Több mint harmincezren követik őt az online térben, a Pilinszky 100 centenáriumi sorozat az elmúlt fél évben több mint százezer embert ültetett a képernyők elé, a Juhász Annához kapcsolódó rendezvények telt házasak – a neve garancia arra, hogy ahol ő megjelenik, otthonos hangulatban igényes, elegáns, okos párbeszédet teremt kiváló alkotókkal, értékes művekkel. Amikor május végén leülünk beszélgetni, épp a kislánya születésnapjára készül és a Pilinszky 100 sorozat részeként egy római bejelentkezést szervez.
Aki Facebookon követ, naponta láthatja az általad szervezett események sokaságát, a könyvajánlóidat, de emellett látszik, hogy fontos számodra a megjelenés is. A „mindig szép vagyok” és „mindent olvastam” állapot fenntartása bizonyára szigorú időbeosztást takar.
A családom szerint a munkám az életem, megszállott vagyok. A napi szintű olvasási idő megteremtése tényleg nagy kihívás. Hiszen az irodalmi estjeim alapja is az olvasás, a könyvajánlók is csak így maradhatnak hitelesek, de emellett a munkám nagy része egyfajta irodalmi menedzsment. Tudatosan kell elkülönítenem az olvasásra szánt időt, különben a szervezéssel járó többi munka kiszorítaná.
Miután a kislányomat elviszem a bölcsődébe, a délelőtti időszak alkalmas a koncentrált olvasásra. Minden délelőtt próbálok 50-60 oldalt elolvasni. Másfél órát legalább. Ez fontos. Hogy eközben igényes vagyok a külsőmre is, nem jelent pluszfeladatot. Úgy nőttem fel, hogy a harmónia meghatározó – kívül-belül. Édesapám és édesanyám nagyon szép példát mutattak, s ez nyilvánvalóan kitörölhetetlen. Azt láttam, hogy egy nő aktív, dolgozó ember. Anyukám több orvosi szakvizsgát tett le mellettünk, gyerekkorunkban lett immunológus, közben édesapám műveit gépelte, a kiutazásait szervezte, ő szerkesztett rengeteg megjelenést, s emellett velünk foglalkozott, énekre és különböző foglalkozásokra vitt bennünket a nővéremmel, közben a saját munkáját is építette. És mindig gyönyörű volt.
Ez nekem fontos, hogy itt nem volt választóvonal. Ezért tartom én is magától értetődőnek, hogy igényes legyek magammal és a környezetemmel szemben. Döntés kérdése is, hogy hogy nézünk ki és mibe öltözünk. Mi valamiképp generációk óta azt próbáljuk megteremteni, hogy egymás számára is legyünk ünneplőben, az együtt töltött pillanatokat is éljük meg kivételes ajándékként. Kiskoromtól kezdve vasárnaponként ünneplőbe öltöztünk, együtt kirándultunk, sétáltunk és olvastunk a családdal, figyeltünk egymásra és beszélgettünk – felnőve, a munkámban ezeket az ünnepi pillanatokat szeretem a hétköznap esti programokon újrateremteni.
Miközben édesanyád hajnaltól éjszakáig dolgozott, édesapád munkája látszólag annyi volt, hogy ül, ír és füstölög az íróasztalánál, ez aránytalannak tűnhet. Talán egy kívülállónak nehezen érthető, hogy ők így boldogok és ez nem feszültségforrás. Hogy került mindez harmóniába?
Édesapám egy alkotó ember, egy mester, egy zseni volt. Számos hazai és külföldi kortársa ugyanezt állította, tehát nem elfogultság részemről. Egy ilyen kivételes ember mellett lenni, őt segíteni csodálatos feladat, egyben boldogság volt számunkra. A szüleimnek ez a harmonikus együttlét természetes volt: a munka is, és édesanyámnak az éjjeli gépelés is.
Apu megvalósította, amiben mindig hitt, és gyakran mondta nekünk: egy dolog, hogy az ember művész, de legyen foglalkozása is, egy munkahely, ahova bejár. 1989-ig neki ez az Új Írás volt, a legendás irodalmi és művészeti lap, melyben először szerkesztőként vett részt, aztán ő lett a főszerkesztő. Mi is sokat voltunk ott gyerekként, imádtunk bejárni a szerkesztőségbe. Ez sokáig a New York-palotában volt, ezért is jelentett nekem sokat, amikor én is elkezdhettem ott dolgozni.
Miután megszűnt a lap, otthon dolgozott, de a sváb rendszeresség, a munka szeretete, amiben ő is felnőtt, megmaradt az életében. Nagyon szigorú rendszer szerint élt akkor is, amikor nem volt pénzünk, akkor is írt, amikor nem volt kiadója, amikor nem jelentek meg a könyvei. Munkahelyként is tekintett az otthonára. Reggel ötkor kelt, elkezdett takarítani, porszívózni, mire mi indultunk az iskolába, ott glédában kellett állnia mindennek, az otthon tiszta legyen.
