Pecázott, amikor egyeztettük az interjút. Volt kapás?
Épp akkor volt kapásom, amikor beszéltünk, azért is kértelek meg, hogy várj egy pillanatot. Ha az ember nem mozdul rá, lehet, hogy elmarad. De ezzel megvolt az idény első keszegfogása.
Mi volt a csali?
A hideg vízben mindig kukaccal próbálkozom; arra mindenféle hal rámozdul, mint például ez a keszeg is.
Mennyire jó a víz?
A Kis-Duna szépen, lassan folyik. Amikor a bodza levele akkora, mint az egér füle, már mindenféle halra lehet támadni, és ez lassan aktuális lesz.
Egyedül vagy társasággal ment pecázni?
A Kis-Dunán van egy horgásztanyám, és a feleségemmel mentem oda pakolászni, rámolgatni. Amolyan tavaszi nagytakarítás volt. És persze friss levegőt szívtunk, bár erős szél fújt, szinte kapaszkodni kellett.
Mióta horgászik?
Első vagy második osztályos voltam, amikor a nagypapám elvitt az Újpesti-öbölbe pecázni. Emlékszem, küszöket fogtunk.
Mit szeret a horgászatban?
Mindent. Először is semmit sem kell csinálni. A természet, az erdő, a víz pedig nagyon jó dolog. Nyaranta gyakran pirkadatkor kelek; egyből vízre szállok, miután kipattanok az ágyból. Gyönyörű a hajnal. Csend van, és a szél se fúj. Eleinte még az égbolt is fekete-fehér, majd fokozatosan megjelennek a színek. Csodálatos a természetben lenni.
A természet a zenében is megihleti?
Korábban volt egy másik tanyám is az ikervári Patkó-tónál, a Vas megyei Rába-holtágon. A telken csak egy nomád módon felépített faház állt, kerítés sem volt, egyszerűen bent volt az erdőben. Időnként fogtam magam, és a gitárommal elvonultam oda. Írtam ott egypár lemezt. Jó edzőtábor volt. Bár itt, a Kis-Dunán is született már jó néhány dal.
Hogyan szerezte be az első gitárját?
Gyerekként hetente többször is a Blaha Lujza térnél lévő nagy hangszerboltban lógtam. Úgy néztem a pultot, mint éhes kisgyerek a fánkot. Ekkor a nagymamámmal kettesben éltünk, ő nevelt fel engem. A hetedik és nyolcadik közti nyarat végigdolgoztam, amivel háromszáz forintot kerestem. Ő hozzáadott ötszázat, és így vettük meg az első dobozos gitáromat. Költözés ide vagy oda, még most is itt lóg a falamon.
Megtartotta az összes gitárját?
Nem, de a mai napig nagy hibának tartom, hogy volt olyan gitár, amitől megváltam.
Miért vált meg tőlük?
Amikor elkezdtem játszani, rövid időn belül szert tettem egy Epiphone Casino típusú gitárra; pontosan olyanra, amilyenen John Lennon játszott a Beatlesben. Azon kívül csak Radics Béla SG Standardje számított rendes hangszernek akkoriban az országban. Nem volt egyszerű megszerezni, csak részletre tudtam megvenni, majd két éven keresztül fizettem az árát. 1970-ben például Siófokon muzsikáltunk, ott 2300 forintot kaptam havonta, de abból kétezer elment a részletre.
16 évesen csöppent bele a zenészvilágba. Radics Béla pedig akkor jött az életében, amikor a legtöbbet tudott adni Önnek, mondta egyszer.
Nyolcadikos koromban osztályzenekart alapítottunk, amelynek én voltam a szólógitárosa. A Beatles és a Shadows zenekar dalait játszottuk. Ekkoriban egy idősebb srác elvitt egy Radics-bulira, amely a Danubia Művelődési Házban volt. Földbe gyökerezett a lábam, és onnantól kezdve tudtam: ez az én életem.
Milyen volt később Radics Béla bandájához tartozni?
