Amikor megkérdezem, mit ad neki az írás, ezt feleli: „Feszültséget, megnyugvást, álmatlan éjszakákat, megkönnyebbülést, kapcsolódásokat, gondolkodást, fájdalmat, örömöt, bizarr helyzeteket, önismeretet, önbecsülést, alázatot, szeretetet, találkozásokat, magányt és elszigeteltséget, türelmetlenséget és tehetetlenséget, felelősséget – de mindenekelőtt motivációt.”
Melegítsünk be! Hogy vagy, Anna, milyen volt számodra az ünnepek utáni januári időszak?
A január számomra mindig a megnyugvásról szól. A decembert akarva-akaratlanul is végigsieti az ember, mintha szilveszterig valóban mindent le kéne zárni, ráadásul ehhez társul az izgalom, a készülődés, a várakozás. Ehhez képest a január mindig hosszabbnak és nyugodtabbnak tűnik: leszedjük a díszeket, minden kopárabb lesz. Kellenek a nyugodtabb, egyszerűbb napok is, hogy kicsit begubózzon az ember; számot vessen, mi mindenre kell erőt gyűjtenie az elkövetkezendő hónapokban. A munkahelyemen viszont minden intenzívebb ilyenkor: ami feszültséget az ünnepek alatt összegyűjtenek a gyerekek, az januárban jön elő. De ez sokszor nagyon jó irányba tud terelni egy-egy munkafolyamatot.
Személyes traumafeldolgozás az irodalmon keresztül, ezt manapság sokan emlegetik. Sok a traumatizált ember, és a traumáinkat mind oldogatjuk; ki így, ki úgy. Az irodalom is sokat segít. Mit gondolsz, mennyire kell egy írónak, költőnek nyíltan felvállalnia a traumáit? Azaz kell-e róluk beszélnie, vagy elég csak a feldolgozásukkal foglalkoznia?
Számomra mindig az volt a legérdekesebb az irodalomban, hogy egy-egy ember hogyan küzdött meg valamilyen nehéz helyzettel. Szeretek önéletrajzi könyveket olvasni, és bármit, ami problematikák feldolgozásáról szól. Ha bajban vagyunk, általában nagyon egyedül szoktuk érezni magunkat, ezért jó, ha keresünk és találunk olyan műveket (legyen azok akár szövegek, filmek, színdarabok vagy képzőművészeti alkotások), amik vagy segítik ezt a folyamatot, vagy megtudhatjuk belőlük, hogy egy másik ember mit kezdett az életével hasonló helyzetben.
Hogy mennyire vállalja fel egy szerző azt, ha terápiába jár, vagy milyen más csatornán keresztül kap segítséget, személyfüggő, és nem feltétlenül fontos az olvasók számára. Viszont az is biztos, hogy én is előbb választanék egy bizonyos megoldást, ha olyan embertől hallanám, hogy az jó út, aki valami miatt szimpatikus, vagy akinek a munkája hatással van rám. Mivel a sikeres traumafeldolgozás felszabadultságérzést, megkönnyebbülést és nyugalmat, bölcsességet, elfogadást hoz magával, mindenki szívesen kezd róla beszélni. Azt hiszem, akkor mondhatjuk, hogy egy trauma feldolgozott, ha már szorongás és félelem nélkül tudunk róla beszélni. És ez annak is erőt ad, aki beszél róla, és annak is, aki hallgatja-olvassa.
A régi családi történeteket szereted?
A nagymamám nagyon sokszor mesélt az életéről, amikor kicsi voltam. Ő mesélt, én játszottam. Egy-egy történet olyan sokszor elhangzott, hogy a végén, amikor öregebb lett, már én segítettem, ha valamire nem emlékezett. Neki köszönhetően mások élettörténetét is megszerettem hallgatni. Még akkor is, ha a végük nem volt túl szép. Azt hiszem, manapság sok gyerek életéből hiányzik, hogy az idősebb generáció tagjai játék közben vagy a találkozásaik során elmeséljék nekik az életüket. Ezek a történetek felkészítenek, és olykor traumákat adnak át. De még ha fájdalmat, szorongást ültetnek is át az emberbe, legalább tudni fogjuk az érzés eredetét. Mert például ha egy családban van egy nagy trauma, ami a gyerekek számára titok, azt a titkot, fájdalmat, törést azért megérzik a szülők viselkedéséből, érzelmi egyensúlyából, a család mint rendszer dinamikájából. Nem kell lesokkolni őket, de ha fogyasztható módon mesélünk nekik a családi nehézségekről, az nagy segítség lehet a számukra.
