„A színház két ember között születik félúton” – Simon Kornél a színészi és a rendezői létről

Fontos számodra, hogy szabadon alkothass vagy lételemed a társulati tagság? Persze e kettő nem feltétlenül zárja ki egymást, de a kőszínházi lét mindenképpen kötöttségekkel jár.

Kikerülve a pályára rögtön társulatban kezdtem, és nem is tudtam mást elképzelni. Puskás Tamás akkor vette át az éppen újraalakuló Vidám Színpadot, és sokan mentünk oda fiatalok. Még nem volt családom, és rengeteg színészi lehetőséget kaptam, ezért eszem ágában sem volt kimozdulni a színházból: állandóan együtt voltunk. Komoly elhatározottság volt bennünk, hogy igényes műhelyt hozzunk létre.

Pár év elteltével átalakult az intézmény profilja, és Centrál Színházként ment tovább. Azok az emberek, akikkel együtt kezdtünk, szép lassan elmentek. Egyszer csak kezdtem úgy érezni, hogy szűk lett a szerep, amely számomra ki lett osztva a társulaton belül. Egy tartományt óhatatlanul minden színésznek kijelölnek, és én akkor rájöttem, hogy ideje ebből kilépnem.

Közben elkezdődött a filmes pályám, és egyik forgatás követte a másikat, amit lehetetlen lett volna megvalósítani, ha továbbra is társulati tag maradok, ezért közös megegyezéssel úgy döntöttünk Tamással, hogy lazább formában folytatjuk az együttműködést. Azóta sok színházban és közösségben megfordultam, közben családom lett, ezért nem volt perdöntő, hogy koherens közösségben dolgozzam. Szakmai szempontból azonban mégiscsak elkezdett hiányozni a társulati lét, és úgy érzem, hogy hosszabb-rövidebb időre szívesen elköteleződnék valahová, hogy újból műhelymunkában vehessek részt.

Van konkrét terved?

Ez inkább csak vágy. A kőszínházi forma ezer sebből vérzik: a mozaikszerű posztmodern világban az ilyen „dinoszauruszok” – amelyek itt maradtak az előző korból – nem feltétlenül jelentik a jövőt. Kisebb csapatokat össze lehet hozni, de az elmúlt néhány év azt is bebizonyította, hogy egy pillanat alatt bármi megszűnhet. Nem érzem magamban az erőt, hogy összeálljak pár emberrel, és megpróbáljunk pályázati pénzekből vagy támogatásokból megélni, aztán jutunk, ahová jutunk. Nekem ennél eggyel nagyobb létbiztonság szükséges, többek között azért, mert gyerekeim vannak.

Hogyan látod a színház jövőjét ebben a változó világban?

Sok fiatal kolléga ma már úgy él, mint tőlünk nyugatabbra szokás: hogy a színészeknek van civil foglalkozásuk is, ami nem igényli, hogy reggel nyolctól délután négyig egy irodában üljenek, és szabadságra kelljen menniük, ha éppen próbafolyamatuk van. Ez olyanfajta másik láb, aminek semmi köze a színházhoz, és átmeneti zónát biztosíthat arra az esetre, ha éppen nincs szerep, forgatás vagy bármi olyan, szakmailag-anyagilag kecsegtető művészi munka, amibe érdemes energiát fektetni.

Speciel én is itt ülök a saját hangstúdiómban, és ilyesfajta munkákon gondolkodom. Még úgy is bizonytalan a színházi-filmes-televíziós lét, ha az ember bekerül egy nagy sorozatba, és éveken keresztül folyamatosan van munkája, mert egyszer minden jónak vége szakad. Az a legbiztosabb, ha az embernek van B opciója. Az egyik kollégám például nemcsak magyar, hanem nemzetközi szinten is elismert színésznő, mégis kitanulta a belsőépítészetet, és most abból szeretne megélni.

Neked ez a hangtechnika és a zene világa?

Igen. Mindig is vonzódtam a zenéhez. Ének tagozatos általános iskolába jártam, hétéves koromban kezdtem klarinétozni, és kisebb megszakításokkal 14 éves koromig folytattam. A klarinét jó hangszer, és a visszajelzésekből azt mertem leszűrni, hogy nem voltam tehetségtelen – de nem érdekelt eléggé. Tisztességből gyakoroltam, mert kedveltem a tanáromat, és nem akartam csalódást okozni sem neki, sem a szüleimnek, akik úgy vélték, hogy mindenképpen zenével kell foglalkoznom. Borzasztóan igazuk volt, de persze akkor nem voltam hajlandó belátni. 13 évesen akusztikus gitárt vettem, bár elektromosat szerettem volna, de úgy voltam vele, próbáljuk meg először ezt. Egyébként ez tévút, mert ha valaki az elektromos gitárba szerelmes, felesleges mással próbálkoznia – ezt mindenkinek üzenem. Az teljesen más világ, mint egy nejlonhúros akusztikus. A gitározás iránti szerelem máig tart.

