„Nem tudom, de nekem a feleségem gyanús. Ma este, mikor hazajöttem, egy kardot találtam otthon a szobában, de a feleségem megmagyarázta, hogy hogyan esett be véletlenül az utcáról a kard, mikor lent elmentek a katonák; hát, ami igaz, az igaz, nagy szél volt ma. (…)

Mégiscsak gyanús nekem a feleségem, tudja isten. Hazajövök a hivatalból, hát amint megyek keresztül a szobán, a feleségem, látom, fekszik a díványon, és a házmester is feküdt a díványon; eleinte nem akartam szólni, bementem a másik szobába, de aztán, mikor a házmester elment, mégiscsak szeget ütött a fejembe a dolog, meg is kérdeztem egyenesen a feleségemet, nem sokat teketóriáztam, hogy mi az, de ő mondta, hál’ istennek, hogy csak valami lakbérről volt szó, aztán közbe elfáradtak, hát azért feküdtek le, szegény házmester fáradt volt, az igaz, egész éjjel kell neki szaladgálni ajtót nyitogatni. (…)

Valami jót kitaláltam ma, mert nekem nagyon gyanús volt a feleségem; éjjel, mikor azt hitte, hogy alszom, lassan felöltözködött mindig, és elment hazulról. Hát erre kötöttem egy spárgát a lábára, egy hosszú gombolyagról, mer’ az ember vigyázzon a feleségére, ha az elmegy hazulról, ezer szeme legyen az embernek a feleségére, mondok, nehogy megcsalja. Így most jó lesz, gondoltam, a feleségem járkálhat, de nem csalhat meg, mer’ én abban a percben, amikor akarom, visszagombolyítom a spárgát, és visszahúzom a feleségem.”

Jelenet A feleségem története című filmből. Forrás: Mozinet
A fentieket Karinthy, Füst Milán egy év különbséggel született kortársa írja, és szokás szerint fején találja a szöget.

A „marha férj” jó néhány humoreszkjének hőse, és mint közismert, sokat elmélkedett a női-férfi viszonyról, filozófiai igénnyel és meglehetősen lehangoló eredménnyel. Az erre vonatkozó, untig citált idézet tőle: „Férfi és nő. Hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar – a férfi nőt – a nő férfit.” Pár éve csodálkozva és kissé szomorúan olvastam valahol azt a véleményt, hogy mindaz, amit e tárgyban alkotott, a mai, a nők teljesen új társadalmi pozíciójából, a nemek közötti kapcsolatok radikális megváltozásából fakadóan végleg érvényét vesztette. Azért voltam szomorú, mert Karinthyt amúgy zseninek tartjuk, és ebből fakadóan azt gondoltam róla, hogy nem ragadt bele korának előítéleteibe: hogy amit szerelemről, házasságról, megcsalásról írt, nem csupán egy férfijogú világ leképeződése volt, hanem sokkal egyetemesebb, metafizikai igényű, „a teremtés rendjét” faggató.

Enyedi Ildikónak a Füst Milán regénye alapján készült filmjét látva most eszembe jutott, hogy irodalmunk e két, egymástól néhány utcányira született óriása hasonló kérdésekkel birkózott. Kétségtelenül meghatározott társadalmi körülmények, adottságok között és azokra is reagálva, de mindketten annak igényével, hogy örök érvényű igazságokra juthatnak.

A fenti Karinthy-idézetek akár az Így írtok tiből is származhatnának, A feleségem történetének zanzája, paródiája is lehetnének. Már maga a helyzet is abszurd, és mintha Jakob Störr hajóskapitány is csupán egy férj paródiája lenne – mai szemmel mindenképpen.

A turista Hollandiában rácsodálkozik, hogy a házakba be lehet látni, a szobákat nem rejti függöny a kíváncsi tekintetek elől. Az idegenvezetői magyarázat az, hogy ezt a hajósfeleségek erkölcsének védelmében vezették be annak idején: mindenkinek látnia kellett, hogy odabent semmi tilalmas nem történik. Ám érdekes módon ez éppen az ellenkezőjét hozza képbe: hogy a tengeren járó férjek hosszú távollétében csaknem természetes lenne a félrelépés.

Más a társadalmilag óvott és óvandó intézmény, és más a mindennapok valósága. Más a hivatalos, és más az emberi viszony.
Jelenet A feleségem története című filmből. Forrás: Mozinet

Ismét a Karinthy-humoreszkhez visszatérve: A feleségem története sokáig egy gyanú történetének tűnik. Egy fogadásból, gyomorfájást legyőzendő, ha úgy tetszik, sorsszerűen kötött házasság fokozatos megváltozásának tanúi vagyunk. Valami, aminek addig a hivatalos, intézményi oldala volt hangsúlyos, emberileg is fontossá válik Jakob/Jakab számára. Mivel Lizzy és Jakab tulajdonképpen semmiről vagy semmi lényegesről nem beszélnek egymással, az sem világos, hogy „mire szerződtek”, illetve semmi más nem igazít el ez ügyben, mint a társadalmi konvenciók.