Hasznos ember voltam: cipeltem a hangfalakat, a gitárt, és mivel korábban bokszoltam, Radicsot is bevédtem, ha úgy alakult. Nagyon jó fej volt: azt is elviselte, ha az ő gitárját nyúztam. Aztán egyszer úgy esett, hogy kellett egy második gitáros. Ekkor rám nézett, és azt mondta: „Te leszel az.” De volt olyan is, hogy megvett egy Fender Telecaster típusú basszusgitárt, és megpróbált befűzni, hogy azon játsszam. Olyan volt ez, mintha a Formula–1-es Max Verstappen kölcsönadná a „bringáját” egy körre. De nemet tudtam mondani. Azzal érveltem, hogy „basszusgitározzanak a basszgitárosok, én gitáros vagyok.”
Már akkoriban is a blues vonzotta inkább?
Engem mindig a zene vonzott. Csak egy kis rádiónk és egy fekete-fehér tévénk volt otthon. Nagy felüdülést jelentett, amikor az első Ki mit tud?-ok és a Táncdalfesztiválok elindultak. Először azokban a műsorokban láttam, hogyan néz ki egy zenekar. Ebben a korszakban kerültem Radicshoz, aki nem volt gizda, nem volt nagy arca: mindig mosolygott, nevetett, jókedvű ember volt. Én meg úgy néztem rá 16 évesen, mint az Istenre. Állandóan a szobájában vagy a konyhájában lógtam, és a gitárján játszottam, ő pedig nagyon élvezte, és díjazta, hogy a sleppjében van egy ügyes kis csávó.
Jól érzem, hogy Ön vidám, pozitív életszemléletű ember?
Abszolút. Mindenben a jót keresem. Amikor felkelek, és meghallom, hogy a feleségem is felébredt, rögtön elsütök valami poént, mert mindent megér, hogy olyankor mosolyogni látom. Minden napunk így indul. Úgy gondolom, hogy a jókedv Isten áldása az életben. Nincs is jobb annál, mint amikor egy társaságban jó kedély uralkodik, és ha van vevő rá, én is szeretek bohóckodni, tolni a süketet.
Zenélt a Kárpátiában, a Tűzkerékben, a Generálban és az Új Skorpióban is. Mindig barátok közt játszott, mondta.
Máshogy el sem tudtam volna képzelni. Az a muzsika, amit én játszom, csak így működhet. A mi műfajunkban szorosabb emberi kapcsolatok kötik össze a tagokat. Arról nem is beszélve, hogy ha jó zenét akarsz csinálni, akkor a társaiddal együtt kell élned. Póka Egonnal és Pálvölgyi Gézával így működött a barátságunk. A Boom Boom együttesben is olyan bizalommal és szeretettel viszonyultunk egymáshoz, hogy ha a próbákon összevillant a szem, kész is volt a nóta.
A szabályok tisztelete fontos dolog a zenében?
A szabályok egyrészt azért vannak, hogy legyenek, másrészt hogy megszegjék őket. Az elmúlt ötven évben kialakult egy iskolázottság, műveltség a rock- és popkultúrában, de amikor én kezdtem, még nem voltak ilyen alapok.
Autodidakta módon tanulta meg a szakmát?
Szerintem mindenki így kezdi, aztán ha komolyabban foglalkozik vele az ember, olyan palikkal akad össze, akiktől tanulhat. Elkezdtem a Shadowszal, majd jött a rock and roll, a blues, a rhythm and blues, és máris benne voltam a világ legőrültebb társaságában.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy ha nincs a New York, New York, és nem kezdik el játszani a rádiók, akkor lehet, hogy a Tátrai Band eltűnik.
Eleinte darabra is mérhető volt a közönségünk. Egy kazincbarcikai fellépésünk alkalmával 14 fizető vendég volt kíváncsi a zenekarra, miközben a jegy mindössze száz forintba került. Háromnegyed év múlva azonban minden koncertünk telt házas volt. Pálvölgyi Géza megírta a New York, New York című számot, odajött hozzám, és azt mondta: „Tibuszkám, van itt egy nóta, bár egy kicsit táncdalfesztiválos.” „Ez nagyon jó, csináljuk meg!” – feleltem. Így került fel a lemezre. Hozzáteszem: csak a nagyon dallamos zenéinket hívtuk táncdalfesztiválosnak.
