A cigányok Tündérországát megálmodta, Az ember tragédiáját lefordította

Békés megyében születtél, nehéz körülmények közt cseperedtél fel. Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra?

Nyolcan voltunk testvérek. Engem három hónapos koromtól a nagybátyámék neveltek. Nekik nem lehetett gyerekük, mert a nagybátyám az első és a második világháborúban is megbetegedett, sok évig volt fogságban. Mondhatom, hogy két apám és két anyám volt. Nekem mindig több jutott, mint a többi testvéremnek, mivel itt is, ott is otthon voltam, és elkényeztettek, mert öt lány után születtem. A nagy szegénység ellenére boldog gyerekkorom volt, szép emlékeim vannak. Apám és a nagybátyám fúrókészítő kovácsok voltak, a nagybátyám lovakkal is üzletelt. Szerette a lovakat, mert az első világháborúban huszár volt a hadseregben. Sosem cigánytelepen, hanem a faluban, a többségiek mellett laktunk, és sokat segítettünk egymáson az utcabeliekkel. Ha kellett, akkor úgy, hogy fuvaroztunk nekik, ha kellett, akkor szerszámkészítésben segítettünk. Tavasszal engem is faluról falura, tanyáról tanyára vittek, hogy az áruikat eladják: fúróval, ácskapoccsal, szeggel, patkóval, késekkel, baltákkal kereskedtünk, őszig haza se mentünk. Szóval vándoroltunk egész 1959-ig, amíg iskolába nem mentem. Hol a közeli tanyák mellett éjszakáztunk, hol a falu szélén, a tanyák és a falu között. Mindig vártak minket a tanyasiak, a falusiak. Sokkal nagyobb volt a szolidaritás az emberek között, mint manapság. Habár akkor is úgy volt, hogy megvették az áruinkat, és utána kész, vége. Szóval kicsit tartottak is tőlünk.

Jól emlékszem, a nagybátyám mennyire vigyázott, hogy szavahihető maradjon az emberek szemében. Most, hetvenévesen visszagondolva a gyerekkoromra, ha vissza lehetne tekerni az időt, azonnal visszamennék még úgy is, hogy már tudom, a szüleimnek mindennap kihívás volt az élet. A világon nincs szebb és jobb egy nagycsaládnál. Emlékszem, egyszer megkérdeztek egy cigányasszonyt, hogy miért szülnek a cigány nők sok gyereket. A válasza ez volt: „Minket nem szeret senki, csak a gyermekeink.” Azt hiszem, ez most sincs másként.

A fiatalságod idején, a Kádár-korszakban mivel kereste a kenyerét a családod?

Apám mindenhez értett. Üstöket készített, bádogosmunkákat végzett, tapasztott, vályogot vetett. Anyám a faluba járt el dolgozni: a magyar asszonyoknak mosott, takarított. Később pedig mindketten beléptek a téeszbe, növényápolók lettek.

Milyenek voltak a tapasztalataid az iskolás éveid idején? Voltak-e nehézségeid a származásod miatt?

Ha voltak is, nem figyeltem oda, nem érdekelt. Tettem a dolgomat, ahogy tudtam; elég jól fociztam, és így együtt lehettem a többiekkel. Otthon felkészítettek, hogy minket, cigányokat nem igazán fogadnak el sehol. Szóval nekünk az volt a meglepetés, amikor nem éreztették velünk, hogy cigányok vagyunk. Amikor meg éreztették, különösebben nem érdekelt. Én tudtam, hogy ki vagyok, és azt is, hogy ez nem az én hibám.

A közösségi oldaladon gyakran korholod a roma értelmiséget, amiért felhagy a cigány nyelv használatával. Miért érzed ezt szükségesnek?

Mondhatnám azt is, hogy egy élő nyelvet, amely több ezer éves, nem lehet a falról leakasztani. Egy nyelv kialakulása nem egyik napról a másikra történik, és ebből az is következik, hogy a múltunkat őrizni kell. Írástudatlan elődeink képesek voltak megtartani az anyanyelvünket, pedig se írni, se olvasni nem tudtak. Ma már minden cigány ember tud írni-olvasni, érettségizni lehet cigány nyelvből, sőt még állami nyelvvizsga is szerezhető belőle. De közben a nyelv kezd elkopni; ott is, ahol még beszélik a szülők. Ez a romákra nézve szomorú tény, ugyanis az anyanyelvünkön kívül soha semmink nem volt, és ha ezt is elhagyjuk, akkor mint népcsoport valójában megszűnünk létezni.

Milyen indíttatásból kezdtél el versírással foglalkozni?

