A Szóló az első kisjátékfilmed, és, mondhatni, rögtön mély vízbe ugrottál.
Nagyon meghatódtam Simon Kornél színművész nyilatkozatán, hogy színészként olyat ugrott meg, mint még soha. Én is ezt éreztem rajta: maradandó élmény volt látni, hogy milyen szinten szellemült át. Elképesztően nagy színésznek tartom Kornélt.
Egyszerre legalább egy tucat kérdés merül fel bennem ezzel a filmmel kapcsolatban, úgyhogy inkább csak arra kérlek, mesélj róla!
Eddig mélyebben senkinek sem beszéltem róla, mert fájdalmas, igaz történetről van szó, amelynek az életben Szokolay Balázs Liszt Ferenc-díjas zongoraművész a főszereplője. Az ő tiszteletére készítettem ezt a filmet, aki a világ legnagyobb koncerttermeiben varázsolt telt házas esteket, és édesapja, Szokolay Sándor zeneszerző örökségéhez hűen elképesztő virtuóz volt a színpadon.
Balázs gyógyíthatatlan betegséggel küzd. Egy forgatás során ismerkedtünk meg, amikor az M5 kulturális csatornára készítettem róla portréfilmet. Amellett, hogy óriási művészt ismertem meg benne, emberileg is megszerettem, és figyelemmel követtem a munkásságát. Tavaly ősszel hívott fel a menedzsere, Ilona – akit egyébként Tóth Ildikó formál meg a filmben –, hogy Balázs beteg, és olyan kórral küzd, amelynek során egyre inkább a saját teste börtönébe kerül. Jóllehet mentálisan kifogástalan állapotban van, az idegrendszere és az izomzata között megszakad a kapcsolat. Ez egy nagyon nehéz sors.
Elsősorban nem a művészt, hanem magát azt az embert szerettem volna megmutatni, aki végigküzd egy ilyen utat, majd eljut oda, hogy megbékél a sorsával, mert élteti a zene. A film mottója is ez:
„A nagy koncert, amelyet egyedül kell végigjátszani.”
Az ő küzdelmét és művészi halhatatlanságát igyekeztem bemutatni. A filmnek küldetése is lett: március 10-én zártkörű jótékonysági est keretében lesz a premierje. A Szólót ajándékba szánom neki. Sok prominens vendéget, támogatót várunk, és abban bízunk, hogy tudunk segíteni a rettentő drága gyógyíttatási költségek fedezésében.
Feladatomnak tartom, hogy ha egy művésznek ilyen, ólombetűvel írott sorsot kell cipelnie, nyújtsunk neki segédkezet, hogy ne egyedül vigye ezt a terhet. Ez az est Szokolay Balázsért születik. A művészet terápia, és talán kapaszkodó is lehet. Katartikus érzés ebben a tudatban filmet csinálni.
Koltai Lajos első betűjétől az utolsóig végigmentorálta a forgatókönyv születését, és a forgatásra is kilátogatott. A tanár úr is Szokolay-rajongó, és kulcsfontosságú közreműködője volt a film létrejöttének. Csoda, hogy ez így összeállt.
A film kapuján talán most léptél be először, de a televíziós világ már régóta ismerős terep számodra.
A Színház- és Filmművészeti Egyetemen Koltai Lajos mesterképzésére járok, hat éve a közmédiában dolgozom, és majdnem tíz éve televíziózom. Riporter, tudósító, szerkesztő és műsorvezető egyaránt voltam, de megesett, hogy rendezőként is kipróbálhattam magam, például videóklip forgatásakor.
A filmezés gyerekkori álmom volt. Tavaly, amikor meghallottam, hogy Koltai Lajos osztályt indít, azonnal felvételiztem, mert ő számomra élő legenda: a példaképem. Minden szemeszter végén vizsgafilmet, kisjátékfilmet készítünk. Látva Balázs betegségét, tudtam, hogy bármilyen nehéz is, ezt szeretném vászonra vinni. Simon Kornél jutott eszembe Balázs szerepére, annak ellenére, hogy azelőtt csak vígjátékokban láttam. Kornélnak ez az első filmes drámai alakítása. A forgatás különleges közös munka volt vele és az operatőrömmel, Kapitány Frigyessel is, akinek ez lett a diplomafilmje.
