Egy időre eltűntél a hazai táncéletből, azután ismét feltűntél.
Igen, 2003–14-ig szinte kizárólag külföldön dolgoztam, és csak időnként jártam haza, például a Duda Éva Társulathoz workshopot tartani. A Szegedi Kortárs Balettből 2003-ban először egy norvég együtteshez, a Carte Blanche-hoz szerződtem. Ez volt az első külföldi társulat, ahol dolgoztam, miközben párhuzamosan a spanyol Lanonima Imperialnál is táncoltam. Később Brüsszelben, az Ultima Veznél töltöttem öt évet. 2012-ben költöztem haza a családommal Szegedre. Ott vettünk házat, és ott kezdtek a gyerekek iskolába járni, de akkor még visszajártam Brüsszelbe, mert Win Vandekeybus társulatvezető táncosként és asszisztensként egyaránt ragaszkodott hozzám.
Tíz éve kerültem vissza az itthoni körforgásba Kalmár Attilával közös munkánk és első koreográfiánk, az Egyszemélyes tömeg révén, amelyet még a régi Nemzeti Táncszínházban mutattunk be. Ezt követően született az első önálló darabom a SÍN Művészeti Központ szervezésében. Ma már Magyarországon élek és dolgozom, de a tíz kint töltött év kapcsolati tőkéje miatt továbbra is számítanak rám külföldön, és már csak azért is szeretek visszajárni, mert sok hely a szívemhez nőtt. Ilyen például a brémai színház, ahol most éppen fellépésre készülök, pár évente ugyanis még visszatér bennem a késztetés, hogy ne csak a saját darabjaimban táncoljak. Korábban két előadást is készítettem nekik, és érdekesnek tartottam, hogy más koreográfiájába is beálljak közéjük. Holnap Münchenbe utazom, ahol a Gartner Platz Theaterben visszajáró tanárként tartok kurzust a balettegyüttesnek.
Hogyan emlékszel vissza a tíz külföldi évre? A hasonló utat bejárt művészeknek vegyes emlékeik vannak, míg neked ez bejött.
Rengeteget kaptam és tanultam abban az időszakban. Tudatosan indultam el. Az volt a célom, hogy olyasmiket tapasztaljak meg, amikre itthon nincs lehetőségem, mert másfajta kulturális struktúrában létezünk mi, magyarok, mint például egy belga társulat vagy egy vendégkoreográfusokkal dolgozó nyugati együttes. Úgy érzem, ennek a korszaknak köszönhetően fontos információkat tudok a magyar táncéletbe hozni.
Milyen kortárs tánctechnikát alakítottál ki? Mit hoztál haza?
Az iskola elvégzése után rengeteget tanultam Juronics Tamástól a partneringről és a közös testsúlyhasználatos mozgásokról. Kíváncsi lettem, hogy a szegedi balettnél tanult földtechnikák, amelyeket például Roberto Galvan Argentínából Európán keresztül kezdett becsöpögtetni a köztudatba, hogyan tud működni más rendszerekben. Meglehetősen sajátos mix, amit európai kortárs táncnak hívok. Amit alkalmazok, az mindig leegyszerűsített hatás- és következményrendszeren alapul. Tehát ha valami történik a testeddel, például kibillensz az egyensúlyodból, az valamilyen fizikai következménnyel jár. Te pedig tompítod, kifogod, elvezeted.
Brüsszelben sok különböző táncos tartott tréninget, amikor kint voltam. A Le Slovaks nevű együttes táncosai például szintén rengeteg földtechnikát tanítottak. Ma már alapkészség az a fajta talajjal való kapcsolat, amit én is továbbfejlesztettem és újragondoltam. Elementáris erővel hatott rám, hogy a fizikai tánc központjában első kézből tanulhattam, és mivel az erős magyar balettképzés és néptánctudás is belém ivódott, ezek keveredtek bennem.
Külföldön bevett stratégia, hogy feladatot kapsz a koreográfustól, és magad alakítod ki az arra adandó választ, vagyis a nyersanyagot a táncos „gyártja le”. Ezzel szemben Magyarországon, amikor elmentem, az volt a szokás, hogy a koreográfus lépésről lépésre megmutatta, mit szeretne látni. Mostanában viszont már mindenhol természetes, hogy a táncos társalkotóvá lép elő azáltal, hogy elkészíti az előadás nyersanyagát, amelyet aztán a koreográfus szerkeszt, illeszt össze, helyez kontextusba. Mivel én is kreálok, és ezekben az időszakokban van lehetőségem fejleszteni a mozgásokat, már nekem is van olyan „szókincsem”, amit autentikusan tudok tanítani. Most viszont arra jutottam: olyan sokan tanítanak, hogy nekem már nem kellene, mert azzal csak még eggyel több tanár lenne, aki számos táncost képez, akik aztán nem tudnak elhelyezkedni.