A munka az életünk része lett, hiszen azt láttuk, hogy mindenki cselekvő, mindenki aktív tevékenységet végez, ezért mi is bekapcsolódtunk minden feladatba. A verseket édesapám kézzel írta, édesanyám éjszakánként legépelte az Erika írógépen, és hétvégenként összeolvasták. Ez igazi szertartás volt. A reggeli kávé után a nagy ebédlőasztal két oldalán ülnek, egyikük a kéziratot fogja, a másikuk a gépelt oldalt, és egyszerre két hangon mondják a verset – mint egy felolvasószínház.
Ez a gyerekkorunk egyik alapélménye, ahogy női és férfihangon megszólal a líra.
Ezeknek a verseknek az áhítatában éltünk. Ez nagyon fellengzősen hangzik, de nem volt az, ez volt a természetes közegünk. A zárt ajtó mindig szent volt. Tudtuk, hogy amögött születik a vers, valahogy az általad említett füstfelhőben, kávé mellett, ceruzasercegéssel. Szinte visszafojtott lélegzettel vártuk, mikor nyílik ki az ajtó és látjuk meg a kéziratot. Ebben a rendben úgy találta meg mindenki a helyét, hogy ha kinyílt az ajtó, mi valóban egy igazi apukát kaptunk, aki szőlőt metszett a kertben, homokozót épített nekünk, játszottunk, rózsákat ültettünk, játszótérre mentünk, kutyát sétáltattunk, kirándulni mentünk.
Édesanyám pedig a legboldogabb ember volt. Mert a boldogság nem tétlenség. A boldogság nem azt jelenti, hogy nem csinálunk semmit, hanem megtaláljuk a másik szemében azt, amibe kapcsolódva az értelmet tudjuk kutatni egy-egy feladatban, találkozásban, helyzetben. Ők ezt nagyon megtalálták egymásban, és a teremtés útján indultak el együtt. Teremtés volt a gyerek, teremtés volt a könyv, teremtés volt az orvosi hivatás.
Ahogy a gyerekkorodról és a szüleidről beszélsz, az olyannak tűnik, mint ami a mesékben történhet azokban az években, amelyeket csak úgy foglalnak össze, hogy összeházasodtak és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
Tényleg olyan volt. Talán pont ezért sokszor, amikor elmondom, mennyire csodálatos gyerekkorom volt, sokan azt feltételezik, hogy nem ismerem az élet nehézségeit. Pedig megpróbáltatások nemcsak gyerekként érhetik az embert, traumák, változások, egy életen át velünk maradó bajok nemcsak kiskorunkban találhatnak ránk, hanem bármikor. Az emberségünk abban nyilvánul meg, hogy a nehézségre, betegségre, veszteségre, intrikára, csúfolódásra hogyan tudunk reagálni. Az viszont csak érettséggel jön el, hogy ezeket a helyzeteket méltósággal viseljük.
Sok mindent kaptam a szüleimtől, de ez természetes volt, úgy tudtam, ilyen az élet. Hiszen ezt láttam. Természetes volt, hogy nálunk szombatonként vacsoravendégek vannak, és ezekre az alkalmakra nekünk készülnünk kell. Természetes volt, hogy ott ül Weöres Sándor, Vas István vagy Szántó Piroska és Konok Tamás, de természetes volt az is, hogy előtte négy nappal mi már tanultuk a verseket, prózai szövegeket, énekeket, fontos volt, mi mit tudunk megmutatni nekik a világunkból. A készülés is természetes volt, holott egy hétéves gyereknek talán nem szokványos, hogy négy verset tanul minden hétvégére.
Sok impulzus ért minket. Most, felnőttként ismertem fel, hogy a szüleink nem panaszkodtak akkor sem, amikor nehéz időszakot éltek meg, édesapám nem tette ránk az ő terhét. Én nem vagyok ilyen erős. Otthon néha sírok, bosszankodom vagy el vagyok keseredve, ha a világban bosszúság ér. Édesapám mindig tanított, sokat foglalkozott velünk. Nekem most nincs ennyi időm és a figyelmemet is irányítani kell. Meg kell tanulnom úgy élni, hogy tudjak több időt szakítani a családomra – folyamatos lelkiismeret-furdalással jár az is, ha belevetem magam a munkába, és az is, ha visszább veszek. Mert nem fontosabb a munkám, mint a szeretteim, de a munkámnak is tétje van, most kell elvégezni. Vívódás ez. A kislányom gyerekkora sem ismételhető meg később, most kell megélni, de ezek a lehetőségek is most adottak, amikor tehetek valamit az olvasás és az irodalom népszerűsítéséért.
A lányod gyerekkora hasonlít a tiédre?
Nekem olyan kivételes anyukám van, aki hét évig otthon volt velünk, hétéves korunkban kezdte el a harmadik orvosi szakvizsgáját immunológiából. Amikor az óvodából hazavitt minket Eszter nővéremmel, egész délután együtt voltunk, őszintén szólva többet kaptam az anyukámból, mint most Mimi, a lányom belőlem.
