fbpx

A betontól a galaktikáig – Beszélgetés Szentes Zágon képzőművésszel

Szereti bejárni a végletek közti távolságot: az űr magasságától az óceán mélyéig, a fotográfia objektív valóságától a képzőművészet szubjektív dimenziójáig terjedő spektrumot. A Kolozsváron élő Szentes Zágon fotósként vadász: leteríti, ami elé kerül. Képzőművészként viszont gyermeki naivitással teremti meg szürreális lényeit és történeteit. A sokoldalú alkotónak legutóbb a csíkszeredai Megyeháza Galériában nyílt fotótárlata.

A fotóidból készült válogatás az In the Concrete címet kapta. Miért ezt választottad?

Öt hetet töltöttem az Egyesült Államokban: 2018-ban és 2019-ben is jártam New Yorkban, és második alkalommal pár napra átrepültem San Franciscóba is. Ezekből az élményekből összefüggő válogatást állítottam össze. A cím egyrészt a betonra, a nagyvárosi felhőkarcolók anyagára utal, illetve arra, ami  az épületek között zajlik. A letisztult kompozíciókat, a direkt képkivágásokat és a kiállítás anyagát szintén a concrete, azaz konkrét szó jellemzi. Az Amerika keleti és nyugati partján fekvő két nagyváros egy-egy szeletét hoztam el.

A New York-i fotók két témakörre oszthatók: vannak olyanok, amelyek a metrók, a graffitik hangulatát mutatják be, és vannak a madártávlatból készültek, amelyeket nagyon magasról, felhőkarcolók tetejéről készítettem. A madárperspektíva szokatlan, mert a hétköznapokban nem ezt látjuk. A magasból érdekes kompozíciók, textúrák rajzolódnak ki. Olyan helyekről fotóztam, ahová bárki feljuthat. A látvány tehát adott volt, a keretet, a képkivágást viszont nekem kellett megfelelően belőnöm.

Nem szokványos a Manhattan Bridge-ábrázolásod: a híd csak kis eleme a képnek.

Vonzanak az ikonikus helyszínek, mint a legtöbb embert: a bakancslistás, a „muszáj bekerüljön a bélyeggyűjteményembe” helyszíneket én is meg akarom örökíteni, de próbálom úgy tenni, ahogy addig még senki: hogy személyes, csak az enyém legyen. Próbáltam sajátos szemszögből megfogni az ikonikus New York-i látképeket. Tágítottam egyet a dimenzión, így a híd egy fagyisfurgon hátterében tűnik fel. Az előtérben a fagyis bácsi éppen összeszedi a cuccait: zajlik az élet. Fotózás közben igyekszem nem beavatkozni a valóságba, próbálom úgy kivenni az élet egy-egy szeletét, hogy a pillanat lenyomata, a városrészt jellemző hangulat sűrítve benne legyen.

Szentes Zágon In the Concrete című fotósorozatából

Mi ragadott meg New Yorkban?

Minden. Amerika szinte mindenben eltér Európától, és a kontinensen belül a maga húszmillió emberével New York is külön világ. Brooklyn egyik városrésze például tele van graffitikkel, de egyik sem állandó, hiszen bármikor jöhet egy másik művész, aki valamelyiket átfesti. Tetszik, ahogyan a graffitik motívumai mögött kirajzolódnak a házfalak struktúrái, az építkezések elemei – például befalazott ajtó vagy szellőzőnyílás –, és azt is érdekes megfigyelni, hogyan köszönnek vissza bizonyos elemek a korábbi graffitikből. Sikerült egy ablakról egy év eltéréssel újabb felvételt készítenem – izgalmas volt látni az átalakulást.