A mai táncélet legnagyobb problémája az, hogy nincs elég próbafolyamat, előadás, együttes, ahová és amiért fel kellene készítenünk a táncosokat. Sok a pályakezdő fiatal, akik évekig küszködnek. A sok tanítás ára az, hogy egyre több lesz a diák, aki elvégzi az iskolákat, miközben a kultúratámogatás jelen pillanatban nem szélesedő, hanem Európa-szerte szűkülő tendenciát mutat.
Emberileg hogyan alakított ez a sokszínű életmód?
Tíz évig távol lenni a saját kultúrkörödtől erősen befolyásolja a személyiséged fejlődését. Mindig a gyerekeimmel éltem külföldön, ami megtartotta az anyanyelvemhez fűződő szoros kapcsolatomat, hiszen velük ott is magyarul beszéltünk. Azt tapasztaltam, hogy sokkal elfogadóbbnak kellett lennem magammal. Általában vendégként voltam jelen egy társadalomban, és ezért erős belső tartásra volt szükség ahhoz, hogy ezekben a helyzetekben létezni tudjak. Egy idő után fárasztó a külső szemlélő szerepe.
A norvégok híresen hideg nép; ott sokáig tartott, amíg barátságokat tudtunk kötni. Belgium sokféle nációt egybegyűjtő ország, Brüsszelben 150 különböző népcsoport él együtt. Hosszú távon mindenkit megvisel ez az érzés. Általában tíz év után eldől, hogy valaki nem bírja tovább, és hazajön vagy végleg kint marad. Számomra fontos volt Magyarországon élni és a gyerekeimet itteni iskolába járatni. A fiam norvégül és franciául is beszélt, külföldön mégis nehezen illeszkedett be, majd amikor hazajött, megérezte, milyenek a folyamatos, biztonságos baráti kapcsolatok, amiket a magyar iskolákban ki tudott alakítani. A gyerekeim a tapasztalataik miatt rendkívül nyitottan tudnak hozzáállni minden új helyzethez. Amikor új diák jön az osztályba, általában ők azok, akik meg tudják teremteni a kapcsolatot az újonnan érkezettek és a közösség között. Mindig ragaszkodtam a magyarságomhoz, és akkor is figyelemmel követtem az itthoni kulturális életet, amikor nem éltem itthon.
Miért jöttél haza?
A gyerekek miatt. Azt gondoltuk, hogy sokkal stabilabb lesz az életük, ha a saját kultúrközegükben, a családhoz közel nőnek fel. Emellett fontos volt a szakmai döntés is, hogy nem szeretnék külföldön letelepedett koreográfus lenni, aki beilleszkedik valamilyen rendszerbe, és otthagyja a gyökereit. Fontos volt, hogy itthonról dolgozó magyar alkotó legyek. Ez megnyugtat. Nehéz döntés volt, mert tudtam, mennyivel több lehetőségem adódna, ha integrálódnék a külföldi alkotói körbe. Más az elfogadottsága egy olyan magyar koreográfusnak, aki itthonról dolgozik, mint annak, aki magyarként például Németországban élve alkot.
Az előadásaim témái nem a hovatartozásomat feszegetik, ez a döntés csak a komfortérzetemet szolgálja. A magyar táncosok kimagasló technikai képességűek, ezért is szívesen dolgozom itthon olyan táncosokkal, akikről tudom, hogy bárhol a világon megállnák a helyüket, mégis Magyarországon maradtak. A Hinokihoz, az első előadásomhoz tudatosan választottam olyan táncosokat, akik külföldön táncolnak, de azt szerettem volna, hogy jöjjenek haza, és itt is csináljanak valamit.
Miről szólnak a darabjaid?
Mindig egyszerű előadásokat készítek, és mindegyik új szintre lépés a munkásságomban. Egy folyamaton megyek keresztül, amelynek a végén már letisztított képekkel fogalmazok. Alapvető művészeti problematikákhoz fizikai formákat keresek, amelyeket tudatosan közérthetővé teszek. Bárhol játszunk, ez a mechanizmus mindig működik.