A Halott nők című köteted kapcsán tenném fel a kérdést, hogy te milyen női példákat hozol magaddal. Kik (voltak) a fontos nők az életedben?
Olyan nők is, akiket ismerek-ismertem, és olyanok is, akiket soha nem ismertem, vagy csak nem elég közelről. A családunk összes női tagja nagy hatással volt rám: anyukám, nagymamáim, dédnagyik és üknagyik. Az utóbbiakat csak elmesélésből ismerhettem meg, viszont tudni lehetett róluk, hogy makacsok és szeretettel teliek, esendőek és agyafúrtak voltak. Jó ilyesmiket megtudni a felmenőinkről. A családunk tele volt erős, kitartó nőkkel, akik, ha nem volt segítség, maguk tartották fenn az egész családot, egyedül intéztek mindent.
Hatással voltak rám író- és költőnők, akiknek a munkái vittek valamerre, segítettek. De igazság szerint sosem úgy talált meg egy-egy alkotás vagy szöveg, hogy figyeltem, nő írta-e, inkább azt mondom, hogy hatással volt rám egy ember, aki „mellesleg” nő is volt. Később lett olyan barátnőm, akit csodálattal tudok figyelni: az erejét, a gondolkodását, a kitartását, a kétségbeesését; azt, ahogyan él. Bár messze élünk egymástól, minden internetes kávézásunk után arra jutok, mennyire csodálom: mert erős, megy tovább, küzd, és néha észre sem veszi, hogy mennyire tele van élettel, és milyen könnyen erőt tud adni egy-egy mondatával, történetével, cselekedetével.
Verseidet, köteteidet több nyelvre is lefordították már. Elolvasod-e a fordításokat akkor is, ha mondjuk nem beszéled tökéletesen az adott nyelvet? Mennyire kérik ki a tanácsaidat a fordítók?
Megpróbálom olvasni, de persze rájövök, hogy nem megy. Nagyon érdekes viszont hallgatni ahogy másik nyelven szólalnak meg a verseim. Sosem felejtem el, amikor Isztambulban két török költő felolvasta a Külföld című versemet, és lúdbőröztem a szavak hangzásától. Tudtam, hogy ezek az én szavaim, ám beleolvadtak egy általam nem ismert nyelvbe. Ilyenkor nagyon boldognak érzi magát az ember, és nagyon kicsinek is, mert mennyi nyelv, mennyi ember, mennyi minden van elrejtve előlünk, csak mert bele vagyunk zárva az anyanyelvünkbe. Viszont jó volt látni, hogy az érzések nyelvtől függetlenek, univerzálisak. Egy kurd költő a felolvasás után odajött, és elmondta, ugyanúgy érzi magát kurdként Törökországban, ahogy a versben az elvándorolt vajdasági magyar, aki Magyarországon külföldi, a Vajdaságban meg már nem lehet otthon. Az a költő hozzám hasonlóan tudja, hogy egy akcentus, akár eredendő, akár a környezet miatt felvett, merre tudja taszítani az embert.
A fordítókkal mindig érdekes a munka. Néha olyasmiket kérdeznek, fedeznek fel, amire a vers megírása közben nem is gondoltam. Egy fordító ássa legmélyebbre magát egy-egy mondatban, ezért talán ők látják át a leginkább, hogyan él vagy sántít egy mondat, egy vers. Az biztos, hogy nekik köszönhetően nagyon sokat tanultam a versekről, mondatokról, a magyar nyelvről.
Könyvbemutatók, író-olvasó találkozók: szereted őket? Szeretsz könyvbemutatót tartani és mások könyveinek bemutatóira járni?