Az utcazenészek is nagyon megfogtak, képes voltam hosszasan hallgatni őket. Lenyűgöző, ahogy szedett-vedett vagy akár profi hangszereken, sokszor hangszerré avanzsált tárgyakon, zsigerből jazzt, rockot, bluest, gyakorlatilag bármit játszanak. Ennél még izgalmasabbak azok a kis jazz- és rockkocsmák, ahol ingyen lehet vérpofi zenészeket hallgatni, csak a fogyasztást kell fizetni. A néhány négyzetméteres terekben a közönség teljesen össze tud olvadni a zenével. Egyik kedvencem a harlemi Paris Blues, a másik meg a Greenwich Village-ben működő 55 BAR – állítólag ez az egyik legrégebbi, 1919 óta működik. A village-ekben simán bele lehet botlani eredeti Andy Warhol- meg Roy Lichtenstein-alkotásokba, hogy csak a legismertebbeket említsem. Számos kis galéria van a zónában, teli jobbnál jobb festményekkel, grafikákkal. Felszabadultnak éreztem magam, hogy mindenhez annyira könnyen hozzá lehet férni, a Big Apple kimeríthetetlen ihletforrás.

Nem vonz a graffitikészítés?

Nem lehet egy fenékkel két lovat megülni. Így is sok mindennel foglalkozom: a fotó mellett ott a reklámgrafika, a festészet – emiatt sem érzem a késztetést, hogy belevágjak. Kedvem lenne, de időm kevesebb. Amikor festek, akkor néha festékszprével is dolgozom, de a graffitizés partizánműfaj, amely teljes embert és más szemléletmódot igényel.

Vegyük sorra a „lovakat”: az erdélyi irodalmi élet több generációja könyvborítók alkotójaként ismer, hiszen másfél évtizede te tervezed az Erdélyi Híradó kiadványainak arculatát. Hogyan kerültél kapcsolatba a költőkkel, írókkal?

2000-ben nyílt meg az első kolozsvári egyéni festészeti kiállításom. A Korunk Galériában az volt a szokás, hogy a megnyitókra meghívtak egy írót vagy költőt, aki felolvasott a műveiből és egy zenészt, aki játszott valami oda illőt. Nem ismertem Orbán János Dénest, de olvastam az írásait. Sokat hallottam a Transzközépről, az Előretolt Helyőrségről, és úgy éreztem, ő új szelet hozó irodalmi figura, ezért azt kértem a szervezőktől: ha lehet, kérjék meg, hogy olvasson fel a megnyitón. El is jött, és annyira megtetszettek neki az akkori festményeim, hogy sokat megvásárolt közülük. Az egyiket, a Párbaj a Grand Hotelbent felhasználta az új könyvének borítójához, és ezzel be is vezetett a kortárs irodalom világába. Miután ő lett az Erdélyi Híradó könyvkiadó igazgatója, egyre több könyvborító-megbízást kaptam. Később grafikai tervezéssel és fotós munkákkal is megbíztak: zenei és irodalmi rendezvényplakátokat készítettem, irodalmi eseményeken, írótáborokban, például az Erdélyi Magyar Írók Ligája táboraiban fotóztam.

Mit hozott az életedbe az alkalmazott grafika? Azért kérdezem, mert korábban mindenféle megkötés nélkül, szabadon alkottál, elsősorban festettél.

Mindenekelőtt fegyelmet hozott. Következetességet, megfontoltságot, racionálisabb gondolkodást, csupa jó dolgokat. De ez nem csorbította, hanem inkább kordában tartotta az alkotói szabadságot, a szó jó értelmében. A festészetből nehéz megélni, a reklámgrafikával viszont meg lehet teremteni az anyagi biztonságot. Ez kőkemény alkalmazott grafika, viszont a tervezéskor fel tudom használni a fotóimat és a festményeimet. A reklámgrafika rendszerességet is hozott az életembe, mert szabályai, keretei vannak. Még a fotós- és a képzőművészi pályámat is segítette: megtanultam sorozatban, rendszerben gondolkodni. Úgy érzem, hogy egészséges szimbiózist alakítottam ki az alkalmazott és a szabad műfajok között: hatnak egymásra, kiegészítik egymást.