Mára eljutottam odáig, hogy a műveim már kifelé tartanak a színházból. A közösségi létezéssel és a képzőművészeti aspektusával foglalkozom a táncnak, a testet pedig dinamikus tárgyként definiálom, és úgy használom, mint egy szobrot. Nem az emberi intenciókra helyezem a hangsúlyt, hanem olyan, tiszta formák megteremtésére törekszem, amelyek a nézők kezébe adják annak a lehetőségét, hogy magukat értelmezhessék a nézett mű révén.
Kevéssé foglalkoztat, hogy velem mint előadóval mi történik az előadás során. Ehelyett az izgat, hogyan tudok olyan helyzetet teremteni, amibe a néző bele tudja projektálni magát, és anélkül reflektálhat magára vagy a feldobott témára, hogy először az én személyes jelenlétemmel kellene megküzdenie. Még mindig a színházi struktúrában élek és dolgozom, de a darabjaim határmezsgyéken mozognak.
A távolság mechanikáját a Nemzeti Táncszínházban az előtérbe készítettük. Azóta ez a darab számos ország számos közterén megfordult, és több alkotót is arra inspirált, hogy ebbe a térbe kreáljon. A Nemzeti Táncszínház sokféle kommunikációs teret biztosít a szakma számára. Érdekel, hogyan lehet egy előadást továbbfejleszteni. Az említett darabom például a harmadik lépcsőfokánál tart: játszottuk már múzeumban, városházi udvaron, átlagos sétálóutcákon, most pedig egy kis füzet segítségével a nézők is csinálhatják ezt. Már nem kell az előadói jelenlét, nem fontos, hogy táncosok végezzék azokat a gyakorlatokat, amelyek elgondolkodtatnak arról, milyen viszonyba tudunk kerülni egymással, milyen érzés valakihez közel vagy valakitől távol lenni, és hogyan viszonyulnak egymáshoz a testek a térben.
És most mi foglalkoztat?
A fény! Az, hogy mennyire tud dramatikus szereplővé válni. A fény által című legutóbbi előadásom főszereplője a fény. Az összes koreográfiát és jelenlétet az erre az előadásra készített tíz lámpával hozzuk létre. Szinte minden arról szól, mi az, ami belóg a fénybe, és ez hova vezeti el a nézőt. Nincs hagyományos nézőtér: mindenki oda sétál, ahova akar. Ez úgynevezett installatív, mégis fizikális produkció. Nem a mozdulatlanságon van benne a hangsúly – inkább olyan, mint egy kiállítás negatívja. Nem a white cube-ban vagyunk, mint egy tárlaton, hanem a színházi black boxban. Az a terv, hogy a következő évadtól turnéra indulunk vele, és rendszeresen látható lesz a Trafóban is.
Mi alapján válogatod a táncosokat a darabjaidhoz?
Többnyire már egy-két évvel az előtt, hogy létrejönne az előadás, tisztán tudom, mivel szeretnék foglalkozni. Viszonylag lassan érnek meg bennem a dolgok, és addigra pontosan tudom, kivel, kikkel szeretnék egy produkciót megcsinálni. Ez abból a szempontból jó, hogy akit felkérek, azt ismerem, és tudom, miért rá esett a választásom. Számomra ez kiforrottabb forma, miközben minden előadásban van egyvalaki, akit nem ismerek, de kíváncsi vagyok rá.
Leszoktam a szereplőválogatásról, mert sokkoló és depresszív élmény a táncosok számára: reménykeltés, aminek nem érzem szükségét. Ma már annyi a táncos, hogy nem ritka a nyolcszáz jelentkező egyetlen munkára. Sokat tanítok, bőven találkozom annyi emberrel, hogy le tudom szűrni, ki az, akivel szívesen dolgoznék. Jelenleg a táncművészeti egyetem modern szakos végzős osztályának készítek koreográfiát a vizsgakoncertjükhöz, és az a célom, hogy ha az erről készült videófelvételt valahova elküldik vagy eljönnek őket megnézni erre az előadásra, akkor lássák, hogy ezek a gyerekek mennyi mindenre képesek. Nagyon nehéz helyzetben vannak a végzősök, de ez majdnem minden szakterületre elmondható.
Miért húztál annak idején balettcipőt?