Ahogy elnézem, gyűjtöd is őket.

Igen, és most tervezek újat venni. Sok hangszerem van, de egyik sem igazán fajsúlyos darab. Mivel 33 éve gitározom, arra gondoltam, hogy egyszer megengedhetek magamnak egy komoly hangszert is. Nem úgy kell elképzelni, hogy rettenetesen penge vagyok és hasítok, hanem hogy szeretek gitározni, zenélni, és az a mániám, hogy előre kell jutnom ebben.

A gitározás kapcsán összehoztam egy kis stúdiót, amiben lehet rögzíteni, különböző hangokat kikeverni. A pandémia idején az egyik hangstúdió kezdeményezte, hogy megfelelő technikai háttérrel tudjak itthonról dolgozni. Kellett hozzá egy mikrofon, laptop, megfelelő sávszélességű internet, és házilag meg lehetett oldani a szinkronizálást. Ez jól jött a járvány miatt kieső évben, és – mivel akkor volt időm, mert közben a babavárás boldog időszakát éltük – bele tudtam ásni magam a hangtechnika és a zenegyártás világába. Ez már elmúlt, mert most munka is van, és Soma mellé megjött Áron is. De azért nem adom fel, és ha máskor nem, majd amikor a gyerekek felnőnek – akkor leszek úgy 64 éves –, ha jól tartom magam, még mindig lesz körülbelül tíz évem, amikor ebben kiteljesedhetem.

Miket játszol szívesen?

Az elektronikus zenében gyorsabban lehet kézzelfogható eredményt elérni, mint egy hangszeren, amelyen fel kell építeni a technikai tudást, ezért elkezdtem elektronikus tánczenével foglalkozni, megtanulni a house alapokat meg a rolling basst. Mindent meg lehet tanulni az internetről. Éreztem, hogy fejlődök, és sok mindent ki tudtam találni egyedül is, de nem jelentett úgy örömet, ahogyan gondoltam. Rájöttem, hogy mégiscsak a hangszeres zenélés érdekel a legjobban: a gitár, a basszusgitár, a dob, bár ez utóbbihoz semmi tehetségem nincs.

Nemrég fogalmaztam meg magamnak, hogy az a 64 éves ember milyen zenét fog majd játszani. Az kristályosodott ki, hogy valójában a progresszív rockzenét vagy a metált szeretem a legjobban, úgyhogy ebbe az irányba mentem tovább, és elkezdtem megtanulni a prog alapjait: azt, hogy miként kell egy egyszerű akkordmenetet progos hangzásúvá átalakítani.

Akkor nem hiába viszed színre éppen Presser Gábor
önéletrajzi könyvét, hiszen ehhez kikerülhetetlen a zene.

Szilveszter napján hívott fel Vajda Katalin, a darab írója: Presser Gábor „újévi ajándékként” beleegyezett, hogy színpadra állítsuk az életéről szóló könyvet. A munkacíme Zenés életút, és a szó hagyományos értelmében véve egyáltalán nem színpadi előadás, hanem inkább szcenírozott koncert. Presser zenés színházi vonala éppúgy benne lesz, mint a rock and rollos. Kati ügyesen kiválogatott körülbelül húsz számot, amelyek adott epizódokat jelenítenek meg Gábor életéből.

Erősen gondolkodom, mi az az érvényes és eredeti forma, amiben ez a szerkesztés megél. Semmiképp sem szeretnék olyan előadást, amiben állunk, és elmondjuk a könyvben szereplő párbeszédeket. Azt találtam ki, hogy az egyes jeleneteket maximálisan stilizálva próbálom színpadra állítani. Igyekszem megtalálni, hogy mi az az élethelyzet, filozofikus gondolat vagy konfliktus, ami a magvát alkotja az adott párbeszédnek, és azt viszem tovább. Az elsővel megvagyok. Ez volt a legnehezebb, de most már tudom, mi az út. Május vége, június eleje a tervezett bemutató ideje a 6Színben.

Életemben eddig egyszer volt lehetőségem a rendezői munkásságom során egytől egyig azokkal az emberekkel dolgozni, akikkel szerettem volna. Ez a Karinthy Színházban a Tanár úr, kérem! című darab volt. Karinthy Márton teljesen egyetértett azzal a gondolattal, hogy annak a műnek az előadásában rettentően fontos az az anszamblé játék: a szereplők közötti kreatív kapcsolat és kohézió. A Presser-darab most szintén ilyen lesz, ebben hiszek igazán.

