Ki ne kapná fel a fejét, ha ennyire komplex személyiségről hall? A rendkívüli asszonyról, báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Caroláról történelmi dokumentumfilm készült A maga természete szerint és szabadon címmel. A film erdélyi bemutatókörútjának székelyudvarhelyi állomásán Szebeni Zsuzsa színháztörténésszel, a Carola Egyesület elnökével beszélgettünk.
Amikor 2010-ben a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum munkatársaként megszervezted az első Bánffy-kiállítást, megemlítetted, hogy a gróf múzsája, Szilvássy Carola életpályáját szinte még Bánffyénál is izgalmasabbnak tartod. Miért kezdett érdekelni a személye?
Korábban is hallottam róla, a személyiségéről, de levéltári dokumentumokban csak 2003 körül találkoztam a nevével. Bánffy Miklós hagyatékának dokumentumai az ő életének körvonalait is megrajzolják. Klasszikus arisztokrata neveltetése és műveltsége arra is predesztinálhatta volna, hogy illemtudó, szabálykövető legyen, de nem így alakult, és én izgalmasnak találtam a makacsságát, a modern szemléletét, a közvéleményre mit sem hederítő önállóságát.
Nyolc éve létrehoztátok a Carola Egyesületet, amely a múlt feltárását, bemutatását szorgalmazza és támogatja. Az alapítók a film alkotói: Molnár-Bánffy Kata kommunikációs szakember a produceri munkában, Ugron Zsolna a forgatókönyvírásban vállalt szerepet, te szakértőként vettél részt a forgatáson. Volt abban tudatosság, hogy az erős nőről nők készítenek filmet?
Nem volt tudatos, és csak akkor szembesültünk ezzel igazán, amikor a bemutatón, az Uránia színpadán egymás mellett ültünk: Bánffy Kata és Ugron Zsolna mellett ott volt Bertha Lívia rendező és a színészek felkészítésében szerepet vállaló Farkas Adrienne újságíró is. De volt köztünk férfi is, és Szepesi Dávid operatőr szakmai elképzeléseit mindannyian tiszteletben tartottunk. A női együttműködés ritka példájaként éltem meg a munkát. Tulajdonképpen a barátságunkból született ez a film.
A Carola Egyesület első lépéseként felkutattátok és rendbe tettétek Szilvássy Carola sírját a Házsongárdi temetőben. Már akkor eldöntöttétek, hogy film is készül majd az élettörténetéről?
Nem. Akkor az ő és más kiemelkedő erdélyi személyiségek veszélybe került hagyatékainak megőrzése volt a cél, és azon dolgoztunk, hogy Carola emlékét elevenné tegyük. Bánffy Kata ötlete volt a filmkészítés. Én voltam a legtartózkodóbb, hiszen a Carola-könyv (Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola: Kendőzetlen feljegyzések Kolozsvárról – A szerk.) előkészítése után már tudtam, hogyan állunk az írásos és a fotódokumentumok összegyűjtésével. Ha rajtam múlott volna, csak minden létező információ feltárása után vágtam volna bele a filmbe. Arra törekedtem, hogy Carolát az általa inspirált férfiak szemszögéből is meg tudjuk mutatni, ezért a film a Bánffy Miklóssal, Kemény Jánossal, Kuncz Aladárral, Nemeskéri Kiss Sándorral bonyolított levelezésére épül. Marosi Ildikót (színházi rendező, kulturális újságíró – A szerk.), Carola legjobb ismerőjét már nem tudtuk megszólaltatni a filmben, de az a tudást, amelyet szóban megosztott velem, és amit a könyveiben összegyűjtött, igyekeztünk továbbadni.
Carolát a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művésze, Kádár Noémi személyesíti meg. Miért éppen rá esett a választásotok?