Melyik áll közelebb hozzád: szabadon alkotni vagy határidőre, megrendelésre készíteni munkákat?

A határidő mindkét esetben segít; akkor is, ha néha bosszant vagy nehéz betartani. Az lenne az ideális, ha arányosan váltakoznának, de a szabad alkotásra mindig kevesebb idő jut, mint a megrendelésekre. Az alkalmazott műfajok esetében igyekszem a saját ízlésvilágomon átszűrve megoldani a feladatot, hogy minél kevesebb kompromisszumot kelljen kötnöm. Az is előfordul, hogy egy-egy megrendelést el kell engedjek. A műszaki vagy tudományos témájú könyvek esetében nagyon szűk a mozgástér, a kortárs irodalom esetében már sokkal tágabb, de azért ott is vannak megkötések: igazodni kell a mű címéhez, témájához, a szerző ízléséhez, a kiadó elvárásához. A szabad és az alkalmazott alkotás nem párhuzamosak egymással, és nem is zárják ki egymást, a feladattól függően lehet őket közelíteni-távolítani, és esetenként össze is érhetnek.

Szentes Zágon: A sziget (2012, akril, farost, 70×50 cm)

Említetted, hogy fotósként inkább dokumentálsz. Nem szereted átírni a valóságot, vagyis nem adsz teret a manipulációnak. Ehhez képest a festészeted maga a csapongó képzelet tele színes, izgalmas agyszüleményekkel, fantázialényekkel. Hogyan fér meg ez a két világ egymással?

Az 1980-as évek Romániájában komoly fotóklubrendszer létezett. Édesapám is rendszeresen részt vett a hazai és nemzetközi fotóbiennálékon, otthon fotólaborja volt. Sokat ücsörögtem benne; láttam, mi hogyan működik. Vagánynak tartottam. Elég korán kaptam édesapámtól egy Zenit fényképezőgépet. A fotó azóta az életem része. A líceum után festészet szakra készültem, de első nekifutásra nem sikerült, és nagyképűen úgy gondoltam, mivel festeni már tudok, következő évben inkább a fotó–videó–számítógépes képfeldolgozás szakot választom.

Akkoriban ismerkedtünk a számítógépekkel, a programok használatával, a digitális technikával, és kezdtünk hozzáférni az internethez, ezért úgy gondoltam, több újat hoz majd nekem az a szak. A fotó, ha nem is kizárólag, de inkább objektív, a festészet, nem kizárólagos jelleggel, de inkább szubjektív műfaj, nálam legalábbis egyre inkább így van. A kettő két végpont, és én szeretem bejárni a köztük levő távolságot. Fotósként vadászom: azt terítem le, ami elém kerül, de a vadászterületet gondosan kiválasztom. Gyűjtögető életmód ez. Aztán az elejtett vadakból, a nyers képekből utólag válogatok. Rendszerezem őket, és egy-egy téma köré csoportosuló kiállításanyagot desztillálok belőlük.

Honnan kerülnek a vásznaidra a bizarr figurák, a színes, elbűvölő lények?

A középiskola a tanulmányjellegű munkákról szólt: sok önarcképem, portrém, kézábrázolásom született, folyamatosan az ismerőseimet rajzoltam. A barátaimmal a környéket jártam, szénnel és pasztellkrétával felszerelkezve vázlatoztunk, de itt-ott a háttérben már akkor is jelen voltak az „elbűvölő figurák”. Egyetem előtt rajzot tanítottam a József Attila Általános Iskolában, ott került számomra előtérbe a gyermeki naivitás, az őszinteség. Visszaemlékeztem a gyerekkori munkáimra, arra, hogy egy-egy emberpalánta mennyire felszabadultan és kifejezően tud rajzolni. Témától és üzenettől függetlenül fokozatosan egy belülről táplálkozó és kibontakozó világ felé kanyarodtam. Az űr, a tengerek és az óceánok mélye egyaránt érdekel. Közös bennük a lebegés, a levitáció, a végtelenség és az, hogy mi, emberek mindkét térben csak speciális eszközökkel tudunk létezni. Ebből a két pólusból lehetne kibontani, megérteni a világot.