Szereplőválogatást tartunk, amelynek során mi állítjuk össze a csapatot. Természetesen az egyéniségekben is van hitem, de mindig úgy gondoltam, hogy a színház két ember között születik félúton. Az anszamblé játéknak különleges ereje van. Amikor lehetőségem volt rá, sosem csalódtam, mert mindig történt valami olyan, előrevivő dolog, ami engem leginkább érdekel a színművészetből.

Miért lettél színészből rendező?

Egészen fiatalon részt vettem gyerekelőadások
létrehozásában, de amikor Budapesten professzionális színházi keretek között
kezdtem dolgozni, egyáltalán nem gondolkodtam rendezésen, noha voltak ötleteim.
Hét-nyolc év után azonban egyszer csak azt éreztem, hogy mindig hiány marad
bennem. És elementáris volt, amikor ráébredtem, hogy nekem rendeznem kell. Olyannyira,
hogy azt mondtam: minden addigi megmozdulásom művészként abba az irányba
mutatott, hogy egyszer rendező legyek. Valaminek az élére állni nagyobb
felelősségvállalás, mérföldkő az életben. Ez 11 évvel ezelőtt, a Centrál
Színházban, A hangvilla titka című mesejáték kapcsán történt. Úgy
éreztem, tudom, hogyan lehet egy gyerek ízlésébe beletalálni, és elég rutinom
van hozzá, hogy első lépésként nagyszínpadi meseprodukciót merjek vállalni.
Mivel közel tíz évig repertoáron tartották, talán nem tévedtem.

Két olyan projekt is vár rád a Presser-darab mellett,
amelynek szerves része vagy.

Az egyik, az Üvegfal Dorka ötlete volt, és bár van benne egy női és egy férfi oldal is, amikor olvasni kezdtem, úgy véltem, hogy nem szükséges a férfit külön megjeleníteni. Végül felolvasóest lett belőle, amelyen zenei aláfestőként működöm közre.

A másik, amin dolgozom, a Beírás című könyv adaptációja, amivel Lukács Miklós barátom keresett meg. Azt mondta, hogy „jár neki” színre vinni ezt a könyvet, tekintettel arra, hogy Szily László gyakorlatilag róla írta. Laci írásait nagyra tartom, mert amellett, hogy szórakoztatóak, világnézetre is tanítanak: arra, hogyan lehet bizonyos helyzetekben kicsit hátradőlve, kívülről nézve mosolyogni. Arra, hogy nem kell halálosan komolyan venni ezt az életet. Szívesen vágtam bele egy kétszemélyes előadásba Mikivel.

Milyen vagy az életben? Lezser vagy aggodalmaskodó?

Aggodalmaskodó, görcsös és szorongó.

Pedig lezsernek gondoltalak.

Idejekorán felvettem ezt az álarcot, és tökélyre fejlesztettem. Az esetek döntő többségében aggódó vagyok, főleg a gyerekeim sorsa és biztonsága miatt. Meglehetősen introvertált, magamnak való pasi vagyok. Korábban sokat sportoltam, akkor a zeneszoba edzőszoba volt, de mára úgy gondolom, számomra a zene a legjobb oldódás.

Mi a helyzet veled most a filmes fronton?

Somossy Barbara vizsgafilmjében volt szerencsém szerepelni,
aki Koltai Lajos osztályába jár a színművészeti egyetemen. A film Szokolay
Balázs ALS-betegségben szenvedő zongoraművész tiszteletére készült, aki már sem
mozogni, sem beszélni nem tud. Őt kellett megjelenítenem egészségestől a nagyon
betegig. Szép, szomorú és felemelő feladat volt sok belső gyötrelemmel, de
nyilván ezek eltörpülnek az övéi mellett, mert én fel tudok állni ebből a
székből, de Balázs már soha nem fog, hacsak nem történik valami csoda. Egy
ilyen élethelyzetbe belebújni még átmenetileg is… erre nehezen találok
szavakat.

Egyszer kihozták a forgatásra. Nagyon zavarban voltam. A munka miatt nem tudtunk hosszasan kommunikálni. Azt mondanám: az élmény és az esemény egyaránt „feldolgozás alatt van” még, és örülök, hogy részt vehettem benne. Színészként olyat ugrottam meg, mint még soha. Akárhogy is szépítjük, ez egy végállapot. Ezt a szerepet élni kellett: felgerjeszteni magamban azokat az archetipikus fájdalmakat, amelyek potenciálisan mindenkiben ott vannak, aki ilyen élethelyzetbe kerül. Ha ez nagyjátékfilm lett volna, abba biztosan belepusztulok.