Nagyon szeretek másokat hallgatni arról, hogyan gondolkodnak, mit miért írtak, miért épp úgy írták, ahogy, mi adta az ötletet, és hogyan lett belőle könyv. Egy könyvbemutatón sok minden elő tud bújni az emberből, ha jól kérdezik, és ha kíváncsi rá a közönség. És ezt lehet érezni: olyankor végre együtt tud lenni szerző és olvasó. Nagyon szeretem ezeket a találkozásokat, főleg ha a közönség is kérdez, mert mindig előjön valami izgalmas téma, és mintha olyankor mind együtt mozdulnánk valamerre.
Mondjuk én nem mindig merek kérdezni a szerzőtől a közönség soraiból. Voltam moderátor is, és azt hiszem, az a legnehezebb. Azóta sokkal jobban becsülöm szerzőként a jó kérdéseket, és sokkal kevésbé idegesítenek a rosszak, mert moderátorként én is kérdeztem laposat, hülyeséget. Szóval szeretem a könyvbemutatókat, és azt is, amikor a közönség nevet, együtt van a szerzővel. Szeretem a lassan megnyíló szerzőket is, és a könyvbemutatók után következő találkozásokat, beszélgetéseket. Amikor jó hangulatba kerül a közönség is, a szerző is, és kicsit mindenki megrészegül attól, hogy ő megnyílt előttünk, igazán önmaga volt, és együtt éreztünk, lélegeztünk.
Az Újvidéki Színházban nemrég bemutatták a Láthatatlan kölykök című előadást, amelynek te írtad a szövegét, és Lénárd Róbert rendezte. Mennyit és hogyan merítettél hozzá a munkahelyeden tapasztalt élményeidből, hisz pszichológusként hátrányos helyzetű gyermekekkel foglalkozol.
Több helyről is merítettem. Mivel a munkám során több esetben is együtt kellett dolgoznom veszélyeztetett gyerekkel, muszáj volt róluk, a rájuk leselkedő veszélyekről tanulnom. A kerületi rendőrséggel gyakran működünk együtt. Prevenciós előadásokat tartanak a gyerekeknek, pedagógusoknak, segítő szakembereknek, így tőlük, általuk is nagyon sokat tudtam tanulni a témáról. A drámában általam kitalált történet szerepel, nem a munkám során megismert gyerekek élete. Nem is lehetne olyasmiről írnom, amit a munkám során hallok. A pszichológusi titoktartást komolyan kell venni.
Tavaly megosztottad az Alap!Tábor egyik videóját, amelyből kiderül: aki támogatta őket, többek között a te versedet kapta ajándékba. Hátrányos helyzetű gyermekek táboroztatásáról van szó. Vannak-e még olyan projektek, megmozdulások Magyarországon, amik szerinted fontosak a gyermekpszichológia terén?
Nem is a gyermekpszichológia a fontos, hanem sokkal inkább az, hogy olyan gyerekek is kapjanak figyelmet, segítséget, szeretetet, akik bajban vannak. Az egyik legjobb dolog a világon szerintem a Piros Orr Alapítvány bohócdoktorainak tevékenysége. A kórházakat járják, hogy a beteg gyerekeket megnevettessék, nekik játsszanak, velük viccelődjenek, ami hospitalizált gyerekek esetében nem kis kihívás. Ma hála Istennek nagyon sok felnőtt dolgozik azért, hogy azok a gyerekek is figyelmet, elfogadást, szeretetet és törődést kapjanak, akiknek kevesebb jut. Nagyon megtisztelő volt, hogy segíthettem az Alap!Tábort, csodálom ezeknek az embereknek az odaadó munkáját, motivációját és erejét, és nagyszerűnek tartom mindazt, amit nekik hála a gyerekek átélhetnek. Nagy szükség van mindenki munkájára, aki gyerekek életét próbálja meg könnyebbé, elviselhetőbbé tenni.
Élni a mában, a múltban vagy a jövőben? Értelmezd szabadon a kérdésem.
