Gyermekként szabadon választhatott, hogy milyen hangszert tanuljon?

Igen. Apám cimbalmozott, anyám hegedült, és nekem mindig is nagyon tetszett a hegedű, így azt választottam. No de balkezes vagyok, így azt mondták: legyen inkább a „kétkezes” cimbalom. A hangszer neves mestere, Szakály Ágnes növendéke lettem a VI. kerületi zeneiskolában. Mindig elmondom, hogy számomra Ági volt a világ legjobb tanára. Egyrészt szakmaiságot kaptam tőle, másrészt szinte második anyaként viszonyult hozzám. Nemcsak hozzám, hanem általában a növendékeihez. És ez nagyon meghatározó volt. Megtanította, hogyan viszonyuljunk a hangszerünkhöz, megismertetett bennünket a zene minden oldalával, elvitt bennünket koncertre, az Operába. Elmentünk táborozni, összehozta a növendékeit. Fantasztikus tanár; szeretnék egyszer én is olyan mester lenni, mint ő.

Szakály Ágnes támogatta, hogy a maga érdeklődése egy idő után nem csupán klasszikus művekre irányult, hanem a népzenére, jazzre is?

Azt nevelte belénk, hogy legyünk nyitottak. Nemcsak a zenében, hanem mindenben. Arra tanított, hogy figyeljük a világ rezgéseit, hogy milyen kultúrákkal találkozunk, hogy abból mit tudunk elsajátítani, hogy mi az, ami erősít bennünket. És ha elkeseredett voltam – mert nyilván adódnak olyan periódusok, amikor mélypontra kerülünk, nem látjuk a jövőt –, akkor leült velem. Pedig már túl voltam a diplomán! Nagyon jó pillanatokban nagyon jókat mondott. Ezek most is hatnak, pedig már 46 éves vagyok.

Mi volt az elképzelése arról, hogy mi módon lesz magából olyasvalaki, aki kitűnik a pódiumon?

A klasszikus zeneirodalomban a cimbalmot nem tekintik par excellence szólóhangszernek, mint a hegedűt vagy akár a fuvolát. A kortárs zene az, ami ma a cimbalom kultúráját és repertoárját meghatározza. Egyre több zeneszerző komponál cimbalomra. Visszakanyarodva: nekem eleinte nem volt határozott elképzelésem. Azt tudtam, hogy az építkezés útja először a zeneiskola, utána a konzi, majd az akadémia. Noha klasszikus zenei pályában gondolkoztam, mindig érdekeltek a különböző műfajok. 16-17 évesen nem volt késztetésem egy konkrét irányhoz, de a jazz már nagyon érdekelt.

Aztán olyan stílusokat kezdtem el játszani, amikről korábban azt hittem, hogy cimbalmon lehetetlen.

Ha egy szimfonikus zenekar éppen olyan darabot játszott, amiben szerepe van a hangszernek, elhívták az embert vagy a zeneszerző megkereste a darabjával – sokáig csak így ment. De az a fajta felfokozott ritmusú élet, amit mi most élünk – legalábbis én élek – sokkal inkább hasonlít más hangszeres szólisták életéhez.

A cimbalmosképzésben milyen a nemzetközi színtér? Több csellista vagy hegedűs képezte magát tovább például Berlinben, és lett ugyanannak az intézménynek vendégtanára. Tud hasonló lehetőségekről?

Ez épp időszerű kérdés, ami egyre jobban foglalkoztat. 23 éve tanítok, és most jött el a pillanat, amikor azt mondtam, hogy ez így sok. Leadtam a szolfézst, a zeneelméletet, mert nemcsak cimbalmot oktattam. Egy cimbalmos középfokú növendékem van, akit végigviszek még, és jövőre felvételizhet a Zeneakadémiára. Próbálok egy picit pihenni a tanításban, és új szisztémát kialakítani. Őszintén: a Magyarországon jelenleg működő rendszerben nem hiszek.

Természetesen egy idő után visszatérnék az oktatáshoz magánterületen vagy külföldön. Azt tervezgetem, hogy különböző, közeli országokban cimbalom tanszakot indítsak a helyi zeneakadémián. Ebben a régióban nagyon erős a cimbalomkultúra, mélyek a gyökerek. Szlovákiában, Csehországban, Romániában, Moldáviában éppúgy, mint Magyarországon. Szlovákiában, Romániában és Csehországban remek az oktatás. Nagyszerű tanárok tanítanak, de nagy hírű zeneakadémia kellene.