Sok fejtörést okozott, hogy kit kérjünk fel. Sokan szóba kerültek, de mindig akadtak ellenérvek. Végül Ugron Zsolna és én teljes egyetértésben és szinte egy időben találtunk rá Noémire, aki mind személyiségével, mind alakításával azt a Carola-képet hozta, amelyet látni szerettünk volna. Eszembe jut az a filmbeli párbeszéd, amellyel Carola szeszélyeit illusztráltuk: az Ibsen Nórájának szerepére kiválasztott Carola bejelentette rendezőjének, Janovics Jenőnek, hogy három hét múlva indul Velencébe, ennyi idő áll a darab színpadra állítására. Janovics állítólag úgy reagált erre, hogy „ha olyan nem is, mint maga, azért valamilyen Nóra csak akad Kolozsváron”. Mi azonban nem „valamilyen” Carolát, hanem a legjobbat kerestük – és meg is találtuk. Ugyanilyen fontos volt az, hogy kire bízzuk Bánffy Miklós összetett karakterének megformálását. Bodolai Balázs, a kolozsvári társulat tagja pedig tökéletes választásnak bizonyult a világfi alakítására.
Nagyon sok bemutatón, közönségtalálkozón vagytok túl. Milyen a film fogadtatása?
Hatalmas az interakció, szinte mindenki tud kapcsolódni a film valamelyik részéhez. És éppen ez a film elkészültének értelme, mert így párbeszéd indulhat az értelmiség Trianon utáni társadalmi szerepvállalásáról.
A dokumentumfilmes elemekkel tényeket közöltök, a játékfilmes betétekkel viszont közelebb hozzátok a nézőhöz Carola személyiségét. Sokatmondó dialógusokat sikerült alkotnotok. Mennyire valósághűek ezek?
A párbeszédek egyértelműen Zsolna íráskészségét, tapasztalatát tükrözik. Igyekeztünk a valóságra építkezni. Egyrészt Bánffy Miklós és Carola levélváltására támaszkodtunk, másrészt a Carola által ihlettett regénytrilógiából (Bánffy Miklós: Erdélyi trilógia I–III. – A szerk.) merítettünk, hiszen tudjuk, hogy a regény tulajdonképpen róluk szól. Előfordult, hogy a forgatás közben újabb dokumentumok kerültek elő, és Zsolna rugalmasan állt a feladathoz: azokat is beillesztette a forgatókönyvbe. Úgy építette fel, hogy kettejük szerelmi történetét mutassa be, de közben a korabeli irodalmi, művészeti műhelyek életére és a történelmi fordulatok okozta válságokra is ráláthasson a néző. Líviának sokszor kellett leállítania bennünket, mert el-eltértünk az időrenditől, pedig a személyiségek ábrázolásának hitelessége mellett a történelmit is fontosnak tartottuk.
Bánffy Miklós és Szilvássy Carola viszonyát nagyon érzékenyen mutattátok be: nem utaltok egyértelműen a kapcsolatuk jellegére. Nyilván mindenki kíváncsi arra, miért nem éltek soha együtt, miért nem lettek házastársak.
Aki erre kíváncsi, annak Bánffy trilógiája mellett a gróf és Carola novelláit is a figyelmébe ajánlom, azokból sok minden kiderül. Bánffy 39 éven át levelezett Carolával, és a leveleik hangneméből egyértelműen kiderül, hogy szerelmi viszony is volt köztük. Bánffy az első világháború elején egyfajta „örökhagyást” fogalmazott meg. Nem nevezhető végrendeletnek, de egyértelműen olyan ember rendelkezése volt, aki nem tudhatta, hogy hazatér-e élve. Ebben az írásban egyetlen embert említ: Carolát. Arra kéri a címzetteket, hogy ha kell, gondoskodjanak majd róla. Ez sok mindent elárul.
A filmben, ha csak egy pillanatra is, de láthatjuk Carola valóságos mozdulatait. Hogyan bukkantatok rá az őt ábrázoló mozgóképre?
Az elsődleges érdem báró Kemény Jánosé, aki a helikoni találkozókon felvételeket készített. Tudtunk a létezésükről, de úgy értesültünk, hogy nyomuk veszett. Bertha Líviának sikerült felkutatnia a filmtekercseket, amelyek még a mozgókép hajnalán készültek. Még nagyobb meglepetés lenne, ha előkerülne Az apacsnő szerelme című filmszkeccs, amelynek Carola nemcsak rendezőasszisztense, hanem szereplője is volt.