Először dalokat, slágereket próbáltam az anyanyelvemre lefordítani. Emlékszem, az első ilyen a Szeretlek én, jöjj vissza hozzám (Kamavtu me, av pale mande) volt. Azért az anyanyelvemet használtam az ilyen próbálkozásokra, mert amikor iskolába kezdtem járni, magyarul még alig tudtam. Később, harmadik-negyedik osztályos koromban megtanultam folyamatosan olvasni magyarul, és a nagybátyám és a felesége személyében hallgatóságot is találtam magamnak. Volt úgy, hogy kifogyott a petróleum a lámpánkból, mert olyan sokáig olvastam nekik. Ez gyakorlásra kiválóan alkalmas volt, ugyanis mindketten szerették a magyar népmeséket hallgatni, és mindig hangsúlyozták, hogy ha ők írni-olvasni tudnának, már könyvtárnyi könyvet olvastak volna. Ez engem erősen inspirált. Nagyobb koromban a cigány lányoknak írtam versecskéket magyarul, de nem voltak rájuk túlságosan kíváncsiak, mert ők inkább cigányul beszéltek.

Tizenöt-tizenhat éves koromban a Magyar Ifjúság című lapban olvastam Rostás Farkas György versét. Óriási élmény volt számomra azt látni, hogy a magyar csajok mennyire odavoltak Gyuriért, amikor a verseit olvasták. Az első munkahelyemen, a Békéscsabai Kner Nyomda lapjában aztán megjelentették egy versemet, ami még nagyobb bátorságot adott a versíráshoz.

Meséket is írsz, amelyeket ráadásul leginkább felnőtt olvasóknak szánsz.

Rengeteg történetet hallottam idős cigány emberektől, és meséket kreáltam belőlük. Igaz történetek voltak, de én átültettem őket a mese világába, megfűszerezve meseelemekkel, -motívumokkal úgy, ahogy nekem tetszett. Gyerekoromban megtanultam, mi a mese lényege, hiszen, mint említettem, a téli időszakban minden este mesét olvastam.

Középiskolai tanárként is dolgoztál. Mit tanítottál és milyen viszonyban voltál a diákjaiddal?

Az első roma szakközépiskola 1993-ban jött létre Budapesten. Ennek alapítója és fenntartója Varga Gusztáv és a Kalyi Jag együttes, az igazgatóhelyettese pedig Choli Daróczi József. Odahívott, hogy csináljak irodalmi színpadot a tanulókkal. Három év után elment az iskolából, és én vettem át a cigány nyelvi órákat és a cigány népismeretet is. Onnan mentem nyugdíjba, de még a mai napig is ott dolgozom. A fiatal tanulók tisztelnek és papónak neveznek. Attól függően vagyunk jó vagy éppen rossz viszonyban, hogy mikor készülnek fel az órámra, és mikor nem.

A nyolcvanas évek utolsó harmadától újságíróként ténykedtél a Romano Nyevipe (Cigány Újság) című hetilapnál. Hogyan kerültél oda, és milyen témákkal foglalkoztál?

Ruva Farkas Pál hívott oda dolgozni mint újságíró-gyakornokot. Egy falubeliek voltunk, iskolába is együtt jártunk, ő az A osztályba, én meg a B-be. Ő sokkal korábban felköltözött Budapestre, itt szerzett szociológusi diplomát, és közben az újságíró-iskolát is elvégezte. A Magyarországi Cigány Kulturális Szövetség felkérésére ő lett a Romano Nyevipe főszerkesztője. Ismerte az írásaimat, és a laphoz hívott dolgozni, ami azzal járt, hogy Lakatos Menyhértnek meg Cholinak meg kellett mutatnom az írásaimat. Először cigány nyelvű cikkeim jelentek meg, aztán a mély víz következett: riportok készítése cigánylakta vidékeken.

A hamarosan újrainduló Rom som (Cigány vagyok) című újság főszerkesztőjének választottak. Mi lesz ennek a feladata?

Ami korábban is volt. Choli hagyatékát ápolni, és a nyelvi, irodalmi, oktatási, művészeti kincseinket továbbadni a felnövő generációknak.

A szülőhelyeden máig megmaradt rokonságod, tágabb környezeted hogyan vélekedik arról, hogy értelmiségi lettél?

Pozitívan. Onnan tudom, hogy az egyik unokahúgomnak sikerült megtörnie a jeget a családomban: a Corvinuson és a CEU-n végzett. Őt az unokám követte, aki színházrendező lett. A másik unokám idén végez az egyetemen. Remélem, hogy én is adtam nekik ez ügyben valamennyi inspirációt.

Milyen tanácsot adnál a felnőttkor küszöbén álló roma fiataloknak?

Ez a legnehezebb kérdés a mai világban! Azt biztosan üzenhetem nekik, hogy legyenek kreatívak, kedves és jó emberek. Szeretni valók, nagyon figyelmesek és érdeklődők.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu