Moldvai és széki népdalokon tanulta a zenét és a táncokat. Tatája már kislányként azzal biztatta, hogy egyszer a tévében fog „énekölni”. A Hajógyár Életút sorozatának vendége Palya Bea Prima Primissima díjas és kétszeres Artisjus-díjas magyar népdalénekes, előadóművész.
Van a lelkének egy kikívánkozó üzenete, mint a parasztnéniknek annak idején. Csak vele más dolgok történtek a '90-es években, mint egy nénivel a falu közösségében az '50-es években.
„A magunkra maradás és a modern magány egy nagyon fontos inspirációja volt annak, hogy elkezdjek dalokat írni, részben a saját magányomat gyógyítandó. A másik igényem pedig az volt, hogy értsenek és halljanak.”
Az énekesnő úgy véli, hogy az „áldott sebezhetőségből” lesznek az igazán jó dalok. Azt is elárulta, hogy írt egy mesejátékot, A celofánbőrű királykisasszonyt, aminek a címszereplőjét magáról mintázta.
„Mindannyiunknak vannak gyerekkori sebei. Én olyan embert nem ismerek, akinek nincsenek, csak olyat ismerek, akinek vastagabb a bőre és ezt jobban eltakarja. Nem abban vagyok különleges, hogy több sebem van, hanem vékonyabb a bőröm és bátrabban kezdtem el dolgozni ezzel az anyaggal. Bármennyire is egy vidám nőnek tűnök, az én lényem alján sok fájdalom van, és én ebből nagyon szép kincseket hoztam föl a napfényre. Többször is meg akartam cáfolni, hogy a művésznek szenvednie kell, de az én lényemen mindig átüt ez az ősi, jó értelemben vett mocsár, de azért igyekszem dolgozni az örömmel is.”
Vajon, hogy érti azt, hogy a magyar népzenére úgy gondol, mint egy anyanyelvi bölcsőre és mi az a három dolog, amiért a leghálásabb? Kiderül a Hajógyár Életút videójából.
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
