Láttam nemrég egy norvég thrillerszatírát, amely valósággal tocsog az erőszakban. Feleség és férj egyszerre jut arra, hogy megszabadul a másiktól az életbiztosításért, de elügyetlenkedik a dolgot, és három szökött rab túszaivá válnak. Végül azonban rájönnek, hogy mégiscsak szeretik egymást, és sok öldöklés árán úrrá lesznek a helyzeten, sőt az anyagi gondjaikat is megoldják. A film két kérdést is felvet Bibó és az ön könyve ügyében: mi az oka, hogy rengeteg film „alapmotívuma” és témája az erőszak, és annak, hogy a dolgok ezekben csak sok-sok tettlegesség, mások kijátszása és átverése révén oldódnak meg? Ha, mint Bibó állítja, az európai valóság keresztény alapjai révén az erőszakmentességre és a kiegyezésre hangolt, hogyhogy az erőszak mégis annyira „divatos”?
Ezt az ellentmondást nem tudom feloldani, de engem is jellemez, sokat gondolkodom rajta. Elvi meggyőződésem alapján évtizedek óta az erőszakmentesség híve vagyok, mégis vonzanak az erőszakos történetek. Kedvenceim Tarantino filmjei, és a Volt egyszer egy vadnyugat elé is bármikor szívesen odaülök. Az egyik ötletem az, hogy az erőszak átélése traumákat oldhat fel, gyógyító lehet. Számomra például a Kill Bill 2 élve eltemetéses és a küzdelmes kiszabadulást bemutató jelenete volt gyógyító hatású, amely megrázó erővel szól arról, hogy van szabadulás és kiút, bármilyen gazemberség áldozataivá válunk is. Edith Eva Eger A döntés című könyvének is fontos felismerése, hogy a traumáinkat sokszor csak mélyre temetjük, feldolgozni nem tudjuk. Eger, aki túlélte a haláltábort, majd pszichológus lett, azt tanácsolja a könyvben az egyik páciensének, hogy próbáljon dühös lenni azért, mert valaki évtizedekkel korábban, gyerekként molesztálta.
„Düh nélkül nincs megbocsátás”, mondja Eger, és ezt a dühöt is segítenek felébreszteni az erőszakos jelenetek.
A másik ötletem az, hogy az erőszak fontos kérdések elé állít bennünket. A korábbi századokban sokkal nyersebben volt jelen a mindennapokban, míg ma már rafináltabban és elvontabban része az életünknek. Érezzük a jelenlétét, de kézzelfoghatóan nem éljük át. Úgy tűnik, hogy mély emberi igényünk átélni, milyen lenne, ha nyíltan erőszakos helyzetbe kerülnénk: mit éreznénk, hogyan viselkednénk akkor. Valamiképpen megmérjük magunkat így.
Ami Bibót illeti, nem tudom, hogy ezt az ellentmondást átélte-e, de a saját kora, amelyre reagált: a két világháború, a forradalmak, 1956, majd a megtorlások tapasztalata szinte kényszerítette arra, hogy reflektáljon az erőszakra, hogy az erőszaknak azzal a rettenetes áradásával kezdjen valamit: alternatívát keressen, terápiára tegyen javaslatot.
A második kérdés a norvég thriller talán legjobb pillanatához kapcsolódik. A túszejtők leülnek enni és tévét nézni, és megpróbálják megválaszolni egy műveltségi vetélkedő kérdéseit. Az egyikük, egy buta náci hibátlanul felmondja a parlament funkcióit, a brutális bandafőnök pedig, mivel azonnal rávágja, mi a költségvetés, úgy gondolja, hogy még miniszterelnök is lehetett volna, ha jó helyre születik. Vagyis nem a tárgyi tudás hiányzik ahhoz, hogy jó állampolgárok legyenek. Valami mégis nagyon félrecsúszott, és ebből a jelenetből nem lehet nem kihallani az „érett demokráciák” mai működési zavarainak szarkasztikus kritikáját. Mit gondol, mi ennek a csődnek az oka?