A környező országokból amiatt érdeklődnének, mert másfajta oktatást, más szemléletet kapnának, és úgy gondolhatják, hogy ezáltal jobban bekerülhetnek az európai vérkeringésbe, és ez a lényeges számukra. Egy nemzetközi tanári gárda ideális lenne, amelynek tagjai aktívak a mai koncertéletben. Nemzetközi szemléletet kapnának a növendékek arról, hogy a 21. században mit jelent zenésznek lenni. Igen fontos tényező, hogy hogyan tudok érvényesülni a nemzetközi zenei élet vérkeringésében. Mi az az út, mód, mit kezdhetek az akadémián megszerzett tudással és kapcsolatrendszerrel?

Ezt Berlinben oktatják.

Európában nagyon sok helyen. Bárhova megyek a világon, remek muzsikusokat, jobbnál jobb növendékeket látok. Nagyszerűek a magyar tanítványok, de Magyarország méretéhez és a hazai lehetőségekhez képest talán túl sokan vannak. De ez nem jelentheti azt, hogy lemondjunk róluk. Nyitottságot kell nekik adnunk mentalitásban. És meg kell mutatnunk, hogy a világ ennél több. „Te mint cimbalmos sok mindent elérsz, de ne kishitű légy, hanem nyitott, és kezeld a hangszeredet sajátosan magyarként. Járj emelt fővel! Ne szégyelld! Mint emblematikusan magyar hangszert mutasd be!” – így motiválnám a diákjaimat.

Azt kell megtanulni a különböző népektől, hogy legyünk büszkék a kultúránkra, a tanárainkra, azokra a mai zeneszerzőkre, barátokra és arra a zeneiségre, ami évszázadok alatt kialakult. Hogy olyan szellemiséget viszünk tovább, amire a világon mindenhol szükség van. Számos olyan muzsikussal találkoztam, aki Weiner-növendék vagy Weiner növendékének a növendéke volt. Ha valahol a világban egy klasszikus trió összeállt, nem is feltétlenül csak magyar muzsikusokból, akik addig sosem találkoztak, mindig hamar kiderült, hogy valamilyen módon kötődtek hozzá, tanultak tőle.

Ugyanígy van a jazzben is. Charles Lloyd, a világ egyik legnagyobb szaxofonosa elmondta nekem, mennyit köszönhet Szabó Gábor gitárosnak: általa ismerte meg a magyar kultúrát. Elment Szabó Gábor sírjához Budapesten, hogy lerója a tiszteletét. Vagy Zoller Attila, akit Santana, Pat Metheny és a hasonló nagyságok mind sóhajtozva és óriási elismeréssel emlegetnek; éppúgy, mint Szabó Gábort. Viszont Magyarországon sajnos már alig ismerik az emberek ezt a két nevet.

Hogyan tekintenek a cimbalomra a távoli kontinenseken, például Amerikában?

A hangszer elfogadottsága erős, mert az USA-ban az emberek általában nyitottak. Bármikor játszottam ott, ezt tapasztaltam. A közönség, a szervezők és a koncerttermek igazgatói őszinte bámulattal közelítettek hozzá, a zenészek meg egyből partnert kerestek benne. Amerikában vannak nagyszerű kollégák, akik játszanak már cimbalmon. 2019-ben a BMC-ben nemzetközi cimbalomversenyt rendeztünk. Nagy örömömre a klasszikus kategóriában egy amerikai születésű cimbalmos lett a harmadik helyezett.

De az is igaz, hogy a mi tradíciónkkal igen nehéz versenyre kelni.

Az amerikaiak nem tehetségtelenebbek, sőt néha tehetségesebbek is, mint nálunk egy-két cimbalmos. De míg ők csupán megkapják a hangszert, és a regisztert megtanulják egy kis papírlapról, nálunk megtanítják a cimbalom használatát. Kiváló mestereink voltak, míg az USA-ban nincs tanár.

Gondolom, időnként szüksége lenne egy kis magányra.

Az nincs. Legfeljebb öt-tíz percek, olykor egy-egy nap.