Egy kortárs történetét feldolgozni mindig komoly kihívás, hiszen az alkotók találkoznak azzal, akit a vászonra visznek, és bizonyára szeretnének megfelelni az ő kívánságainak is. Egy köztünk élő ember betegségének filmre vitele azonban még komolyabb munka lehet.
Mindannyiunkat megviselt, de ahogy Kornél mondta: a nap végén mi ki tudtunk jönni ebből a történetből, Balázs azonban nem. Végig figyelemmel követte a forgatást, mindent egyeztettem vele, és megtisztelő, hogy kezdettől bizalmat szavazott nekem. Elképesztően izgalmas élete és fordulatos történetei vannak, ezért már akkor elhatároztam, hogy egyszer filmet készítek róla, amikor, még egészségesen, megismertem. A legméltóbb módon szerettem volna megfogni a betegségét, és nemcsak annak a nyomorúságát, hanem a küzdelmét is be akartam mutatni, amit akár egy mosolyért is vív egy ilyen beteg ember.
Nem csupán Balázsnak adhat erőt ez a film, hanem mindenkinek, mert azt mutatja be, hogy a végsőkig dacol a sorssal. Önmagunk elé pedig görbe tükröt tartunk, amelyben felsejlik, mennyire feleslegesen panaszkodunk egy csomó lényegtelen probléma miatt. Dr. Nagy Zoltán agysebész professzor volt a film szupervizora, aki a hitelesség és a méltóság egyensúlyának beállításában segített nekünk.
Szokolay művész úr elégedett volt a végeredménnyel?
Amint megnézte, üzenetet küldött, hogy nagyon tetszett neki. Nem volt könnyű szembenéznie a sorsával, de szeretett volna vele más betegeknek is segíteni.
Hogyan keveredtél tévés-filmes közegbe?
A szüleim már pár éves koromban azt vették észre, hogy a kamera meg a fényképezőgép mindig az én kezemben köt ki. Dokumentáltam a családi eseményeket, „rendeztem”, hogy ki hova menjen, és ezt később az iskolában, az osztálytársaimmal is folytattam. Volt egy belső világom, egy szemüvegem, amin keresztül az életet néztem, és arra vágytam, hogy audiovizuálisan, képek segítségével bemutathassam, amit látok.
A mai napig fantáziadús a képzeletem, történeteket szövök magamban. Nem volt filmes a családunkban, de Ridley Scott Gladiátor című alkotása hétévesen olyan katartikus élményt jelentett számomra, hogy a végén nem tudtam felállni a moziszékből. Már akkor beszippantott ez a világ, és úgy éreztem: olyan csapatba kell kerülnöm, ahol hasonló filmen dolgozhatok együtt másokkal. Attól kezdve azt mondogattam, hogy filmrendező szeretnék lenni.
De először a Budapesti Corvinus Egyetemre kerültem, mert a szüleim féltettek a filmvilágtól. Nem bánom, hogy most, 29 évesen járok a filmrendező művész szakra, mert jót tett, hogy előbb kicsit értem.
Sok történetet megismertem és számos élethelyzetet megtapasztaltam már, hiszen 14 éves korom óta dolgozom. Versenysportoló családba születtem, magam is élsportoló voltam: teniszeztem, röplabdáztam, díjugrattam. Sokat tanultam. Amikor tévézni kezdtem, bedarált a munka, és nehéz volt belőle kiszakadni annak érdekében, hogy részt vehessek a filmes képzésen. Ám amikor felvettek, úgy éreztem, hogy kinyílt a ablak, és tornádó tört be: az otthonommá vált ez a világ.
Elképesztő szeretetet és csapatmunkát tapasztalok meg, amikor közösen dolgozunk az álmainkon. Fantasztikus látni életre kelni a vásznon, ami addig csupán a fejemben élt. Mindenki támogatóan áll mögöttem a munkahelyemen is. Amíg csak tudom, a televíziózást is szeretném folytatni, elvégre ott is emberi sorsokkal foglalkozom, még ha a kreativitásomat a műfajból eredően a filmek terén szabadabban is tudom kibontakoztatni. Van metszéspont a két világ között.
Nemcsak rendezőként, hanem forgatókönyvíróként is jegyzed a Szólót.
Zsoldos Balázs kollégámmal és barátommal együtt írtuk a forgatókönyvet az első szemeszterem végén, télen. Először a magányról és a karácsonyról kezdtem történetet fogalmazni, de aztán szóltam Balázsnak, hogy ebből hiányzik valami. Pár óra múlva megszólalt a telefonom, és Szokolay Balázs menedzsere hívott, hogy gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak a művésznél. Akkor váltottam erre a történetre, és kezdtük együtt megírni. Rettentően foglalkoztatnak a valódi sorsok, mert úgy vélem, azok hordozzák a legmélyebb üzeneteket. A filmnek egyébként lettek fikciós elemei is, de alapvetően ragaszkodtunk a valósághoz.
Azért amellett se menjünk el, hogy rendkívüli külsővel rendelkezel, ami bizonyára sok előnnyel, de nehézségekkel is járhat. Egy ilyen szép nőt komolyan vesznek a kezdő rendezői székben?
Inkább kezdő tévésként kellett sokat bizonyítanom, hogy igenis van tartalom a külső mögött. Nyilván az emberek skatulyáznak, sztereotipizálnak. Több kört kellett futnom, hogy komolyan vegyenek. Ne legyünk álszentek: az előnyös külső jó dolog, de önmagában semmi. Ezt a Jóistentől kaptam, és csupán kedvező kiindulópont. Soha életemben nem építettem a külsőségekre, még a párkapcsolatokban sem. Nem érdekel, ki hogyan néz ki, kizárólag a belső értékek.
Jelenleg az egyetem padját koptatom, de ott nem szembesülök ítélkezéssel sem a külsőm miatt, sem azért, mert televíziós közegből érkeztem. Féltem tőle, hogyan fog a két világ megférni, de jól működik. De persze a filmipar zárt világ, és nem tudom, mi következik, ha majd valóban kilépek a pályára. Egyelőre rendkívül elfogadó, nyitott, empatikus, érzékeny művészközeg vesz körül.
Ha nem a kamera mögött vagy előtt állsz, mivel töltöd az idődet?
Van egy kis „lovas családom,” Juhász Lászlóék: baráti társaság, akik nagy hollywoodi filmekben is szoktak dolgozni, biztosítják a kaszkadőröket, lovakat, korhű felszereléseket, kocsikat, és lovagolni tanítják a színészeket. Gyerekkorom óta lovagolok, nagyon feltölt, amikor velük együtt terepre megyünk, fogatozunk vagy csak bográcsozunk; a természet közelsége lenyűgöz, és szeretem az állatokat.
Eddig leginkább drámai témákat dolgoztam fel, de most, éppen a lovasszenvedélyem miatt együttműködésen gondolkodom velük. A következő vizsgamunkám során zsáner westernfilmmel szeretnék kísérletezni. Izgat az a vagány stílus, amiben egy csipetnyi dráma mellett a klasszikus humor, a csibészség, gengszterség is megjelenik. A szívem az életrajzi és a romantikus drámákhoz húz, de sokszínű embernek tartom magam, kíváncsi típus vagyok.
Az is tervem, hogy egyszer sportolókról forgassak. Koltai tanár úr most kezdi a Semmelweis-filmet. Alig várom, hogy nézhessem őt, ahogy dolgozik. A régmúlt világa is rettentően érdekel: a kosztümös filmek, a századforduló időszaka, a költők, írók élete. Nagy álmom Latinovits Zoltán életét vászonra vinni, a rajongója vagyok. Izgatnak a legendás alakok: hogy milyen emberek lehettek. Ha szépen, fogyaszthatóan tálaljuk film formájában, a fiatalokhoz is közelebb lehet majd őket vinni, hogy a legendák tovább élhessenek. A kétéves mesterképzés szuper időszak a kísérletezéshez, hogy különböző műfajokban megmérettessem magam, és végül kirajzolódhasson, melyik stílus áll hozzám a legközelebb.
A nyitóképen Somossy Barbara.