Carola arisztokrata családok tagjait szervezte be a forgatásokra; az egyetlen civil Indig Ottó, a dráma szerzője volt. Carola a kolozsvári filmipar kezdeteinél is ott bábáskodott: ezt igazolja, hogy a színházi és mozgóképes elemeket ötvöző filmszkeccs még Janovics Jenő kolozsvári filmstúdiójának megalapítása előtt elkészült.
Gondolkodtatok azon, miért nem maradt meg a színészet vagy akár az írás mellett?
Bánffy Miklóssal, Kemény Jánossal, Kós Károllyal és Makkai Sándorral is igen jó barátságot ápolt; valószínű, hogy csodálta a tehetségüket. Maga is próbálkozott írással, de kiváló ízlésű és kritikus személyiség volt, emiatt pontosan tudta, hogy nem üti meg a mércét. Ezért inkább a társadalmi élet megszervezésében bontakozott ki, biztosítva például annak a Helikon-körnek a hátterét, amelynek Trianon után hatalmas jelentősége volt az erdélyi kulturális élet újraindításában.
Carola felrúgott minden szabályt, amely az arisztokraták illemkövető életvitelét behatárolta, ízig-vérig modern nő volt. A párizsi divatot követte, filmet forgatott, tandemkerékpáron járt, hegyet mászott – szabadon élt, mint a film címe is sugallja. Mennyire egyedülálló az ő példája?
Voltak hozzá hasonló, modern gondolkodású nők, de az ő tevékenysége kimagasló, hiszen a kulturális élet megkerülhetetlen tagjai közé tartozott. Széles körű érdeklődésének oka svájci és bécsi neveltetésében keresendő: fiatal lányként rendkívül fogékony volt a reformtörekvésekre, és élete vége felé sem tévesztette őket szem elől.
Legendás volt a cipőgyűjteménye. Lehet, hogy gyakran megbotránkoztatta az arisztokráciát, de a pénzt nem vetette meg.
Szépségének hangsúlyozása fontos volt a számára. A bábaképző intézetben vegytannal is ismerkedett, és saját szépségrecepteket dolgozott ki. Ezeket patikusok segítségével kipróbáltuk, és állíthatjuk, hogy ma is működnek. Az utolsó divatot követte a kalapokat illetően is. Mikes Borbála például elmondta, hogy kislányként soha nem látta Carola ősz haját, nyilván azért, mert kalapokkal rejtette el. Az extravagáns megjelenéshez férje, Bornemissza Elemér szilágycsehi földbirtokos is asszisztált, aki az után is gondoskodott róla, hogy gyermekük korai halála után különváltak az útjaik. Számára a vagyon az élet velejárója volt, nem is bánt vele soha kesztyűs kézzel. A pénzt jövő-menő energiaforrásnak tekintette, és ebben a férje –, aki gazdasági zseniként háromszor állt talpra a semmiből – a partnere volt. Carola bőven költött magára, de ugyanolyan bőven adakozott is: óriási összegeket fordított jótékonykodásra.
A filmben felbukkan egy olyan fejdísszel, melynek láttán sokan azt gondolják, ilyent csak egzaltált nő viselt a 20. században...
Abban a fejdíszben egyetlen alkalommal, egy jótékonysági álarcosbálon jelent meg. Akkoriban reneszánszát élte Theodora császárnőnek a korabeli művészeti ábrázolások alapján rekonstruált bizánci éke: az orosz balettől az osztrák lapokon át a szürrealista festők vásznáig sok helyen felbukkant. Bánffy Miklós rajzai között megtaláltuk az alkalmi, álarcos öltözék vázlatát, és azt is tudjuk, hogy a dísz, amely kiemelte Carola arcának szépségét, rengeteg háborús árva élelmezését oldotta meg. Carola Bernády Györggyel, Marosvásárhely egykori polgármesterével alapítványt hozott létre az árvák védelmére.
