Hol ér véget a valóság, és hol kezdődik az illúzió? Vagy éppen az a legvalósabb valóság, amit képzeletünk játékának hiszünk? Ámmer Gergő szobrászhoz sietve kerítenek hatalmukba ezek a gondolatok, pontosan azután, hogy az egyik alkotása, a Burgeres önportré címet viselő megelevenedett, miközben bámultam. Mivel nem mondhatom el senkinek ezt a sztorit, ugyanis bolondnak gondolnának, leírom inkább, mi történt ebben a páratlan világban, ahová Ámmer Gergő kalauzolt.

Egy tál birkapörkölt

Mielőtt megfeledkeznénk a burgeres gipszkézről, amelyik egy hamburgert rak éppen a szobrász szájába, el kell mondanom, hogy ennek a szobornak a megalkotása cseppet sem volt veszélytelen, ezt magától Ámmer Gergőtől tudom. Azt mondja, alig kapott levegőt, miközben a rendhagyó alkotást készítette, ahhoz ugyanis a hamburgeres kezét és száját gipszbe kellett önteni. Azokra a biológiai folyamatokra, amelyek a hamburgertől és a gipsztől beindultak, ő maga sem számított, ami nem csoda, hiszen még egy magafajta fiatal, feltörekvő és több díjjal kitüntetett szobrász sem készít mindennap hasonló szobrokat.

Tovább barangolva Ámmer Gergő világában rábukkanok egy tál birkapörköltre – persze, hogy gipszből –, aztán ott van még a gránátalmáról, az akciós gyümölcsökről készített, valamint a Gyors reggeli címet viselő alkotása is. Leginkább a Birkapörköltön csodálkozom el, ezért kifaggatom a szobrászt, miért éppen ezt az ételt öntötte gipszbe, egyáltalán hogyan jut eszébe valakinek ilyesmi. Kérdem ezt a legőszintébb csodálattal, ugyanis ha valaki hasonlót alkot, az nem átlagos gondolkodású és látásmódú ember.

Ámmer Gergő elmeséli, hogy egy barátjától kapott ajándékba egy tál birkapörköltet, amit ugyan nem szeret, de a hús és a csontok látványa teljesen lenyűgözte. Tudta, hogy meg kell formálnia ezt a látványt. Nem tétlenkedett, gézlapokkal borította, majd gipszbe öntötte az ételt, amit abban a szituációban vélhetően többen ettek volna meg, mint amennyien szoborba akarták volna önteni.

Látva a végeredményt, biztosan állíthatom, hogy a művész ebben a helyzetben is jól döntött, ugyanis az alkotás földhöz ragasztja a szemlélődőt. Mert ebben a szoborban a csontok és a hús harmóniájának időtlenné tételénél is jóval több van: beszél a teremtésről, a halálról s mindarról, ami az embert emberré teszi.

A művésztelep meséje

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy Ámmer Gergő művészetének fő területe az ételek megformálása, gyorsan leszögezem, ez nem így van. Csupán én soroltam most a cikkem elejére ezeket az alkotásokat, s azt is csupán azért, mert egészen egyszerűen megszólított a Burgeres önportré. Ám ahogy egyre többet beszélgetek a szobrásszal, világossá válik számomra, hogy az ő szíve az antik világ szobrai felé húz, nem véletlen, hogy számos hasonló alkotás került már ki a kezei közül.

Burgeres önportré

– Az antik dolgokban az energia van a legnagyobb hatással rám. Azt próbálom felfedezni bennük, hogy miért erősek, miért tudnak ennyire letaglózni. Azt kutatom, mi vezeti az ember kezét – mondja Ámmer Gergő, amikor az ideiglenesen szoborraktárrá avanzsált garázsban nézegetjük a műveit.

A közelmúltban költözött a Százados úti művésztelepre, ami különösen nagy öröm neki, hiszen ennek a helynek nem csupán története, de valódi kisugárzása is van. Nem csoda, hiszen olyan művészek éltek itt, mint Medgyessy Ferenc, Kisfaludi Strobl Zsigmond és még sokan mások. Eszembe jut, hogy a Szentendrei Régi Művésztelepen jártamkor számos festő és szobrász számolt be arról, milyen jó egy ilyen közösségben alkotni, ahol a művészek bejárnak egymáshoz, és a tapasztaltabbak segítenek a többieknek.

Faggatom is Ámmer Gergőt: a Százados úton is így mennek a dolgok? Reméli, hogy lesz erre is példa, válaszolja, bár az itt töltött idő rövidsége miatt egyelőre még kevés a tapasztalata. A művésztelep mindenesetre valóban lenyűgöző, csendes, zöld környezetben rejtőzik Budapest szívében, az ember ösztönösen lecsillapítja még a szívverésének hangját is, amikor a kapun belép, nehogy megzavarjon valakit a munkában. 

