A csővázas széktől az UNESCO székházáig – Breuer Marcell emlékezete

Breuert Európában elsősorban formatervezőként, Amerikában pedig építészként ismerik. Szomorú, hogy szülőhazájában, Magyarországon egyetlen épülete sincs. A Budapesti Építészeti Filmnapokon a Breuer bohémjai című film elevenítette fel alakját.

Breuer Marcell Lajos, akit a világon Marcel Breuerként ismernek, 1902-ben Pécsen, jellegzetes kispolgári miliőben, a család harmadik, egyben legkisebb gyermekeként született. Apja, Breuer Jakab fogorvos testvérének tanácsára felhagyott eredeti mesterségével, az aranyművességgel, és fogtechnikussá képezte át magát. A megújulás képessége az egész Breuer családra jellemző volt. A családfő szakmai ismeretek elsajátítása céljából három évet Amerikában töltött, és hazatérve városszerte elismertté vált az új szakmájában.

A Breuer családban fontos szerepe volt a műveltségnek, a nyelvismeretnek, a sportnak, az utazásnak: a gyerekeket taníttatták, látókörüket szélesítették. A jó tanulónak számító Marcell, akit a családban Lajkónak becéztek, a képzőművészet felé orientálódott, és érettségi után egy ösztöndíj révén bekerült a bécsi képzőművészeti akadémia szobrászképzésére. Hat hét után azonban, mivel az akadémiai oktatást unalmasnak és konzervatívnak érezte, régi pécsi ismerőse, Forbát Alfréd hívására –  aki ekkor már a weimari Bauhaus diákja volt – csatlakozott Gropius iskolájához, és magával ragadta az újító, szabad légkörű iskola inspiratív szelleme. Az asztalosműhely tanulója lett, ahol tervezői munkásságának meghatározó irányára talált rá.

Idővel pedig a moduláris tervezés egyik úttörője, az elemes bútorok ötletének kitalálója lett belőle.

1924-ben, miután befejezte a tanulmányait, Párizsba ment, hogy elmélyüljön a modern művészeti és építészeti irányzatokban. 1925-ben a Dessauba költöző Bauhaus-iskola vezetője, Walter Gropius már oktatónak hívta vissza: az asztalosműhely vezetését bízta rá.

Ebben az időszakban fejlesztette ki formatervezett bútorait, köztük a csővázas Vaszilij-fotelt. Mestertársa, Vaszilij Kandinszkij volt a fotel első vásárlója, egyben a nevezetes bútor névadója.

A bútor anyagának, konstrukciójának szokatlansága, személytelensége éles ellentétben állt az addigi megszokott, hagyományos, az otthonosság érzését közvetítő bútorokkal. Diadalútja ennek ellenére azóta is töretlen.

1928-ban Gropiusszal és Moholy-Nagy Lászlóval együtt elhagyta a Bauhaust. Először Berlinbe költözött, de ott magánépítészként kevés sikert ér el. Utazások segítették az útkeresésben. Wiesbadenben és Zürichben tervezett épületei már komoly visszhangot váltottak ki. 1934-ben hazatért Magyarországra, de a mérnöki kamara nem ismerte el Bauhaus-végzettségét, ezért nem vette fel a tagjai közé. Mivel ennek híján nem működhetett itthon tervezőként, ismét útra kelt.

Először Angliában próbált szerencsét, majd régi mentora, Walter Gropius hívására az Amerikai Egyesült Államokba távozott: a Harvardon építészetet oktatott, és közös építészirodát nyitottak korábbi mesterével. A Bauhaus ismert jegyeit és az európai népi építészet elemeit kombinálva (fa, terméskő, beton, üveg együttes használata) felforgatták Amerika családiház-építészetét. A második világháború után saját építészirodát nyitott. E termékeny és innovatív korszakáról szól a Breuer bohémjai című amerikai dokumentumfilm.

A New York-i MoMA kertjében, bemutatóul épült meg az általa megálmodott binukleáris családi ház, amelyben élesen elkülönülnek a háló- és életterek, és ezt az épület külső megjelenése, pillangóformája is érzékelteti. Kiállított épülete népszerűséget hozott a számára, de ahhoz, hogy ez megrendelésekben is realizálódjék, baráti körének támogatására is szüksége volt.

A Connecticut állambeli Litchfield konzervatív lakosságát megdöbbentették Breuer modern családi házai. Egyik barátja, Rufus Stillmann azonban három házat is rendelt tőle. Ezek a városka legnagyobb örömére a település szélén, természetközelben, pontosabban a természeti környezetbe komponálva épültek meg.

A MoMA kertjében kiállított mintaépülethez hasonlóan ezekben is teljesen elkülönítette egymástól a hálószobákat és a nappali élet tereit, a gyerekek világát a felnőttekétől, ahogy erről az érintettek a filmben is vallanak. Mivel Amerikában nagy keletje van a neves építészek ingatlanjainak, ezek a szép házak szerencsére napjainkig változatlanok, amelyeket ráadásul Breuer baráti körének másik művésztagja, Alexander Calder műalkotásai díszítenek.

Breuert azonban elsősorban világszerte neves középületeiről ismerik.

Az UNESCO párizsi székházának tervét Bernard Zehrfuss francia és Pier Luigi Nervi olasz építésztársaival együtt jegyezte. Az Y alaprajzú, üveg- és betonépület tiszta megformálása a második világháború utáni építészet egyik emblematikus alkotásává tette az épületet.

Breuer minden apró tervezési részletre kiterjedő figyelme, innovatív gondolkodásmódja pedig talán a New York-i Whitney Múzeum esetében érhető tetten a legjobban. A múzeumot a kortárs amerikai művészet alkotásai számára tervezte, egybefüggő nagy tereit előregyártott, a rácsos vasbeton álmennyezeten mozgatható falelemeivel könnyen az aktuális tárlathoz lehet igazítani. A felülről érkező finom megvilágítás miatt az ablakok szerepe teljesen átértékelődik: különleges formájukkal főként épületdíszítő funkciót töltenek be. Az épület sötét gránitburkolata, fordított lépcsős piramisformája amellett, hogy optimális helykihasználást tesz lehetővé, egyediségével a művészet monumentális jelképévé vált.

Breuer vérbeli innovátorként a technológia legújabb
vívmányait alkalmazta, egész életében szembefordult a hagyományos formákkal.
Elképzeléseit szívesen osztotta meg fiatal építésztársaival;
az ő irodájában dolgozhatott elsőként az Egyesült Államok első afroamerikai
építésznője, Norma Merrick Sklarek.

1968-ban a Műegyetemen díszdoktorrá avatták, és bár felmerült, hogy szállodát tervez majd a szülővárosában, erre végül sosem került sor. 1973-ban súlyos szívinfarktust kapott, ezért a tervezői munkájával két év múlva felhagyott. 1981-ben hunyt el New Yorkban.

Nyitókép: Breuer Marcell az általa tervezett, híres Vaszilij-fotelben. Forrás: greelane.com