Egy ideje jegyzetelgetem az elképzeléseimet. 23 évnyi oktatói tapasztalattal a hátam mögött tudom, hogy ma mire lenne szüksége egy cimbalmosnak. Én már eszerint tanítok egy-két éve. Persze nem mindenki alkalmas rá, és nyilván a növendék részéről is partnerség szükséges. Indiában például a mesterhez odamennek a világ minden részéről. Ő pedig kiválaszt négy-hét embert, akikkel aztán együtt lakik, eszik, gyakorol, beszélget, sétál. Tehát erős szellemi, intellektuális, gondolkozásbeli, világfelfogási viszony alakul ki közöttük. Nekünk erre Európában nincs lehetőségünk, a cimbalommal kapcsolatban mégis tudok hinni valami hasonló metódusban.

Mozgalmas a nyara: kétszer is játszott a Művészetek Völgyében, aztán Pécsett a Zsolnay Negyedben, Balatonbogláron, Kecskeméten. Kétszer koncertezett a Fesztivál Akadémia sorozatában is, amelyben az egyik alkalommal Kurtág György Márta ligatúrája című darabját szólaltatta meg. Bár már korábban is sikerrel mutatta be a zeneszerző által feleségének, Kurtág Mártának emléket állító kompozíciót, a fellépés előtt egész délelőtt dolgoztak Gyuri bácsival, ahogy ön hívja.

Amikor három évvel ezelőtt felhívott, hogy dolgozik a darabon, és megkérdezte, eljátszanám-e, óriási megtiszteltetésnek tekintettem a felkérést. Miután megírta a művet, sok változtatást javasoltam, amikre nagyon nyitott volt. Most újra módosítottunk ezen a gyönyörű alkotáson. Végig ujjal kell pengetnem a cimbalom feszes húrjait: ujjbeggyel vagy körömmel. Az sem mindegy, hogy a húrokon hol, egyik-másik húrt néhányszor a hüvelykujjammal kell megütnöm.

Gondolom, hogy Gyuri bácsira hatott az én cimbalmozásom. Egyébként abszolút szabad kezet adott. Azt mondta: „Figyelj, te vagy a cimbalmos, itt a darab, gondolkozz, hogyan lehetne ezt a legszebben és legjobban előadni.” Miután elvittem neki az ötleteimet, azt mondta: „ez nagyon jó irány”, aztán megint belenyúlt a darabba, és így tovább. Nagyon szép és számomra rendkívül megtisztelő volt a közös munkafolyamat. Ennek a két és fél perces darabnak olyan az aurája, a tisztasága, hogy mindenkit ámulatba ejt.

Az év elején jelent meg az első szólólemeze. Ahogy a kiadó, a Fonó Records közli: „A No Man’s Land (A senki földje) elkészítéséhez a világjárvány adott teret és időt.” A kompozíciók a pandémia miatti lezárások hónapjaiban születtek meg.

De valahogy be is kellene mutatni. Most már az új, a Cimbiózissal tervezett lemez szerkesztésén dolgozom, a téma meredek lesz: Magyarország az 1940-es évtized második felétől, tehát a háború utáni időszaktól egészen máig. A Márta ligatúráját is szeretném fölvenni erre a lemezre. Álmom, hogy Gyuri bácsi mondjon mellé egy verset.

A zenei-történelmi áttekintés részeként akár egy úttörő dalt is följátszanak?

Én mindig történeteket mesélek. Még formálom a programot; nagyon sok, sőt túl sok ötletem van. Ezekből kell egy negyvenöt-ötven perces anyagot kreálnom, hogy legyen eleje, vége, közepe. Ne maradjon benne üres rész, de túl tömör se legyen. Legyen feszültség, de oldás is.

Mély az irodalom iránti vonzódása. Mikor kezdődött?

Amikor az első verseket elolvastam. A kötelező olvasmányok egy részét csak ímmel-ámmal, de a versek mindig megérintettek. A szerkezetük érdekelt: hogy kevés szóval hogyan jutnak el a lényegig. érdekel, hogy a különböző struktúrák miként alkalmazhatók a zenében. A lendületük, a lejtésük, a szókincshasználatuk firtatása olyan, mint amikor hangszíneket keresünk a hangszeren. Ahogy előbb kis, majd akár nagy formákban szerkesztünk, ahogy bővítéssel kibontunk egy témát.