Van egy kézbetegsége, a kezeit többször is operálták. Hogyan élte meg ezt?
Elsőként a jobb kezem gyűrűsujját operálták meg. Kemény műtét volt. Hosszú ideig tartott a rehabilitáció. Már fizikoterápiára jártam, amikor a bal kezem is zsibbadni kezdett; olyannyira, hogy fogni sem tudtam, ezért elmentem a Fiumei úti baleseti sebészetre, majd kifelé jövet leültem a lépcsőre, és a könnyeimet potyogtattam. A negyvenes éveimben jártam. Sajnáltam magam, hiszen előtte elolvastam, mivel jár és hova futhat ki ez a betegség. Már legalább húsz éve nem tudnék gitározni, de csoda történt, mert a világ legjobb doktor bácsija vett a kezébe. Az összes műtétet ő végezte el, ennek köszönhetően még mindig játszom. Bár a széles fekvéseket nem érem át, improvizáláskor ez nem zavar. Ahogy Rodolfo mondta: „Csak a kezemet figyeljék, mert csalok!”
Milyen gyakorlatokat, technikákat kellett elsajátítania, hogy gitározni tudjon?
Egy ilyen műtét után három hónapig hozzá se nyúlhatsz a gitárhoz, azt követően pedig lépésről lépésre újra meg kell tanulni a hangszeren játszani. A sokadik műtét után a barátaim azt kérdezték: „Most mit csinálsz, Tibusz?” „Újra gitározni tanulok” – válaszoltam nevetve.
Hogyan telnek a napjai a járvány alatt?
Nemrég beszélgettem az egyik fiatal zenész haverommal, aki emiatt panaszkodott. Mondtam neki: „Nemcsak a te, de az én életem alatt sem volt eddig ilyen, pedig mindjárt hetvenéves vagyok.” Egyébként úgy vélem, hogy a zenésznek jót tesz, mert lehetősége nyílik a gyakorlásra és a zeneszerzésre. Mire vége lesz a pandémiának, a kistigrisek nagy tigrissé növik ki magukat, annyi idejük van most gyakorolni. Én délutánonként veszem kezembe a gitáromat, először megfutom a kötelező köröket, és van, hogy utána akár estig muzsikálgatok magamnak. A lényeg az, hogy jól szórakozzam.
Beoltották már?
Igen, engem és a feleségemet is. Boldog vagyok, mert ezáltal egy nagy teher került le a vállunkról. A járvány miatt nemrégiben három családtagom is kórházba került, és egyiküket még mindig bent ápolják, ezért ezt komolyan kell venni. Habár már beoltottak, még mindig maszkban járok, és mindenkit elkerülök.
Kossuth-díjjal tüntették ki. Hogyan fogadta a hírt?
A Kossuth-díjra mindig úgy gondoltam, hogy emelkedett művészeti tevékenységért jár, én viszont csak egy olyan, földön járó ember vagyok, aki nagyon szeret gitározni. Tisztában vagyok azzal, hogy sokan szeretnek, de amikor a hazám kormánya úgy dönt, hogy érdemes vagyok a díjra, az olyan tisztesség, amely miatt úgy érzem: most gyakorolnom kell, hogy megnyugtassam a lelkemet.
Milyen tervei vannak?
Jó ideje szeretek fiatalokkal játszani, mert jó érezni a lendületüket és a temperamentumukat. És ők is szeretik, hogy velük együtt tolom. A részemről tanítói szerepe is van annak, ha együtt muzsikálunk. Fontosnak tartom, hogy megérezzék azt a légkört, amelyet a színpadon teremtek. Ez velem is így volt, amikor először láttam Radics Bélát játszani. Emlékszem, felvittek a színpad mögé, kétlépésnyire álltam mögötte, és olyan energiát éreztem, amelytől földbe gyökerezett a lábam. Nagyon szeretném, ha a lendületemet átadhatnám a fiataloknak, ugyanis a bluesmuzsikát nem lehet megtanulni, csak érezni.
Nyitókép: Horváth Péter Gyula