Miminek olyan anyukája van, aki nagyon sokat dolgozik, hisz egyfajta misszióként tekintek az irodalmi hivatásomra, amit a családommal is sokszor megosztok – Mimi jön velünk irodalmi sétákra, estekre, utakra. A családom tudja, hogy engem úgy is kell kezelni, mint aki megszállottja ennek az ügynek, az irodalom szintén az életem. A lányom hathetesen már ott volt az Anna-bálon. Nyitott gyermek: folyton kérdez, nagy bizalom van benne, nagyon választékosan fogalmaz, sok helyzetet lát, nemcsak gyerekszövegek veszik körül, hanem hall mindenről, amiről olvasok. Így tehát hozzám hasonlóan ő is az irodalomban létezik, aktívan megismeri az alkotói világot.
Nekem az irodalmi munkák, a film és egy hároméves gyerek külön-külön is nagy kihívás. A férjem (Csáky Attila producer, a Fest;tisztít Galéria tulajdonosa – a szerző) nagyon sokat segít. Minden percet próbálunk hasznosan és boldogan megélni, folyamatosan figyelünk egymásra és megosztjuk a feladatokat.
A te életedben egy veszteség előzte meg a családalapítást. Ez a tapasztalat tett éretté erre a feladatra?
A gondoskodást egész életében tanulja az ember. Mások példáján is. Az idő kérdése, az idő szerepe és a mulandóság közeli tapasztalása gyermekkoromtól velem van, és kitörölhetetlen, hogy édesapámat, egy idős embert miképp segítettünk az utolsó éveiben – az elmúlás felé. Nehéz volt látni, hogy az utolsó években mindenkit elveszít, bezárul a világ, sorra távoznak el a barátok, kortársak, és ott a család, ami fontos bázis, de már nincs kit felhívni, és ha megszólal a telefon, retteg, hogy kinek a halálhíre érkezik.
Míg élt, mintha nem is lett volna elegendő helye az életemben egy ennyire intenzív kapcsolatnak, amit most a férjemmel megélek. A gyerekvállalásban pedig az a nagy kihívás számunkra, hogy Mimi érezze, övé is a világ, a mi világunk. Fontos, hogy megadjuk neki a lehetőséget, hogy megválthassa a világot.
Én is számtalan lehetőséget kaptam. És szabadságot is. Mehettem Rómába egyetemistaként, de úgy, ha megteremtem magamnak a feltételeket. A római tanulás mellett munkaként mosogattam évekig, és nagyon szerettem. Engedtek döntéseket hozni, és megtanultam vállalni értük a felelősséget. Olaszország tehát egyfajta felnövést és önállóságot, Papám elvesztése pedig a végső elszakadást jelentette a gyermekkortól.
Áldás, hogy el tudtad kísérni édesapádat ezen az úton úgy, hogy közben nem kellett őrlődnöd abban, hogy választanod kell, kivel osztod meg az idődet. Nem terhelte ez a búcsúzás sem a párkapcsolatodat, sem a gyereked gyerekkorát. Ezzel az élethelyzettel túl keveset foglalkozik a média, mintha tabu volna, mekkora feladat családként működni a veszteségek idején is.
Ez iszonyú dilemma, nagyon nehéz helyzet, ha úgy alakul az élet, hogy választani kell, hogy az idős szüleid vagy a gyereked életében légy napi szinten jelen. Az irodalom tétje épp ez, hogy érzékenyek legyünk, tudjunk empátiával haladni az élettel. Az utolsó napot sosem felejtem el. Annyira szíven ütött. Én nem vagyok orvos, mint a nővérem és az anyukám, akik a test elmúlásának folyamatát a szakmájukból adódóan is ismerik. A nővérem kardiológus, anyukám immunológus, hematológus, leukémiásokkal, autoimmunbetegekkel foglalkozik, sok veszteséget élt át, sok beteget kísért az útján.
December 2-án lehetett tudni, mi jön, de semmi nem volt kimondva. Akkoriban hazaköltöztem a szüleimhez, a régi gyerekszobában laktam, jólesett, hogy a fal túloldalán ott van apukám. Mivel stroke-ot kapott, folyamatos ápolásra szorult. Mindennap ott voltunk mellette, még a nővérem is, akinek akkoriban pici volt a második gyereke. Neki sokkal nehezebb volt koordinálni az életét úgy, hogy mindenhol jelen legyen. Az utolsó reggel Eszter bement a mamával és az ápolónővel a szobába, kijött, én meg csak néztem magam elé.
Azt mondta: egy óra alatt intézd el a dolgaidat, és rohanj haza.
Más volt a levegő sűrűsége otthon, más volt nemcsak édesapám, de a mi lélegzetvételünk is. Összezártunk. Édesapámat ugyanúgy felöltöztettük, inget viselt, ahogy máskor is szokta, ott voltunk négyen, fogtuk egymás kezét, és így tudott elmenni. Nagyon hálás vagyok, hogy ezt meg tudtuk adni neki. Ha ez nincs meg, nagyon nehéz lehet. De sokféle módon tudjuk biztosítani a másikat, hogy ott vagyunk neki. És ez nemcsak arról az egy napról szólt, hanem arról a szeretetkörről, amelyet ő épített ki bennünk.
A jelenlét a másik ember szívében – ez a legfontosabb.
A nyitóképen Juhász Anna és családja. Fotó: Földesi Máté
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/2. számában olvasható.
