A év legjobb tíz mozifilmje

1. A sziget szellemei (Martin McDonagh, január 26.)

Az első filmen nem kellett sokat gondolkodni. Bár tavalyi alkotásról van szó, a hazai mozikban idén januárban mutatták be. Martin McDonagh remek drámaíró, és jellemző rá, hogy nem kell a szomszédba mennie, ha a végsőkig akarja fokozni a feszültséget. Azok a legjobb filmjei, amelyekben az ember már nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen, de úgy érzi, hogy mélységes igazságok tárulnak fel előtte. Ez a film arról szól, hogy mi történik, ha a szeretet helyét egyik pillanatról a másikra átveszi a közöny. Colin Farrell és Brendan Gleeson kettőse nem ismeretlen a mozinézők számára (gondoljunk csak a legendás kultfilmre, az Erőszakikra). Ezúttal is rácsodálkozhatunk, hogy vannak, akik filmszínésznek születtek.

A filmről itt írtunk.

2. John Wick: A 4. felvonás (Chad Stahelski, március 23.)

A maga műfajában kétségtelenül filmtörténetet írt a negyedik John Wick-film, és nemcsak azért, mert Stahelski elképesztő látványvilágot kanyarított a mozivászonra, hanem azért is, mert a harcművészet itt már balett-táncra emlékeztető koreográfiájú. A filmben elszabaduló ördögi erő az emberi jóságnak még az emlékét is eltörölné, ám a Volt egyszer egy vadnyugat párbajjelenetét újragondoló monumentális befejezés arról szól, hogy talán még van remény.

3. Semmelweis (Koltai Lajos, november 30.)

Koltai Lajos „a fény embere”, és ebben a monumentális embermesében is központi szerepe van a fénynek. A film drámai hőssé magasztalja Semmelweist. Nyugodtan dőlhetnénk hátra a mozifotelben, hogy most már nekünk is van végre igazi mozihősünk, ha nem kellene a filmet az első pillanattól az utolsóig végigizgulnunk. Semmelweis képtelen elviselni a szülő nők között ólálkodó halál hűvös leheletét, de – mint tudjuk – egyedül nem megy. A filmben segítségére siet egy angyal, és tartja benne a lelket, hogy képes legyen minden erejével a nők megmentéséért küzdeni. Vecsei H. Miklós, Nagy Katica és Gálffi László kitűnő választás volt a film három főszerepére.

Koltai Lajossal a filmről itt és itt beszélgettünk.

4. Egy zuhanás anatómiája (Justine Triet, november 30.)

Bár az első három film közé nem került be, az biztos, hogy az élmezőnyben a helye. Sandra Hüller alakítása feledhetetlenné teszi az alkotást, amely sosem látott módon mutatja be, hogyan rontja el a modern ember a párkapcsolatát. Kőkemény társadalomkritikát látunk, amely arra is felhívja a figyelmet, hogy jobban tennénk, ha minél előbb megszabadulnánk egymás hibáztatásának „kultúrájától”.

A filmről itt számoltunk be.

5. Air – Harc a legendáért (Ben Affleck, április 6.)

Ben Affleck újra megkereste régi jó barátját, Matt Damont, és olyan, emberfejeket mutató filmet készítettek, amely izgalmasabb, mint amikor az üldözéses jelenetek során egymásra esnek az autók, és a fél utca lángokban áll. A titok az, hogy hitelesek a párbeszédek, fergeteges a színészi játék, és olyan, megtörtént eset alapján készült alkotásról van szó, amelyben egy kisember érvényt tud szerezni az igazának multinacionális cégekkel szemben.

6. Oppenheimer (Christopher Nolan, július 20.)

Kétségtelen, hogy Christopher Nolan az egyik legtehetségesebb filmrendező: amihez hozzányúl, arannyá változik. Így lett ez Oppenheimer történetével is. Az igencsak hosszúra nyúló alkotás során a néző szorongani kezd. Nolan nem akar ítélkezni a kor és a szereplői felett... A film egyetlen komoly hibája, hogy nem kezeli érdemüknek megfelelően a magyar feltalálók tudományos eredményeit.

7. IÁ (Jerzy Skolimowski, március 2.)

A ’60-as évekbeli lengyel új hullám karizmatikus rendezője egy szamár szerepeltetésével mutat rá, hogy nem a világ lett rosszabb, hanem az emberek erkölcstelenebbek. Nem figyelünk egymásra, az elidegenedés, a kommunikációképtelenség és az önzés mindenkit teljesen magányossá és közönyössé tett. A nyolcvanöt éves Skolimowski arra hívja fel a figyelmet, hogy jó lesz vigyázni, mert a végén a fejünkre dől egy, a természet bosszúját szimbolizáló fa.

8. Tár (Todd Field, február 16.)

Mindig izgalmas, ha egy művész arra vállalkozik, hogy az alkotás folyamatáról próbál maradandót mondani. Cate Blanchett olyan félelmetes beleéléssel hozza az alkotás őrülethez közeli állapotát, hogy az már-már ijesztő. A film lerombolja a hamis mítoszt, hogy ha valaki nagy művész, jó ember is.

9. Mi lett volna, ha… (Olivier Treiner, április 27.)

Vannak műalkotások, amelyek élni segítenek. A Mi lett volna, ha… is ilyen film: nemcsak felemelő, hanem mélyen elgondolkodtató, filozofikus alkotás is. A rendező emléket állít a filmtörténet egyik legnagyszerűbb alkotójának, Krzysztof Kieślowskinak, akinek Véletlen című filmje nagyon hasonló kérdéseket feszeget.

10. Tánc az élet (Cédric Klapisch, február 2.)

Míg Cédric Klapisch Lakótársat keresünk című opusza igazi kultuszfilm, a Tánc az élet ennyire nem került be a köztudatba, viszont annyira látványos táncjelenetekkel tarkított alkotásról van szó, hogy még éppen belefért a top 10-be. A rendező egyébként a temérdek táncjelenettel szépen elmagyarázza, hogy miben különbözik a klasszikus balett a kortárs tánctól. Míg a balett leginkább gyönyörködtet, a kortárs tánc a világ nagy összefüggéseit kívánja feltárni; míg a balettos szárnyal, a kortárs táncost a gravitáció közelebb húzza a földhöz.