A bandafőnök hencegésében benne van a válasz az ön kérdésére. Ahol el sem indult a Bibó által vázolt, a krisztusi tanításra épülő fejlődés, amit Az európai társadalomfejlődés értelme című összegző esszéjében ír le, ott fel sem vetődhet, hogy valaki máshová is születhetett volna: nincs választási lehetőség, mindenkinek fix a társadalmi pozíciója. Demokratikus környezetben is lehetségesek elakadások, de az eleve adott, hogy mindenki tiltakozhat, lázadhat a neki „jutott” hely, az őt ért igazságtalanságok ellen.
A mindenkori elit feladata lenne, hogy egyre többeket segítsen hozzá annak felismeréséhez, mennyire gazdag lehetőségeket kínál számukra a liberális demokrácia, amelyben élnek.
Bibó is arról beszél, hogy mindannyiunknak dolgunk van a demokráciával: minél befolyásosabb valaki, annál inkább. Nyitottabb, kiegyensúlyozottabb társadalom csak akkor lehetséges, ha mi, a tagjai kitartóan akarjuk. Az egyének sorsában sokféle hiba történhet, és gyakoriak a visszaesések, amik mind haragot, neheztelést váltanak ki. A hatalom humanizálása felé vezető úton is történnek visszaélések és erőszakos dolgok, és szóvá is kell őket tennünk, de ahhoz, hogy erre képesek legyünk, hogy felismerjük a bajt, és felszólaljunk ellene, éppen a Bibó által hangsúlyozott keretre, az esszéjében Krisztussal, Pállal és Szent Ágostonnal fémjelzett fejlődésre van szükség, amelyben a morális szempontoknak jelentőségük van.
De vajon igaz-e Bibónak az erőszakmentességre mint a kereszténység alaptanítására vonatkozó érve? Nem azt mondom, hogy a kereszténység nem szimpatizál a szelídség, az áldozatkészség és az önzetlenség erényeivel, de az erőszakmentesség csakugyan a központi értéke lenne, amelyből minden más fakad? Nem önkényes és mindenféle háborúságot, ellentétet elfedni akaró igyekezet ilyennek beállítani? Csakugyan az lenne az ideális keresztény, aki minden konfliktus elől kitér? Ha pedig nem tér ki, és úgymond „erőszakmentesen ellenáll”, akkor nem a harcias önérvényesítéshez jutunk vissza, és nem csak a szavakkal játszunk? Hiszen erőszak alatt nem csak a fizikai erőszakot értjük, ugye? És ne feledkezzünk meg a militáns keresztény irányzatokról vagy a keresztény felekezetek közötti békétlenségekről sem.
Bibó egy erőszakos világra reflektált; a bűn lényegének az erőszakot tartotta, a bűntől való megváltást pedig az erőszaktól való megszabadításnak. Ezzel összhangban állnak a teológiának a bibliai elbeszélésekben gyökerező megváltásértelmezései is. Ugyanakkor valóban fontos, hogy meg tudjuk különböztetni az erőszak árnyalatait. A másik fizikai megsemmisítésére törekvő erőszak nem azonos a másik meggyőzésére irányuló nyomásgyakorlással, amely meghagyja az illető választási lehetőségét.
Bibó egyébként a fizikai erőszakot, a forradalmat sem vetette el kategorikusan, de ragaszkodott ahhoz, hogy az csak az utolsó eszköz, amelyet nem szabad ünnepelni, hanem szégyenkezve kell tudomásul venni, hogy nem találtunk jobbat.
Jézust úgy mutatja be, mint aki nyomást igyekszik gyakorolni azzal, hogy az ütés után odatartja a másik arcát.
Bibó nem, de egy kortárs amerikai teológus, Walter Wink pontosan rekonstruálta, hogy ez a jézusi gesztus hogyan lehetett a megtámadott kisember útja, amellyel elkerülhette mind a fizikai megsemmisítést, mind a morális megsemmisülést, és átvéve a kezdeményezést kérdés elé állította a támadót, amire annak valamit válaszolnia kellett. Igen, a kérdés is rosszuleshet, és erőszakként élheti meg a szegény pofozkodó, de ez mégsem az az erőszak, amivel a támadó fellépett. Wink ezt aktív erőszakmentes ellenállásnak nevezi, amiben szerepe van a dühnek és az agresszivitásnak is, de más szinten, mintha agyonütném a másikat. Ami a felekezeti harcokat illeti, azok ügyében szintén megkülönböztethető ez a kétféle cél: hogy megalázni akarom a másikat, vagy egy ügy mellett állok ki.
