafikus vagy mesekönyv-illusztrátor, és mi „gonoszul” feltesszük a
gyakorlati kérdéseket, hogy ez vagy az miként fog működni. Gyakran előfordul,
hogy az alkotónak fogalma sincs erről, ilyenkor nekünk kell megoldanunk a helyzetet.
Kevés profi tervező van Magyarországon, többségük maga is készít bábokat,
díszleteket.

Tényleg
a tervezés a munkájuk legszebb része?

NKG: Hálás feladat a látvány felrajzolása, de a
komplett munkának ez egy kicsi szelete. A látványterv elkészítése után jön a
neheze.

BKA: Akkor jönnek a színészek, a rendező, a zeneszerző,
mindenki ért mindenhez – mi is természetesen –, és egyezségre kell jutni.
Tervezünk egy ajtót a színpad jobb oldalára, majd kiderül, hogy mégis inkább
balról érkeznek a szereplők…

Ön
melyik részét élvezi legjobban a munkának?

BKA: Amikor megfestem a bábokat.

NKG: A bábkészítésnek az a része a legjobb, amikor már
biztosan látom, hogy megvalósul az, amit valaki megálmodott. Egy bábot nagyon
sokféleképpen el lehet készíteni. Gondoljon csak az anyagválasztásra, a
technológiára, a mechanikára.

BKA: Szoktunk is olykor vitatkozni, mert másként
látjuk a dolgokat. Az emberek többsége azt hiszi, mi csak játszunk, milyen cuki
dolog bábokat készíteni. Pedig valójában ez stresszes, rendkívüli koncentrációt
igénylő munka.

Van
lehetőségük kiélni a kreativitásukat?

NKG: El is várják. Mégis mindig a funkcióból kell
kiindulni: a nagyméretű figuráknak könnyűnek kell lenniük, a vásári komédiához
készülő bábokat ütik-vágják, azoknál a tartósság a legfontosabb.

Mitől
jó egy báb, ha kifejező vagy egyedi?

BKA: A lényeg, hogy pontosan tükrözze a tervező
elképzelését, nem elég, ha csak hasonlít rá. Mi a Bóbitában arra törekszünk,
hogy finoman megmunkált, szép bábokat készítsünk. Géza is képes szöszölni egy
apró ragasztófolttal, noha még fél méterről sem látszik.

NKG: Tudni kell, hogy bár a báb kellék, amikor kifut
egy előadás, ezek kiállítási darabokká válnak. Az emeleti kiállításra válogatott
darabokon is látszik, hogy „használták”, lejátszottak ötven előadást.

BKA: Kivéve az én – Pécsen bemutatott – báboperához
készült bábjaim. Abból eleve mindössze két előadást terveztünk a
filharmonikusokkal.

Ilyenkor
nem fáj a szívük, hogy raktárba kerülnek a bábok?

BKA: Dehogynem, de ezzel tisztában vagyunk már az
elején.

NKG: Megjegyzem, a színházi világ bizonyos
szegmenseiben érdemes lenne jobban átgondolni, mit és miként tűznek műsorra.
Akad, amiről már az elején látszik, hogy csúnya bukás lesz. Ez nálunk
szerencsére nem jellemző.

Fontos,
hogy tervezőként legyen egy határozott stílusuk? Vagyis, ha ránézek egy bábra,
lássam, hogy melyikük munkája?

BKA: Abszolút. A kiállításon is egyértelműen elkülönülnek
Géza és az én bábjaim. Szerintem anélkül, hogy megnézné, melyiket ki tervezte,
pontosan fogja látni.

NKG: A terveim mind a személyiségemet tükrözik. Én
elsősorban gyerekek számára könnyen értelmezhető karakterekben gondolkodom, azt
szeretném, hogy tudjanak azonosulni a figuráimmal.

BKA: Én nem szoktam ilyesmin gondolkodni. Sőt, az
internetet is ritkán használom ehhez. Számos tervező úgy dolgozik, hogy szörföl
a webes fotó oldalakon, onnan merít ihletet. Engem az korlátok közé szorít. Inkább
igyekszem magamból építkezni, zenét hallgatok, és a képzeletemben megjelennek a
figurák. A Zimmezumm csecsemőszínházi
előadás volt az egyik kedvenc darabom. Ott – akár egy film – pergett a szemem
előtt az előadás, lényegében az első percben készen volt. Az Édes Élet Cukrászdánál nagyon sokat
gondolkodtam, miként lenne jó. Közben tettem-vettem, kimentem a spájzba, ott
megláttam a szódás üveget, a húsvillát, így születtek meg a konyhai eszközökből
fabrikált bábok. Megesik, hogy a rendező nem ügyel a látványra. Egyszer
döbbenten fedeztem fel a próbán, hogy a sparhelt két méterrel arrébb van,
szétesett az egész színpadkép. Felmentem, visszatoltam, mire a rendező, hogy: nehogy
már rendezzek is! Eloldalogtam, majd próbaszünetben visszatoltam a helyére.
Senki nem vette észre.

A
digitális technika mennyiben könnyíti meg a munkájukat?

BKA: Akad, aki számítógépen tervez, mi kézzel rajzolunk.

NKG: Több mint harminc éve dolgozunk a színházban.
Vannak jól bevált, ősi technikák, amiket nem lehet megúszni. Ilyen a szobrászat
része, a felületkezelés, a festés.

BKA. Mondjuk ki: az egészet nem lehet megúszni, mert
attól kezdve nem művészet.