Sportoló szerettem volna lenni, de a borsodi Edelényben, ahol éltem és 12 éves koromig szertornáztam, csak a B kategóriáig jutottam. Szerettem volna bekerülni a válogatottba, de megértettem, hogy a közelében sem jártam annak a szintnek. Később megszűnt a szakosztály, és karatézni kezdtem – azt is imádtam. Keresztanyám pedagógusként remekül látta, hogy valamilyen mozgással kapcsolatos dologgal kellene foglalkoznom, ezért a miskolci Szemere gimnázium induló tánctagozatára irányított. Előtte soha nem táncoltam semmit, a felvételin mégis azt mondták, hogy minden képességem megvan ehhez a szakhoz, és fél év alatt az a forradalmi megvilágosodásom lett, hogy a tánc szuper!
Amikor a tévében láttam a táncművészeti főiskola felvételi felhívását, hogy lehet a néptánc tagozatra jelentkezni, azonnal nekifutottam, és Miskolcról Budapestre költöztem. Nem saját kútfőből jött a tánc, de azonnal megragadott. Nem tudom, mit csinálnék, ha nem táncolnék.
Sok minden érdekel, de azok sem „rendes” szakmák: például a fénytervezés. A Hinoki világítását Stadler Ferenc és Vajda Máté tervezte, nagyon tisztelem a munkájukat. Később Baranyai Tamással dolgoztam, de ma már jóval az adott produkció próbafolyamata előtt annyira komplexen összeáll a fejemben, annyira hangsúlyos számomra a fényterv, hogy magam készítem el. Iparialpinista-képzésen is részt vettem, mert szeretem feszegetni a testem határait, és felmérni, milyen új dolgokra vagyok képes. Gördeszkázom, szörfözöm. Ez utóbbi az óceán és a fizikalitás olyan összekapcsolódása, ami számomra egy szintre került a tánccal.
Miért érzed folyamatos szükségét a határfeszegetésnek és az új mozgásformák felfedezésének? Állandó flow-ban vagy a fizikalitással.
Tánctörténetórán megtanultam, hogy a táncnak valójában két valid értelmezése van. Az egyik a szexuális attrakció felkeltése, a másik pedig az imádkozás. A táncban annyira el lehet fáradni, hogy az agy flow állapotba kerül: egyfajta tudatmódosult állapot jön létre, mint mondjuk egy hosszú futás vagy jógagyakorlat után. Ezek szárazon értelmezve nyilván az agy kémiai reakciói. Gyerekkoromban olyan szinten tréningeztem erre, hogy valószínűleg függés alakult ki bennem: akkor érzem jól magam, ha ebbe a fizikai kimerültségi állapotba tudok kerülni. Ehhez a tánc eszköz, amelyben mint előadó és mint alkotó egyaránt valahogyan a végletességet helyezem előtérbe, a koncentrációra és a teljesítőképességre vagyok kíváncsi. A sport új ágazataiban is ezeket keresem, ráadásul egy tanárnak jó olyat tanulnia, amit még nem tud.
Rettentő tudatosnak tűnsz.
Azt hiszem, fejlődtem az évek során. Nemrég tapasztaltam, hogy szögesen ellentétes dolgokat is tudok állítani, de ezzel talán nem vagyok egyedül. Tíz év távlatában talán rendben van, ha már másképp gondolkodom. 15 évesen tudtam, hogy koreografálni akarok, de eldöntöttem, hogy harmincéves korom előtt nem fogok bele, mert először mindent meg akarok tanulni a szakmáról. Ehhez tartottam is magam. Valamilyen radikalizmus lehet, hogy ilyen sarkosan látom az élet fontos kérdéseit.
És most mire készülsz?
Az alkotás újabb aspektusaira. Külön öröm, hogy akkor adódik lehetőségem erre, amikor a vágy is megszületik bennem a kreáció iránt, és közben olyan időszakok is adódnak, amikor csak turnézom vagy tanítok. Jövőre nagy projektre készülök Brémában. Az itteni múzeum olyan előadásra kért fel, ami hosszú előkészítést igényel. Most ez tölti ki a mindennapjaimat. Reményeim szerint itthon is be tudom majd mutatni. A távolság mechanikájával bekerültünk egy európai networkbe, és ennek révén számos külföldi fellépés vár ránk. 2023 után ismét nyugalmi időszak következik. Kíváncsian várom, akkor mi foglalkoztat majd. Vannak alkotással kapcsolatos ötleteim, de még keresem a kereteket, mert már nem a színházban látom a következő lépést.