A megosztó személyiség, aki fittyet hány a társadalmi normákra, és szórja a pénzt, az első világháború kitörése után a sebészeti különítmény ápolónőjeként szolgál, később a diakonisszamozgalom legfőbb támogatójává válik, majd ő is a diakonisszák közé áll. Hogyan vált mások segítése mindennél fontosabbá a számára?
A tragédiái minden bizonnyal alakították a személyiségét, és talán fatalista is volt. A sorsnak tulajdoníthatta, hogy az Óváry család legyilkolásakor – éppen náluk vendégeskedett – egyedül ő élte túl a tragédiát. Az azonnali cselekvés híve volt; pragmatikus, erős személyiség, akiben kalandvágy élt. Sipos Gábor (történész, egyháztörténész – A szerk.) arra hívta fel a figyelmünket, hogy nagyon erős lehetett a hite. Gondoljunk bele, mit élhetett át hétéves gyermeke elvesztésekor, majd később, amikor két éven át haldokló katonák közt műtősasszisztensként, ápolóként dolgozott...
Kemény János feljegyzéseiből tudjuk, hogy a segítségnyújtásával soha nem kérkedett. És akkor sem hagyott fel vele, amikor a kommunizmus a teljes arisztokráciát összeroppantotta. Az új világban is segített az elesetteken, a még nála is nehezebb sorsra jutottakon. A rossz nyelvekkel dacolva maga mellé vett egy fiatalasszonyt, aki gyilkosságért bebörtönözött férfi gyermekével volt várandós – ki mert akkoriban ilyesmit felvállalni? Mindig a kiutat kereste, és a diakóniaszolgálat meg a jótékonykodás is a kiutat jelentette számára: a cselekvés egyfajta boldogságforrásként működhetett nála. Munkája hihetetlenül szerteágazó volt: közbenjárására egészséges táplálékot kaptak a református leánynevelde diákjai, később pedig például a bukaresti cselédlányokat gyámolította: mindenkin segíteni akart, aki önhibáján kívül a perifériára sodródott. Vele ellentétben voltak olyan nemesek, akik bécsi kártyaasztalokon herdálták el a vagyont, és meg sem szólaltak magyarul, ennek ellenére úgy gondolom, a kommunizmus egyik legnagyobb bűne, hogy figyelmen kívül hagyta az erdélyi arisztokrácia felelősségteljes hozzáállását.
Hogyan érzed, tetszene Carolának a film, amelyet róla készítettetek?
Két évet dolgoztunk rajta, és gyakran volt olyan érzésünk, mintha Carola jelen lenne. Az egyik ilyen pillanat az életének kulcskérdésével függött össze: kisfia elvesztését próbáltuk rekonstruálni, amikor rájöttünk: nem tudjuk, létezik-e a valóságban a szilágycsehi gyermeksír. Hálás vagyok Éltes Barnának (képzőművész – A szerk.), aki, noha nem egyeztettünk vele erről, és nem küldtünk Hubertről, becenevén Duduról fényképet, az övéhez hasonlító arcot formált meg. Két emléktábla készült ezzel a gyermekarccal. Az egyiket a nagyszebeni templomban helyeztük el, mert Carola a román betörés idején onnan menekített ki százharminc árvát. A másik plakettet a református egyháznak, Kató Béla püspök úrnak adtuk át, és a Monostori út 4. számú épületen szeretnénk majd elhelyezni. Azon a házon, amelyben Carola élt, és amelyet a diakonisszákra hagyott. Amikor a filmet az Uránia moziban bemutattuk, úgy éreztem, apró jóvátétel történt: a kisfiának is emléket állítottunk vele.
Lesz folytatás?
A munkát még nem fejeztük be. Az a feladatunk, hogy a megkezdett úton továbbhaladjunk, és az erdélyi történelem további kiemelkedő női figuráiról is filmet készítsünk.
A nyitóképen Szebeni Zsuzsa.
