Látták már Csáki Róbert Esti fürdő című olajfestményét? Ha nem, mutatom! Na, ő az a kis emberke ott, aki a vízben ücsörög, mármint Sanyi.

Esti fürdő (2002), 30×30 cm, olaj, vászon

A művész valójában nem tudta, hogy Sanyit festi meg, s én sem tudtam, hogy novellám főhőse pancsikol Csáki Róbert képén, de aztán a véletlennek vagy inkább a Helyőrség portál szerkesztőjének köszönhetően a két alkotás házasításából megelevenedett Sanyi figurája. Azóta is folyamatosan zaklat, rengeteget fecseg. Amióta megtudta, hogy „szülőatyjával” készülök beszélgetni, teljesen be van zsongva. Bevallom, én is izgatott vagyok, hiszen Csáki Róbert álom és ébrenlét határán lebegő képei egészen lenyűgöztek. Szeretem, hogy ezek a festmények első látásra nem mutatnak meg mindent, inkább sejtetnek, feltüzelik a szemlélő fantáziáját, s hagyják szabadon szárnyalni a képzeletet. Sanyi közben azt mondja, én is túl sokat beszélek, kérdezzem már inkább Csáki Róbertet. Most az egyszer igaza van.

Befolyásolja az alkotómunkádat az, hogy a pandémia miatti elszigeteltségben kevesebb inger ér?

Szerencsére nem, mert eddig sem abból dolgoztam, amit láttam vagy hallottam. Inkább úgy vagyok vele, hogy egyik kép hozza a másikat. Amikor festek, kizárok mindent, az egy belső utazás. Persze szeretnék találkozni a barátokkal, de ennek a mostani helyzetnek is megvan az előnye, mert így több idő jut a festésre, nem megyek sehová.

Milyen nálad az alkotás folyamata?

Hiába képzelek el valamit, az úgysem olyan lesz. Általában előttem van az üres vászon, elkezdem felvinni a festéket, és várom, hogy valami történjen, hogy meglepődjek. Aztán erről eszembe jutnak dolgok, előjönnek emlékek, de a kíváncsiság sokkal nagyobb bennem. Olyan is előfordul, hogy úgy érzem, ami a vásznon van, már láttam valahol. Az is lehet, hogy álmomban vagy részleteiben. Ezt aztán kibontom. Sokszor elrontom, ilyenkor kezdem elölről. Van, hogy hússzor aláírok egy képet, mégis újra kezdem, mert nem vagyok vele elégedett. De olyan festményemet is átkenném néha, amit már eladtam.

És van, hogy felaprítod a festményedet.

Olyan is előfordul. Egyik alkalommal visszakértem a képemet, először csak belenyúltam, aztán átkentem az egészet, s mivel úgy sem tetszett, feldaraboltam. Így a két méterszer 2,30-as festményből végül maradt egy kicsi hal, ami végül Hollandiába került.

Mennyi volt a leghosszabb idő, ami alatt egy képed elkészült, mire azt mondtad, elégedett vagy vele?

Tizenöt év. Éppen az állandó elégedetlenségem miatt most már nem lakkozom le a képeimet, csak amikor nagyon biztos vagyok abban, hogy végeztem; vagy eladás előtt.

Vannak kedvenceid?

Persze. Azok, amelyeket bekeretezek és otthon tartok. Azokat semmilyen körülmények között nem adom el. Arra is gondolok, hogy ha én már nem leszek, legyen egy általam kiválogatott anyag, amit be lehet mutatni. (Sanyi közben a fülembe súgja, nagyon örül, mert az a festmény, amelyen ő szerepel, az Esti fürdő, szintén ott lóg szép aranykeretben Csáki Róbert falán.)

Sokan panaszkodnak alkotói válságra. Találkoztál munkád során hullámvölgyekkel?

Hál’ istennek, nálam még nem volt ilyen időszak. Inkább az a bajom, hogy futok magam után, mert nem tudom megfesteni, ami még bennem van.

Hagyaték I (2014), 100×95 cm, olaj, vászon

Ha minden ki van mondva, az végtelenül unalmas – nyilatkoztad valahol. Hogyan jelenik meg ez a gondolat a művészetedben?

Mondok példát. Pár napja festettem ezt a képet – mutatja. – Már aláírtam, aztán leültem, és nézegettem. Volt rajta ágy, drapéria, minden. Túl illusztratívnak találtam, szájbarágósnak, s ez nem tetszett. Valahol olyan, mint amikor az ember mesél egy viccet, és aztán elmondja, min kell nevetni. Azt szeretem, ha a nézőnek van mit megfejteni. Ha valami nagyon kidolgozott, például egy figurának minden hajszála meg van festve, engem kevésbé izgat.

Besorolhatók a képeid valamelyik irányzatba?