Az erőszak strukturális értelemben a társadalmi működés alapmotívumának tűnik: a társadalom rendjét csak erőszakszervezetek révén lehet fenntartani; a hatalom azé, aki az erőszak alkalmazásának lehetőségével rendelkezik, és éppen azért van béke, mert elég sokan félnek attól, hogy erőszakot alkalmaznak velük szemben, ha nem alkalmazkodnak. Nem széplelkűség Bibó részéről, hogy ennek ellenére ragaszkodik az erőszakmentesség eszményéhez?
Bibó nem azt állítja, hogy erőszakmentesek vagyunk, hanem azt, hogy lehet kevésbé erőszakosan élni. Az erőszakszervezetek is lehetnek humánusabbak. Mélyen érintő személyes élményem volt 1996 és 1999 között Angliában élni, ahol naponta autót vezettem, és sokkal konstruktívabb közlekedési rendőri gyakorlattal találkoztam, mint amit akkor itthon ismertünk. Ez mára már itthon is sokat javult. Csupán e példa révén is megmutatható, hogy lehet kevesebb erőszakkal élni. Még mindig Angliából nézve: szívszorító volt látni, milyen félelmek övezték 1997-ben Hongkong visszatérését Kínához. És az egykori félelmek azóta jórészt beigazolódtak. Ezek az egyszerű példák megmutatják, hogy semmi sem adottság: egy helyzet javulhat is, romolhat is, és nem széplelkűség azt feltételezni, hogy nemcsak romolhat vagy helyben járhat, hanem javulhat is.
A könyvéből a teológia és az irodalom felségterületére merészkedő Bibót is megismerjük. Mint politikatudós nem tévedt számára veszélyesen idegen tartományba, nem volt ez a részéről illegitim határátlépés? Mi indíthatta arra, hogy teológiai és irodalmi segítséget vegyen igénybe a társadalmi folyamatok elemzéséhez, és efféle kalandozások eredményei mennyire lehetnek érvényesek, megalapozottak, tudományosan elfogadottak?
Bibóban valószínűleg fel sem merült a határátlépés veszélye. Még a saját területét, a politikai gondolkodást sem tudománynak, hanem olyan törekvésnek tartotta, amelynek fontosak a művészi, intuitív elemei. Mi sem természetesebb számára, mint élni a verselemzés vagy a teológiai gondolkodás lehetőségeivel, ha ezzel a komplex valóságot árnyaltabban ki tudja fejezni.
Az európai társadalomfejlődés értelme című tanulmányában csak mintegy hétszáz szó terjedelemben foglalkozik Krisztussal, Pál apostollal és Szent Ágostonnal, de életének nagy témái találkoznak itt. Krisztusra, az ő karakterére koncentrál, és figyelemre méltó, hogy a gondolatai mennyire összecsengenek a kortárs teológiai áramlatokéval. Nem hiszem, hogy azokat a teológusokat, akikkel összehasonlítottam, olvasta volna. Az összecsengés oka az lehet, hogy hasonló érzékenységgel reagált a kora kérdéseire, mint a maguk tudományát művelő teológusok.
1985-ben, teológushallgatóként olvastam először Bibót. Meglepett és lelkesített, hogy a kereszténységnek a nyugat-európai történelemben játszott szerepét mennyire pozitívan ítéli meg. Úgy látta, hogy a klerikus értelmiség a konstantini fordulattól kezdve a hatalom résztvevőjévé válva korrumpálódott ugyan, de a közreműködése folytán a hatalomgyakorlás is átitatódott morális szempontokkal. Nyugaton, ahol a világi adminisztráció a Római Birodalom bukásával megszűnt, a klerikus értelmiség társadalomformáló szerepet kapott, míg Keleten, ahol az adminisztráció ezer évvel tovább fennmaradt, az egyház nem jutott ilyenhez. Ez a különbség máig fennáll, és nagyon érdekes kérdés – már nem Bibóé, hanem az enyém –, hogy a szekularizáció előrehaladtával közeledik-e egymáshoz a Nyugat és a Kelet politikai kultúrája, eltűnik-e a különbség.