Csak a mában. Azt mondják, ha az ember túl sokat bánkódik a múlton, és túl sokat szorong a jövőn, eltűnik a jelene. És ez szerintem is így van. Gondolkodni persze nagyon sokat szoktam múlton is, jövőn is, de jelen lenni a jelenben szeretnék. Sokszor ez a legnehezebb, főleg ha nyomaszt a múlt vagy a jövő, és a róla való gondolkodás kiszorítja az időt a napunkból. Néha nagyon nehéz elengedni a múltat. De úgy tapasztalom, hogy ha az ember nagyon leragad a múltjában, előbb-utóbb történik vele valami, ami tovább fogja lökni a jelen vagy a jövő felé. Ami aztán segít elengedni a múltat, bármilyen szép vagy csúnya is volt.
Milyen nyelven olvasol, s milyen könyv van most az éjjeliszekrényeden?
Főleg magyarul olvasok, mert az anyanyelvemen a legkényelmesebb, legjobban érthető. De szoktam szerbül, horvátul és angolul is olvasni. Most épp Nikola Tesla Találmányaim című könyvét olvasom, és nagyon jókat nevetek Tesla humorán, a következő pillanatban pedig elképedek az észjárásán, békés gondolatain. Mindenkinek ajánlom.
Jelenleg dolgozol valamin?
Hamarosan a végére érek annak a kötetnek, amit a Térey János irodalmi ösztöndíjnak hála tudtam-tudok írni. Az ösztöndíj elnyerése után kötettervet kellett készítenem. Már körvonalazódott bennem a téma, amit akkor kezdtem el komolyabban átgondolni.
A következő kötetem transzgenerációs traumákkal foglalkozik. Azt szerettem volna tetten érni, hogy az ember életében megtörtént eseményeknek mennyire lehet hosszú távú a hatásuk; hogy mennyire mélyen determinál bennünket mindaz, ami a felmenőinkkel történt. Az, hogy ahogyan ők kezeltek egy-egy helyzetet, életeseményt, illetve az, hogy a tudás, amit akaratlanul is áthagyományozunk a következő generációra, milyen mértékben segíti és gátolja egyszerre az utódok életét.
Olykor véletleneken múlik, hogy merre visz tovább az utunk. Általában senki sem arra megy, amerre gyermekként elképzelte, nem olyan életet él, amilyet tervezett, hiszen az életünket nagyon sok olyan ágens határozza meg, amiket nem tudunk kontrollálni. Ezzel is nehéz megküzdeni, főleg egy olyan időszakban, amikor a társadalom azzal terheli magát, hogy minden tőlünk függ. Bár sok minden függ a cselekedeteinktől, a gondolkodásunktól, az empátiánktól, a képességeinktől és a szorgalmunktól, nagyon sok kiszámíthatatlan és kontrollálhatatlan tényező is befolyásolja az életünket. Ha a kettő közötti egyensúlyozást és küszködést tekintjük életnek, sok olyan kimenetelre magyarázatot kaphatunk, amivel elégedettek vagy épp elégedetlenek vagyunk.
Sok reakciónk automatikusan jön létre, sokat az előző generációktól örököltünk, tanultunk el, és ha hibás, azt nagyon sok munka felülírni. Annyira szép az, ahogyan a mozdulatainkban, arcvonásainkban, megjelennek azok, akik már nem élnek, de akiktől származunk! Egyszerre szép és nehéz is tud lenni mindaz, amit örökségül kaptunk, és a populáris pszichológiában ma egyre nagyobb hangsúly kerül arra, hogy mérlegelni kell, ebből mire van szükségünk, mi segíti a túlélést, mi az, amit jó, ha továbbadunk a gyermekeinknek, unokáinknak.
A versekben nagyjából száz évet szeretnék felölelni. A történet a trianoni békeszerződés idején indul, mert az olyan, kontrollálhatatlan ágens, ami teljes mértékben felforgatta az emberek életét, és a hatása napjainkban is érvényesül. Az utolsó versek pedig már a mában játszódnak. Remélem, sikerül majd megfelelően bemutatni, hogy három-négy generáció életének folyamán mi változott, és mi nem.
Szerda Zsófia
Nyitókép: Terék Anna költő, drámaíró. Fotó: Czimbal Gyula
