A magyar bűvészek java részének – és megkockáztatom, azoknak is, akik végül nem lettek bűvészek, de valahol otthon, a fiók mélyén van egy golyóskehely-mutatványuk – az útja ebben a kicsiny, Bartók Béla úti üzletben kezdődött. Alapítva 1969 – hirdeti a cégér, és hogy lássuk, nem csak a színpadon történnek csodák: a bolt közel hatvanéves története során ugyanannak a családnak a kezében maradt. Háromgenerációnyi bűvész-, de főképp emberi sors koncentrálódik a XI. kerületi pincében. Magyarország egyetlen bűvészdinasztiájának legifjabb tagjával, a Figaro Bűvészbolt tulajdonosával, Szabó Istvánnal beszélgettünk.
A boltban rengeteg kártyapakli, bűvészdoboz és jó néhány oklevél fogadja a betérőket. A szakmai elismerésekről nehéz megmondani, ki kapta, hiszen háromgenerációnyi Szabó István között oszlanak meg a díjak, de István megjegyzi, hogy a Bűvészek Világszövetségétől kapott az övé. Egy dokumentum, az ötvenhatos vitézi rend oklevele látványosan elüt a többitől. A család erősen kötődik a Bartók Béla úthoz, a bűvész nagyapa 1956-ban nemcsak a kockaköveket szedte fel az utcáról, de ő szállította az utánpótlást a Molotov-koktélokhoz is.
Bár arról nem szól a fáma, hogyan tartotta a lelket sebtiben bemutatott bűvésztrükkjeivel bajtársaiban, miközben szovjet tankok dübörögtek az úton, István megjegyzi, rengeteg anekdota meséli el, hogyan tartották fenn a morált egyes háborúkban a bűvészek. Sőt, hogyan mentette meg életüket egy-egy fémtokos kártyapakli az ellenséges golyóktól.
Illúzió, trükk, mutatvány – de melyik a megfelelő kifejezés? Beszélgetésünk elején rögtön kiderül, hogy a varázslat a legkerülendőbb. – Az egy csoda. A bűvész csak elhitetheti, hogy képes rá – összegzi István. Hozzáteszi, a színpadon egy sor logikus, egymásból következő dolgot tesznek a bűvészek, kezükbe vesznek egy kelléket, végigpörgetik a lapokat, aztán hirtelen valami váratlan történik. A logikus eseménysor után következik az illogikus eredmény – valójában ez a bűvészet.
„Egy nap nagyapám hazahozott egy amerikai bűvészkönyvet”
Idősebb Szabó István fodrászüzletben dolgozott nem messze a Figaro Bűvészbolt helyétől. Kuncsaftjai közé tartozott Herczeg János bűvész, aki annyit mesélt a szakmájáról, hogy végül bogarat ültetett Szabó István fülébe. 1946-ban bűvészkedni kezdett: nem csoda, ráfért egy kis varázslat a második világháború után magát összekaparó országra. Fellépő bűvész lett, az oda vezető út azonban rögös volt.
– Bűvészvizsgát kellett tenni a Fővárosi Nagycirkuszban, teljesíteni az írásbeli és a gyakorlati részt. Csak az vállalhatott műsorokat, aki sikeresen teljesített. Hosszú-hosszú éveken keresztül az égvilágon senki nem kapott rá engedélyt, a zsűri úgy gondolta, hogy nem kell több bűvész. Nagyapám megkapta, de javasolták, ne Magyarországon lépjen fel, mert itt már vannak elegen. Úgyhogy karrierje kezdetén egy varietéműsorban szerepelt a napfényes Bulgáriában – meséli István. Ezek után idősebb Szabó István – vagy Figaro – Magyarországon is fellépett, többször a kor híres bűvészeivel, például Rodolfóval is.
És hogy lett a szakmából bűvészbolt? Figaro útjai során észrevette, hogy a világban sok helyen működnek ilyen üzletek, Magyarországon viszont nincs. Persze mindez a hatvanas évek végén nem volt egyszerű. – Manapság, ha összerakom a bolt kínálatát, Olaszországból és az Egyesült Államokból is tudok behozni kellékeket. Nagyapámnak nem volt lehetősége nyugati dolgokat behozni, egy-egy hazahozott termék alapján itthon készíttette el a kellékeket. A rendszerváltozás előtt volt műanyagfröccsöntőnk, fával és bőrrel dolgozó kisiparosunk. Mindenhez megtalálta a megfelelő mesterembert – foglalja össze a működést István. A nyitás után ketten osztoztak a huszonhárom négyzetméteres helyiségen, egyik felében egy nyugdíjas fotóművész, a másikban pedig a bűvészbolt működött. A hetvenes évek közepétől már csak bűvészkellékeket lehetett kapni itt, de a pultot a mai helyére csak 2001-ben helyezték át.