Jakab „marha férjnek” tűnik, amikor azt gondolja, hogy a négyhavonta hazavitt kölnivel kielégítően menedzseli a házasságát. Sőt még azzal sincs tisztában, hogy mit akar ő ettől a kapcsolattól, és mit hajlandó tenni érte. Hogy emberi értelemben fontos-e számára a felesége. Hogy akarja-e érteni. Csak megcsalatásának mind erősebb gyanúja ébreszti rá, hogy valami érzelmileg is fontos történik vele, és hogy a házasságának csak akkor adhat új tartalmat, ha megváltozik a hozzáállása. Csak házasságának válságát felismerve, fokról fokra avatódik be a nők világába, a női létezésmódba, és kezdi „emberszámba” venni a feleségét.

A megcsalatás – bár ezt a férfiak soha nem szokták érteni és nem képesek elviselni – csak „fedősztori”.

Dino Buzzati Egy szerelem története című regénye a hatvanas években ugyanezt a drámát taglalja, csak már az „érett kapitalizmus” jegyében. Jómódú építész szeret bele egy nála majdnem harminc évvel fiatalabb prostituáltba, és úgy képzeli, megveheti magának. „Szerződést” is kötnek, és mindent megad neki, ám a lány egyfolytában kicsúszik a kezei közül, a bolondját járatja vele, fűvel-fával megcsalja. Ám ott – mint évekkel ezelőtt, sokadik olvasásra rájöttem – legvégül, az utolsó oldalakon sokkal jobban alakulnak a dolgok (vagy a műnek legalábbis lehetséges ez az értelmezése): a lány a férfi önfeláldozó és önpusztító szerelmét megtapasztalva „megadja magát”, a kapcsolat a kölcsönös előnyök jegyében végleg rendeződik. Addig azonban, míg ide eljutunk, szinte semmi másról nincs szó, mint a férfi gyanújáról, sejtelmeiről, gyötrődéséről, felszarvazottságának szégyenéről, kétség és remény közötti hányódásáról. És ez annyira egyértelmű és annyira nyomorúságos, hogy századik ismétlésre már vicces.

A „marha férj” akkor is vicces karakter, ha tudjuk: a sorsa tragikus.
Jelenet A feleségem története című filmből. Forrás: Mozinet

Sokáig úgy értelmeztem a Buzzati-regényt, hogy a férfi már kezdettől vesztes, nem is lehet más, és ezt lelke mélyén tudja is. Ez az, ami a történetet eleve abszurddá teszi, és mindenféle – vagyis nemcsak szerelmi – bizakodásunkról, reményünkről azt állítja, hogy illúzió. Ám aztán a váratlan hepiend megszünteti az erre vonatkozó szorongásunkat.

Jakab egyre erősödő szerelme azonban nem képes ugyanerre a csodára. Lizzyvel való sorsszerű összetartozása ellenére valami rejtélyes okból újra meg újra elmennek egymás mellett, egymás iránti vonzódásuk nincsen szinkronban. Mondhatnák egymásnak, amit Pilinszky ír az Azt hiszemben:

„Azt hiszem, hogy szeretlek; / lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. /
De láthatod, az istenek, / a por, meg az idő / mégis oly súlyos buckákat emel / közéd-közém, / hogy olykor elfog a / szeretet tériszonya és / kicsinyes aggodalma.”

Ők ketten talán egymásnak voltak teremtve, de ezt sem idejében felismerni, sem egymásnak elmondani, sem mint életük legfőbb kincsét megőrizni nem képesek.

Jakab elképesztően gyámoltalannak, tapasztalatlannak, kiszolgáltatottnak tűnik. Kezdetben egyáltalán nem érti, hogyan működik egy nő, és csak lassan, keservesen, Lizzy „iskolájába” beiratkozva kezdi megtanulni. Ez a folyamat alapvetően alakítja át, így végső soron mégsem tökéletes a veresége.

Louis Garrel, Léa Seydoux és Gijs Naber A feleségem története sajtótájékoztatóján
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Gijs Naber és Léa Seydoux alakítása engem elképesztő erővel rántott be a dráma örvényébe, a film finom humorát pedig óriási bónusznak éreztem. Enyedi Ildikó alkotása nem köldöknéző esettanulmány, hanem életteli, színes, szenvedélyes panoráma, amelyből a pár történetének hátterét adó világot is megismerjük. A férfijogú Európát, azaz egy olyan társadalmi valóságot, amelyben – mint Freud írta –

„azt a szándékot, hogy az ember boldog legyen, a teremtés terve nem foglalja magában”.

A nyitókép forrása: Mozinet