Szobor a paralimpikonról

Ámmer Gergő szobrai között állva ismét hallani vélem, hogy valaki beszél hozzám. Persze nem szólok neki, mégis milyen lenne, ha közölném: az andezit alkotások csevegnek. Még szerencse, hogy Ámmer Gergőt éppen telefonon keresik egy kiállított műtárgy miatt, így feltűnés nélkül ki tudom deríteni, most melyik mű elevenedett meg. Már látom is a kis méretű szobrot, jól ismerem, igaz, eddig csak képeken láttam. Már nagyon kíváncsi voltam rá, a története miatt is.

A Dávid című szobornak több különlegessége is van. Az első, hogy ez volt Ámmer Gergő diplomamunkája, a másik, hogy andezitből készült, a harmadik, hogy Tunkel Nándor törpenövésű paralimpikonról formázta. Az alak lába előtt egy fej hever, történetesen Góliáté, amely pedig Ámmer Gergő arcképe.

Dávid

Tudod, hogy én nemcsak egy szobor vagyok, hanem bennem van mindaz, amit az alkotóm képvisel? – kérdi a szobor, amikor közelebb lépek hozzá. Értetlenkedve vonogatom a vállam, mire magyarázni kezd. Ámmer Gergőnek van egy értékrendje, ami szerint alkot, az az igazodási pontja. Ez tükröződik bennem is. Szerintem már sokan most is tudják, milyen fontos üzenetet hordoznak a munkái, de ha még nem lenne világos mindenki számára, hamarosan biztosan az lesz.

Ezt mutatja az is, hogy számos elismerést, alkotói ösztöndíjat kapott az utóbbi években. Az, hogy a legkeményebb kőből, andezitből készített el, az eltökéltségét, kitartását is szimbolizálja. Azt tudod, hogy édesapja kőfaragó, ő maga is kitanulta ezt a mesterséget, mielőtt igazi művésszé vált? Ismeri az alapanyagot, és alázattal nyúl hozzá, ami nagyon nagy erény. 

Hallgatnám még a Dávid mondandóját, de közben Ámmer Gergő is visszatér hozzám, s azt magyarázza, a diplomamunkáját körülbelül egy év alatt készítette el. Már a kezdet sem volt egyszerű, ugyanis el kellett nyernie a paralimpikon bizalmát, hogy elfogadja, a szobrász nem csupán egy megformálandó, törpe növésű embert lát benne. Ráadásul Ámmer Gergőnek gipszbe kellett öntenie Tunkel Norbertet, ami még fájdalommal is járt, de ő ezt jól tűrte. A végeredménnyel pedig igencsak elégedett volt, mint ahogyan maga a művész is. A mű az idealizált testkép átértelmezését, a mentális gátak, komplexusok leküzdését, az életigenlés és a vitalitás diadalát hirdeti.

Önportrék

Ha már két önportréra is felhívtam a figyelmet írásomban, történetesen a burgeresre, valamint a Dávid lába előtt heverő Góliátra, azt is elárulom, Ámmer Gergő több művében is megformálta már alteregóit. Az egyetemi évek alatt, 2014-ben kezdte készíteni a Franz Xaver Messerschmidt inspirálta önportrésorozatot, ami jelenleg is bővül.

A portrék többsége kemény kőből, andezitből készült. Ezek az arcképek egyfajta önanalízisnek tekinthetők. Személyes kedvencem az Alterego I., amely szintén andezitből készült.

Miközben Ámmer Gergővel beszélgetek, nem bírom levenni szemem a nyelvet öltő, sapkás szoborról. Úgy hat az emberre, mint a mágnes. Meghatározó élmény lehet mindenki életében, aki egyszer is találkozik vele.

Azt, hogy a művész kiválóan ismeri saját arcát, annak minden rezdülését, ez a szobor is bizonyítja – de vajon mániákusan figyeli-e a hétköznapokban elé kerülő embereket, azonnal meglátja-e bennük a különleges vonásokat?

Ámmer Gergő mosolyog a felvetésemen, azt mondja, nem bámul meg mindenkit, bár valóban előfordul, hogy egy-egy különleges arctól nem tud szabadulni. Legutóbb például egy mesterember fejére csodálkozott rá, aki éppen felújítást végzett nála. Azt mondja, nagyon hasonlított egy antik szoborra, ami lenyűgözte. – Beszéltél neki erről? – kérdem Ámmer Gergőtől, de ő azt válaszolja, hogy nem, ugyanis nem akarta zavarba hozni.

Különleges fejekről szólva nem lehet elmenni szó nélkül Ámmer Gergő másik ikonikus szobra mellett sem, amelyik egy vak fiút ábrázol. Ámmer Gergő elmeséli, hogy miután elkészült az alkotás, szerette volna megmutatni a modellnek, a vak fiatalembernek, ám ő nem akarta megérinteni, kijelentette, elég neki a tudat, hogy készült róla egy szobor.

Évekkel később a szobrász véletlenül találkozott egykori modelljével, aki addigra nagyon megváltozott, más frizurát, szakállt viselt, de ő mégis felismerte. Azt mondja, olyan sok időt töltött munka közben ezzel az arccal, hogy örökre beleégett az agyába, s vélhetően mindig felismeri majd, még ha az idő megváltoztatja is.

A teljes írás a Magyar Kultúra magazin 2021/6. számában olvasható.

Fotók: Kurucz Árpád