Bár Rodolfo később törzsvendég lett a boltban, eleinte nem örült annak, hogy bűvészüzlet nyílik Magyarországon. Attól félt, hogy a színpadon bemutatott mutatványait ott mindenkinek elmagyarázzák. – Meg attól, hogy majd mindenki bűvész lesz, és akkor mi lesz vele? De elég hamar megbékélt a bolttal. Főleg azért, mert a bűvészet volt a szenvedélye, és nagyon is le tudta nyűgözni egy ilyen hely – magyarázza István. Hozzáteszi, hogy Rodolfo később teljes délutánokat töltött a boltban, leült a sarokba, néha el is szundított. Jól érezte magát a bűvészek és a bűvésztrükkök között.
Idősebb Szabó István nemcsak művésznevét, de karakterszámát is a fodrászatból vette. A hajvágó kellékeket is felhasználó műsor egy úgynevezett cigarettamanipulációval zárult. – Néha hozzáérintette a cigarettáját a mögötte lévő hófehér táblához, mire az elkezdett égni adott pontokon, a végén pedig kirajzolódott a Figaro felirat. Csodájára jártak akkoriban külföldön is. Nagyapám ezt a mutatványát előadta a bűvész-világbajnokságon, oda meg vissza voltak tőle.
István hozzáteszi, kacérkodik a gondolattal, hogy ő is bemutassa ugyanezt a trükköt, afféle tiszteletadásként. Ráadásul egyik mutatványát, az összekapcsolódó karikákat ugyanúgy adja elő, mint a nagyapja hatvan éve.
Figaro fia, ifjabb Szabó István eredetileg zenésznek készült, eleinte bűvészeket kísért tangóharmonikán, és egyáltalán nem akart ezzel a szakmával foglalkozni. – Azonban egy nap nagyapám hazahozott egy amerikai bűvészkönyvet. Édesapám kinyitotta: kártyatrükkök voltak benne. De olyanok, amilyeneket Magyarországon még soha nem látott. Ahogy lapozta a könyvet, rájött, hogy a kártyabűvészet egészen más, mint gondolta. Akkoriban a magyarországi kártyabűvészet ott tartott, hogy húzz egy lapot, én pedig megtalálom, melyik az. Édesapám ekkor jött rá, hogy mégis érdekli a bűvészet, csak egy teljesen másik oldala – meséli. Ifjabb Szabó István úgy döntött, elkezd foglalkozni a bolttal és a bűvészettel. Kongresszusokra járt az édesapjával, elkezdett olyan trükköket kitalálni, amilyeneket a magyar közönség még nem látott. Ekkoriban zajlott a kártyabűvészet forradalma, megváltozott a hozzáállás a kézügyességet igénylő kártyatrükkökhöz, új alapmozdulatok jöttek létre. Elsőként ifjabb Szabó István hozta be az új trendet Magyarországra. Ő lett az első magyar close-up bűvész.
Már az sem jellemző, hogy bűvészek gyerekei szintén bűvésszé váljanak, az pedig példa nélküli, hogy három generáción keresztül folytassák a hivatást. A beszélgetőtársamat nem csapkodták ostorral, hogy bűvész legyen. – Egy gyerek számára hatalmas élmény egy bűvészbolt. Nagyon szerettem itt lenni, a nyaraim egy részét itt töltöttem. Ha jött vevő, kikaptam nagyapám kezéből a golyóskehely-mutatványt, és lelkesen mutattam, hogyan tűnik el a golyó. Idővel rájöttem, hogy a bűvészet önkifejezési formát ad nekem. Ahogy egy író regényben vagy novellában fejezi ki magát. A színpadon állva a kellék és a trükk is másodlagos. Igazán fontos számomra, hogy át tudjam adni a személyiségemet és a világnézetemet a színpadon. Rájöttem, hogy a bűvészeten keresztül tudok kommunikálni a világgal – jegyzi meg István.