A politikai hatalom csakugyan eleve humanizálásra szorul, mint Bibó véli? Nem rosszhiszeműség, az emberi nemmel szembeni beteges bizalmatlanság ennek feltételezése? Vagy az lenne a helyzet, hogy a dehumanizálás valami nagyon is humán, az emberhez tartozó gyakorlat? Tudjuk ugyanis, hogy az előítéletből fakad, amit bizonyos gondolkodók gyakran neveznek pozitív, a világban való tájékozódásunkhoz elengedhetetlenül fontos jellemzőnknek. Mindenkinek vannak előítéletei, és jó is, hogy vannak, különben azt sem tudná megmondani, hogy egyáltalán kicsoda ő másokhoz képest, és melyek az értékei, milyen más értékekkel szemben határozza meg magát, hangsúlyozzák. És még azt is hozzáteszik, hogy valamikor az életben maradáshoz volt szükség az előítéletekre, az ellenséges törzsek és a saját törzs tagjai ismertetőjegyeinek precíz megkülönböztetésére.
Nem értem azt a kérdésbe foglalt állítást, hogy az emberi nemmel szembeni bizalmatlanság, sőt rosszhiszeműség volna azt feltételezni: a politikai hatalom humanizálásra szorul. Éppen az ellenkezője igaz: az emberbe vetett bizalom jele. Az egymástól való félelem és az erőszakra való hajlam hatalomkoncentrációra késztet, hogy ha úgy adódik, képesek legyünk a másikat megsemmisíteni. Vagyis a dehumanizálás az általános gyakorlat, amelyhez képes a hatalom humanizálása egy lehetséges jó alternatíva választása. És éppen ez az alternatíva az európai kísérlet, mondja Bibó. Facebook-kommenteket olvasva gyakran szörnyülködünk, és joggal. Úgy tűnik, hogy az ott tapasztaltakat alapadottságnak vehetjük: ilyenek az emberi közösségek. Az érdekes nem ez, hanem amikor ettől valahol eltérnek: nem ellenségeskednek, hanem képesek az indulataikat kezelni, úrrá tudnak lenni a félelmeiken, és a politika által gerjesztett embertelenség ellenére emberként tudnak viselkedni.
Bibó mintha nemcsak a destruktív erőszakot, hanem mindenféle indulatot is károsnak tartana, pedig nyilvánvaló, hogy a szenvedélyesség, az erősen megélt érzelmek, az ellenérzések és a vágyak szinte minden emberi aktivitás üzemanyagai. Az erőszakmentes társadalom ennek alapján is csupán naiv idea lehet.
Ez felületes benyomás: Bibó írásainak olvasói egy szenvedélyes emberrel találkoznak. Ez a szenvedély azonban valóban nem indulatkitörésekben nyilvánul meg, hanem abban a törekvésben, hogy a harag és az ellenségeskedés szokásos csapdáit kikerüljük. Ehhez nem kevesebb, hanem több szenvedély és összpontosítás kell, mint ahhoz, hogy ha megszólalsz, pofon váglak, mert megtehetem.
Végül pedig: Bibó nem beszél erőszakmentes társadalomról, az tényleg naivitás lenne. Beszél viszont humanizálható hatalomgyakorlásról, ami soha nem éri el az ideális szintet, viszont egyáltalán nem mindegy, hogy eléri-e az adott közösség, társadalom érettségének a szintjét, vagy messze alatta marad. Ha ez utóbbi történne, az emberek korrigálni fogják a politikai hatalomgyakorlást, ahogy az a történelem jobb pillanataiban megtörtént, és ezután is megtörténhet.