Rajongok a magyar költőkért, mert amit Radnóti, Ady vagy József Attila elmond, azt mi nagyon értjük.

Egy német anyanyelvű bizonyára pont így van Goethével, Schillerrel. Nyilván erősen hat rám az is, hogy körülbelül tíz-tizenöt éve dolgozom írókkal, költőkkel, színészekkel. Rengeteget beszélgetünk. Kérdezősködöm, hogy ők hogyan alkotnak, hogyan válogatják a témákat, mi inspirálja őket. A kortárs világirodalomról is náluk érdeklődöm. Arról, hogy milyen kincseket kell mindenképpen elolvasnom.

Ezek a hatások beszűrődnek a saját műveibe?

Hogyne. Sőt egyre hangsúlyosabban használom őket. A szólólemezemen hallható egy Pilinszky- és egy Hamvas-idézet, valamint Martin Luther Kingnek a Nobel-békedíj átvételekor mondott beszédéből egy részlet. Ma már bátrabban gondolok a zene és a vers kapcsolatára, mint tizenöt évvel ezelőtt.

Melyik hangversenyteremben érezte magát a legkomfortosabban?

Vannak emblematikus termek, de elfogult vagyok a Zeneakadémia iránt. Elvégre a gyerekkoromat ott töltöttem, minden szegletét ismerem. A Zeneakadémián inspiráló úgy zenélni, hogy tudjuk, ezeken a folyosókon járt-jár Bartók, Kodály, Dohnányi, Weiner, Ligeti és Kurtág, Jenei – és sorolhatnám tovább. Emblematikus egyéniségek tanítottak bennünket. De szeretem, és gyakran fellépek a Müpában is. Nem vagyok válogatós: kis terekben is szeretek játszani. Például szobaméretű európai vagy amerikai jazzklubokban, ahol másfajta energia, vibráció van, természetes és intim az akusztika.

Ahol látom az emberek szemét.

Egyre kevésbé szeretem a szabadtéri rendezvényeket. Amikor gyerekkoromban elmentem a Szabadtéri Színpadra koncertre vagy operaelőadásra, szépen felöltöztem, mert számomra az az este ünnep volt. Manapság meg csak úgy bevetődnek az emberek egy-egy fesztiválra, lazulásnak, és nem kulturális eseménynek vagy ünnepnek tekintik az alkalmat. Két jelentős koncertteremben lépek fel a közeljövőben: a berlini Konzerthausban és a hamburgi Elbphilharmonie-ban, hála istennek mindkettőben visszatérő vendég vagyok. Mindkét teremben egy svéd kamarazenekar szólistájaként fogok játszani. A berlini Boulez Saalban még nem jártam, de vannak oda való terveim is.

A sok utazást hogyan viseli a család?

Nagyon szerencsés ember vagyok, mert a feleségem mindenben mellettem áll; nélküle nem tartanék ott, ahol vagyok. Köszönet és hála érte! Ő valóban a másik felem: érti és megérti, hogy nekem ez a dolgom. Én is figyelek arra, hogy ha lehetőség nyílik rá, jöjjön velem, és együtt éljünk át élményeket. Ausztrálián kívül nincs is olyan hely a világon, ahol még ne lettünk volna együtt. Japánt imádtuk, Kína a méreteivel nyűgözött le. Ilyenkor látja az ember, hogy mennyire színes és milyen nyitott a világ. Érdeklődőbbnek, kozmopolitábbnak kellene lennünk.

Édesapja cimbalmos, és ön átvette a jelképes stafétabotot. De kinek adja tovább?

A lányom abba a VI. kerületi zeneiskolába járt, ahova én. Tehetségesnek bizonyult, de rettentő izgulós volt, egy-egy tanszaki koncert előtt belázasodott, az arca kipirosodott. A tanárnője nagyon szerette, ő pedig nagyon kötődött hozzá. Mégis meg kellett beszélnünk, hogy nem erőltetjük a dolgot, ha a pódiumra lépést sosem élményként, hanem stresszként éli meg. A kozmetikusszakmában találta meg az útját, és élvezi. Én nem értem, hogy mit csinál, de az biztos, hogy amíg nő él a Földön, kozmetikusra mindig szükség lesz.

Fotók: Éder Vera a Kultúra.hu részére