Hatodik születésnapjára kapta meg a Figaro bűvészdobozt, ez volt az első meghatározó pillanata a bűvészet varázsában. A második pedig tizennyolc évesen jött el, egy külföldi bűvész fellépésén, ahol az első felvonásban helyi kollégái léptek fel. Istvánnak ez volt az első szereplése egy bűvészesten. Ahol az emberek jegyet vesznek a show-ra. Mint a színházban. – Bemutattam egy „itt a piros, hol a piros?” jellegű trükköt, remegő kézzel. Akkor éreztem, hogy megérkeztem, és ezt az élményt szeretném minél többször átélni – idézi fel. Fontos szerepet játszott a bűvésszé válásában az édesapja. A vasárnapi ebédek után apa és fia leült a kanapéra, a gyakorló bűvész pedig levett egy könyvet a polcról, és közösen megtanultak egy jó nehéz bűvésztrükköt. Ezeken a délutánokon István rengetegszer tette meg az utat a nappali és a fürdőszoba között, itt tudta megnézni a tükörben, mennyire sikerült a mutatvány.
„Abban vagyunk jók, hogy jók vagyunk”
István szerint a bűvészet nem tehetség, hanem szorgalom kérdése. Sőt, állítja, hogy gyakran nem a legügyesebb bűvészekből lesznek a legjobbak, az embernek meg kell találnia saját magát ebben a világban.
A világban egyelőre nem működnek bűvészegyetemek, azonban Svédországban épp tervben van egy alapképzés kialakítása. Ettől függetlenül István szerint bűvészkönyveket kell olvasnia annak, aki bűvésszé akar válni. Ami pedig emellett elengedhetetlen, az a mester-tanítvány viszony. – Ez egy ősi, archaikus felépítés, a tanítvány a mester repertoárjának egy részét átveszi. Gyakran kérdezik a boltban is, hogy milyen tanárt, mestert tudnánk javasolni, de az alapokhoz nem kell mester. Szerintem az első lépésekben a bűvészbolt tud ilyenkor segíteni. Amikor pedig megvannak az alapmozdulatok, és nem ezzel megy az idő, akkor érdemes mestert keresni. Nem nagyon tudok olyan magyar bűvészről, aki sokra vitte volna enélkül – jegyzi meg István. Hozzáteszi, a közösség is nagyon fontos. Az embernek legyenek vele azonos életkorú, érdeklődésű bűvészbarátai, akik inspirálni tudják, és akikkel egy sörözés alkalmával is mutathatnak egymásnak trükköket.
István édesapját és nagyapját tekinti mesterének, ez azonban nemcsak könnyebbséget jelentett. A szakma azonnal összehasonlította elődei teljesítményével, ami eleinte komoly terhet helyezett a feltörekvő bűvész vállára. Ugyanakkor gyakran hasonlítják egy-egy mozdulatát a nagyapjáéhoz és az apjáéhoz is. Hármukat nemcsak választott hivatásuk, de a Figaro név is összeköti, ami az évek során öröklődött. – Néhány régi bűvészkongresszuspasszon édesapám neve helyett a Figaro Jr. név szerepel – mondja István. Hozzáteszi, ő maga nem használta soha művésznévként, online mégis rengeteg helyen látni a vezeték- és keresztneve közé biggyesztve. De ez így van jól, teszi hozzá.
– Nagyapámnak és édesapámnak nagyon nagy szerepe volt a magyar bűvészet formálásában. Nem az eladott kellékek miatt, hanem mert bűvészgenerációkat neveltek ki ezen a helyen. Ehhez kell méltónak lennem. A Figaro név számomra azt jelenti, hogy fel kell nőnöm a feladathoz akár a színpadon, akár egy külföldi bűvészkongresszuson, akár a bűvészboltban nap mint nap. Hogy továbbvigyem nagyapám és apám szellemiségét – teszi hozzá István.
A Figaro nemcsak boltként, de közösségi helyként is működik. István útjai középiskolás korában délutánonként a gimnáziumból a bűvészboltba vezettek, és gyakran bent volt zárásig. Manapság is spontán össze-összegyűlnek bűvészek a boltban, betérnek tanácsért. De nemcsak véletlenszerűen alakul itt a közösségi élet, két-három hetente találkoznak az ismerősi körhöz tartozó bűvészek, oktatást is tartanak egymásnak a trükkjeikből vagy egy érdekes olvasmánynak bizonyult bűvészkönyvből. Az este pedig rendszerint örömbűvészkedésbe torkollik, bárki beülhet a pult mögé, és bemutathatja, min dolgozik éppen. Ehhez mérten az üzlet falát borító lambériát is aláírások tarkítják. Az egyik falon olyan külföldi bűvészeké, akik megfordultak a boltban, és előadást is tartottak. Több spanyol név is van közöttük, István pedig megjegyzi, hogy a spanyol bűvészvilág egészen egyedülálló, ott úton-útfélen bűvészboltokba botlik az ember, mindenki nagyon lelkes.