Az érdeklődésemre egy lapáttal rátett a dalmát tengerpart: két alkalommal is eljutottam a Hvar szigeti alkotótáborba. A mediterrán hangulat, a sziporkázó színek rendesen felborzolták az alkotói világomat, ennek nyomán született a Frutti di Mare-sorozat.

Szentes Zágon: Frutti di Mare (2013, akril, vászon, 70×50 cm)

A motívumok az évek során változnak, néha háttérbe szorulnak, máskor, mint legutóbb tavasszal, előkerülnek. Sikeresen megpályáztam a Budapest Galéria és a Szárhegyi Művészeti Központ művészcsereprogramját, így idén, egész márciusban Budapest egyik műteremlakásában, a Klauzál téren dolgozhattam. Az ottlétemet „telibe találta” az ukrán–orosz „különleges katonai hadművelet”. Mélyen megérintett. Nem gondoltam, hogy idáig fajulnak a dolgok, és azt végképp nem, hogy még sokáig nem látjuk a végét. Több festményemmel is reagáltam erre a helyzetre. Képileg hasonlóak a korábbiakhoz, de már egészen más a mondanivalójuk.

Próbáltad tetten érni, hogyan születnek a festményeidre jellemző formák, lények?

Az alapgondolat vagy -téma után jöhet a szabadabb asszociáció vagy az improvizálás, a játék a színekkel, formákkal, felületekkel, vonalakkal, foltokkal, de pontosan nem tudom, hogyan. Rajzolok egy pontot, aztán elkezdem húzni köréje a vonalat, és azt mondom: ez lesz a szeme. Vonzanak a repülőgépek, a repülő csészealjak, a Naprendszer, a bolygók, a nagy emlősök, bálnák, cápák. Nem feltétlenül maga az állat fontos számomra, hanem a kettős jelentés: hogyan lehet egy élőlény repülő tárgy is vagy akár kikötő. Hogyan ötvöződik a természet alkotta forma, élőlény egy mesterséges, vagyis ember által létrehozott tárggyal? Vagy fordítva. És mi lesz így belőle? Annak ellenére, hogy elég sok színárnyalatot használok, általában két, néha három fő szín dominál a képeimen. Hangulattól függően szívesen használom a pirosat a kékkel és a lilával, máskor a sárgát és a kéket a kiegészítő színekkel: a zölddel, a naranccsal, a lila összes árnyalatával. Az esetek többségében az ezüst is elmaradhatatlan.

Melyik alkotási forma áll hozzád a legközelebb?

Nem akarok választani közülük. A fotóval és a festészettel más és más dolgokat lehet kifejezni: mindkettőhöz másképp kell gondolkodni, nekifogni. A reklámgrafika pedig a kettő ötvözése is lehet. Téma, idő vagy hangulat szerint hol az egyiket, hol a másikat űzöm, így egyiket se unom meg.

Mikorra tervezel újabb tárlatot?

2019-ben Trimaginárium címmel közös kiállítást szerveztünk László Hajnalkával és Szabó Andrással a kolozsvári DoubleTree by Hilton szálloda kiállítótermében. A színes vásznaim, Hajnika digitális munkái és András hiperrealisztikus fekete-fehér grafikái teljesen különböző világokat mutattak be, de jól kiegészítették egymást, kerek egészet alkottak, ezért úgy gondoltuk, érdemes közösen folytatnunk. Tavasszal újabb közös kiállításunk lesz Trimaginárium 2.0 címmel, a munkákat Csíkszeredában, a Megyeháza Galériában mutatjuk be.

Portréfotók: Kultúra.hu/Beliczay László

A rovat további cikkei