Művészettörténészek mondták, hogy nem tudnak sehová besorolni. Például édesapámnak nem tetszettek a képeim, azt kérdezte, miért van mindegyiken akasztott ember, és miért nem festek inkább valami szép virágcsendéletet? Mondtam neki, hogy amire ő gondol, én olyat nem tudok festeni. Engem a dolgok fonákja sokkal jobban érdekel, mint a színe. Ez alkati dolog.

Próbáltad már saját művészetedet definiálni?

Majd az utókor megteszi.

Sokszor olyan dolgokat örökítesz meg, amelyeket más művész nem vesz észre. Ilyen például a 4-es metró, ami nem sok festőt érintett meg.

Amikor először láttam a 4-es metró egyik állomását, nagyon nyomasztott a nagy, föld alatti betontér. Számomra kriptahangulata volt. Érdekelni kezdett, végigjártam az összes megállót. Rájöttem, hogy borzongva tetszik. Arra gondoltam, kezdeni szeretnék vele valamit. Először a betoncölöpöket szerkesztettem fel a vászonra, lefelé pedig kinyitottam a teret. Aztán csináltam ebben a témában drapériás képeket is. Mostanra több mint tíz van ezekből.

Fontos neked az elismerés?

Legfontosabb a saját kritikám, szigorú vagyok magamhoz. Ha egy képemre azt mondják, hogy remek, de én másképpen látom, akkor utóbbi lesz számomra a mérvadó, és hiába húznak le valamit akkor, ha szerintem jó. Az indulásom nehéz volt, mert már a főiskolán mást festettem, mint a többiek, mígnem valaki felfedezte, amit csinálok, és elfogadtak. Aztán vettek tőlem festményeket, hívtak kiállítani külföldre is, jöttek a díjak. De bevallom, azt sem tudom, hová tettem ezeket, nekem nem ez a legfontosabb.

Régi mese (2002), 40×44,5 cm, olaj, vászon

Ha valaki azt kérné, fesd meg a koronavírust, mi kerülne a vászonra?

Biztos, hogy nem lenne rajta se maszk, se vírus, és azt hiszem, csak évekkel később kezdenék hozzá, amikor már távolabbról látok rá erre az egészre.

Mit jelent számodra, hogy a Régi Szentendrei Művésztelepen alkothatsz?

Nagyon jól érzem ott magam. Ez a hét év életem legtermékenyebb időszaka. Nagyon jó, hogy az ott alkotó festőkkel tudunk találkozni, beszélgetni, sok új művészt ismertem meg. Sajnos a járvány miatt ez is megváltozott, mindenki magára zárta az ajtót. Időközben megszületett a kislányom, ez is változtatott az életemen, kevesebb időt töltök Szentendrén, mint korábban.

A feleséged is festőművész. A kislányotok most hároméves. Látni rajta, hogy érdekli a festés, rajzolás?

Amikor látja, hogy anya dolgozik, felveszi ő is a kis mellénykéjét, és fest. Szereti nézegetni a képeket is egészen kicsi kora óta. Amikor csecsemőként azt mondták, nem lát, már akkor is hosszasan tudott nézni egy festményt, amit csináltam. De nem akarjuk irányítani, majd eldönti, mit szeretne.

Reggel a műteremben (2018), 30×30 cm, olaj, fatábla

Mi az, ami aktuálisan érdekel, amin dolgozol?

Folytatom a fekete rokokó sorozatomat. Ez egy kényszerű elnevezés, valójában az ismert rokokó világ mumifikálódott változatát jelenti. Mintha ezek a könnyed dolgok, selymek itt maradtak volna köztünk, csak éppen elporladva, penészedve. E boldog rokokó élet elmúlásos csöndje izgat. Emellett szeretnék csinálni fatörzses képeket. De nem úgy, hogy leülök és megfestem őket, inkább ennek a témának a ritmusa érdekel.

Strand (2003), 21×20 cm, olaj, farost

Hát ez jó kis beszélgetés volt, mondja Sanyi az interjú végén. Bármennyire nagyszájú és bátor, mégsem mert előjönni, hogy bemutatkozzon Csáki Róbertnek. Azt mondja, most már egyébként is sietnie kell, mert várja otthon a felesége, Mari. Mielőtt beszállna az autójába, megjegyzi, egészen kedvet kapott a festéshez, ha a jövő héten nem jön be neki a vízen járó tanfolyam, lehet, hogy ő is festőművész lesz, persze amolyan sanyis módon, és lefesti a vendégházukba érkezőket, persze nem ingyen. Előtte kikísérletezi a bio-öko festéket a szomszédtól lízingelt kecske jobb patájából, aztán meg jó pénzért eladja ezt is a drága vendégeiknek, hogy legyen mit hazavinni emlékbe.

Nyitókép: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád

Megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/1-es számában.