Arra a kérdésre, hogy létezik-e karakteresen magyar bűvészet, István a fejét rázza. – Abban vagyunk jók, hogy jók vagyunk – mondja. Felhívja a figyelmet, hogy az elmúlt harminc év világversenyein születtek jó magyar eredmények. Értetlenkedve fogadja kérdésemet a magyar kártyáról. A bűvészek ugyanis nem használják ezt az itthon népszerű paklit. István szerint nincs megfelelő minőségű belőle, de ha lenne is, a francia kártya hagyománya miatt nem is lát rá esélyt. – A francia kártyacsomag 52 lapból áll, 52 hét van egy évben. A lapok összértéke 365, ami szintén kiad egy évet. A négy szín a négy évszakot jelképezi. Úgy lett kitalálva a francia kártya, hogy az legyen a bűvészek csodaeszköze – mutat rá István. Hozzáteszi, a kétezres évek elején árultak kifejezetten magyar kártyából készült mutatványokat is, de nem igazán volt rá igény. Bizonyos trükkök alkalmazása pedig az eltérő kártyaszámok miatt is nehezebb lenne.
Ahol a titok történik
A bűvész nem árulja el a titkait – a laikusoknak. Egymásnak azonban elmagyarázzák, hogy mit és hogyan csinálnak, leginkább azért, mert presztízsjellege van az egyedi megközelítéseknek és megoldásoknak. Ebben a tekintetben nem különböznek egymástól a Figaróban tartott estek a világ legnagyobb bűvészkongresszusától, a Blackpool Magic Conventiontől. Utóbbin 3500 bűvész gyűlik össze, rengeteg trükk debütál, láthatóak a bűvészvilág trendjei. A bolt kínálata egyrészt állandó, másrészt viszont a bűvésztalálkozó inspirációt is ad – néhány héttel később pedig akár meg is jelenhet a bolt polcain egy-egy új trükk. De honnan jönnek a mutatványok?
Istvánt főleg más bűvésztrükkök inspirálják. Lát egy mutatványt, azonban nem elégedett a végső hatással, ahogy ő fogalmaz, kell még valami, amitől jobb lesz. A másik pedig, amikor a hatással elégedett, azonban a metodika, ahogyan a bűvész eljut a végeredményhez, szerinte nem megfelelő. És az is megesik, hogy a szimpatikus metodikát vagy végeredményt egy másik trükkben kezdi el használni, aminek semmi köze az eredetihez. – Gaëtan Bloom francia bűvésznek van egy módszere: kérj teljesen hétköznapi tárgyakat és eszközöket emberektől. Például hazajön a barátnőd, kérj a táskájából három véletlenszerű dolgot, majd adj magadnak harminc percet, hogy trükköket találj ki. Gaëtan Bloomnak vannak véletlenszerű tárgyakkal, például zöldségekkel kapcsolatos mutatványai – meséli István.
Egyes trükköket le is védetnek. Az amerikai Penn & Teller párosának egyik ilyen trükkjét kezdte el egy bűvész megcsinálni saját megoldással, saját koncepcióval. A mutatvány egy árnyjáték: a bűvész egy rózsa árnyékát kezdi el nyesegetni, mire a valódi, az árnyat vető rózsáról is elkezdenek lehullani a szirmok. A párosnak bemutatási joga volt erre a trükkre, így azonnal perre mentek. A másoló bűvész természetesen nem járt jól. Olyan is előfordul, hogy nem sikerül a trükk. István saját bevallása szerint nem ad elő ennyire nehéz mutatványokat, így elrontani sem szokta őket, de ökölszabályként megjegyzi, hogy ilyenkor nem érdemes zavarba jönni. – Láttam olyan kollégát, aki elrontott egy trükköt, de nem jött zavarba, hanem átfordította a mutatványt egy másikba, a néző pedig semmit nem vett észre belőle.
A varázs tehát odaát van, a megoldást pedig a hivatást választók őrzik. A bűvészeten kívül eső halandóknak nem is érdemes a kulisszák mögé tekinteni, oda, ahol a titok történik. Ahogy a törvényről vagy a virsliről sem szeretnénk tudni, hogyan készült, úgy a hirtelen előbukkanó nyuszik, kettéfűrészelt nők és táblán tökéletesen kiégő Figaro felirat mikéntjére sem szeretnénk rápillantani. Annyi mindent varázstalanítottunk már az életben! A csodát nem kellene.
Fotók: Kurucz Árpád/Magyar Kultúra
