Régésznek készültél. Mi vonzott ebben a szakmában, és hogyan kanyarodtál végül a festészet felé?
Tizenévesen teljesen beszippantottak az Indiana Jones és Tomb Raider nevű számítógépes játékok, amelyekkel a kaland- és szabadságvágyam kielégítése végett játszottam. Ehhez legközelebb a régészet állt, amit a játékok és tévésorozatok alapján akciódús kincsvadászatnak képzeltem. Gimnazistaként aztán rájöttem, hogy a valóságban nem ennyire veszélyes és izgalmas ez a szakma. Történelem–rajz szakos osztályba jártam, így amikor enyhült a történelem iránti vonzalmam, akkor egyszerűbb volt rajz tagozatosként folytatni, mint osztályt váltani. A rajzzal kapcsolatos nem várt sikerélményeim és egy festőfiú szerelme miatt kezdett vonzani ez az irány, ami akkor lett elérendő cél, amikor rájöttem, hogy ezt is lehet diplomásként, profiként is művelni. A jelentkezés leadásakor már evidens volt, hogy a Képzőművészeti Egyetem festő szakára felvételizek. Nem is volt B tervem.
A történelmi érdeklődésed viszont nem halványult el teljesen, hiszen ott van a képeiden művészettörténeti idézetek formájában.
Igen, de a fókusz nem a történelmen van, hanem az időtapasztalaton. A tér- és időbeli dimenziók struktúrája foglalkoztat, továbbá az ezen síkok közötti átjárhatóság megjelenítése. A festményeimen keresztül igyekszem az itt és most lét- és időtapasztalatát kiszélesíteni. Úgy érzékelem, hogy a múlt folyamatosan benne él a jelenben, alakítja azt éppúgy, ahogy a jelenből visszatekintve változnak, alakulnak a múlt eseményei. A múlthoz való kötődésem tehát inkább filozófiai, mint történelmi indíttatású.
Ennek a gondolatmenetnek a gyökerei jelen vannak a buddhizmusban is. Milyen módon inspirálódsz e keleti világnézet tanaiból?
A „forma üresség és az üresség forma”gondolatmenete tükröződik a képeim negatív tereiben s azokban az alakokban és tárgyakban, amelyek szubsztanciája a lét és nemlét között áll valahol félúton A másik idekapcsolódó gondolat a tudat kontinuitása, folytonossága. Az Önarckép különböző korokból származó orvosként képcím például az anyag energiaként való vándorlására, a különböző korokon való átívelésére utal. Huszonhárom évesen volt egy nagy igazságnak érződő „bevillanásom”. Az újpalotai szobám ablakából kitekintve megéreztem, hogy miként tapasztalnánk a negyedik dimenziót. Egyszerre láttam magam előtt múltbeli óceánt, sivatagot, a dinoszauruszokat és a jelenlegi szomszédaimat. E különböző idő- és térbeli dimenziók között valójában nincs elválasztás, múlt, jelen és jövő egyszerre van jelen.
A festményeid ennyiben tekinthetők hídként, amelyek összekapcsolják a különböző idősíkokat. Ugyanakkor számomra nemcsak ebben az értelemben hidak ezek a művek: a keleti filozófia és a nyugati gondolkodás is egybeolvad bennük.
Még nem gondoltam magamra ekként, de szeretnék ilyen híd lenni. Életem első nagy utazása Indiába és Nepálba vezetett, ahol a kultúráink és szokásaink közti szakadék szélén állva egyszerre döbbentem rá a saját európaiságomra és értettem meg, hogy bár a felszín lehet nagyon különböző, de a lényeget tekintve mégis egyformán működünk: mindannyian érző lények vagyunk.
Ki tekint vissza ránk az önarcképeidről?
A 2019-ben Jagicza Patríciával közösen rendezett Ritual Trail to Self című kiállításunk óta egyre intenzívebben foglalkoztat a portré és az emberábrázolás. Egy (ön)portré festésekor a psziché megjelenítésének vágya előrébb való a konkrét fizikai való ábrázolásánál.
Ellentmondásosan: amikor saját magamat festem, akkor nem magamat festem, amikor pedig nem magamat festem, akkor valójában magamat festem. Mindkét esetben kísérletet teszek az én határainak megkérdőjelezésére, feloldására és kiterjesztésére, azonban ellentétes irányokból. A magamat festem verzióra példák az Önarckép kisfiúként vagy az Önarckép Jeanne D’Arcként: a saját tükörképemen keresztül más személyeket ábrázolok, a személyesből indulva haladok az archetipikus felé.
A nem magamat festem verzióra példa az Önarckép Diánaként, amint nőiségem hiányán tűnődöm című kép: itt François Boucher Diana-alakját vettem át, akivel csak a címadás gesztusában azonosítom magam. Az univerzálisból haladva a személyes felé ez azáltal válik önarcképpé, hogy párhuzamot vonok a Diana-archetípus és önnön lelki tartalmaim között. Jelenlegi portréimban párhuzamosan használom a saját tükörképemet és más emberek portréit referenciaként. Saját és mások személyes vonásaiból összegyúrt arcok, egyszerre én és mindenki más: kísérletek az én külvilággal történő összeolvadására.
Amikor előtted az üres vászon, a kész kompozíciókból mennyit látsz előre?
Semennyit. Amikor nekifogok egy képnek, az automatikus írás mintájára „hányok ki” színeket, formákat, textúrákat a felületre, egyszerűen csak hagyom kifolyni a dolgokat. Párhuzamosan több képen dolgozom, és ezeket mindennap új, spontán rétegekkel gazdagítom, amelyek fokozatosan terelik a kompozíciót, egyre tudatosabban egy bizonyos irányba. Ez a keresés, kaland, meglepetés és felfedezés fázisa.
Amikor artikulálhatóvá válik az irány, akkor jönnek a tudatosan elhelyezett, aprólékosabban megfestett részletek, melyekkel gazdagítom, erősítem vagy épp megkérdőjelezem az olvasatot. Útközben sokszor elbizonytalanodom, általában többször újratervezek, ezért a képek elkészülésének időtartama is igen változó.
Számomra a festés a végletes kontroll és kontrollnélküliség állapotai közötti pengeélen táncolás.
Hosszú évek elfojtása és önanalízise során folyamatosan békülök magammal és e magamtól elválaszthatatlan munkamódszerrel. Intuícióm és tudatosságom egyre jobban egymás keze alá tud dolgozni; már nem kioltják, hanem kiegészítik egymást.
Mikor jön el az a pillanat, amikor késznek nyilvánítasz egy kompozíciót?
Ha a képen már jelen van annyi réteg, gesztus, utalás és szimbólum, amennyi mind vizuálisan, mind tartalmilag komplex olvasatokat kínál, és szavakkal is meg tudom fogalmazni a saját olvasatomat, akkor készen vagyok. Ez egy máskor nem tapasztalt izgatott nyugalom vagy megelégedettség érzésével jár együtt. Van olyan is, amikor az olvasat annyira erős, hogy a kompozíció tényleges befejezése előtt véglegesedik. Ez egy másfajta érzés:
kész van, de még be kell fejezni.
Hogy érted azt, hogy a képcsinálás az, amikor a káoszból katarzis lesz?
Ahogy a fényre is csak úgy lehet kijutni, ha sötétségből indulsz, a katarzisnak is a káosz az előfeltétele. A festés során a kaotikus és a meditatív tudatállapotok váltogatják egymást: tézis és antitézis egyensúlya teremti meg azután a szintézist, a katarzist.
Éltél Lisszabonban, Indiában, és most Bázelben alkotsz. Hogyan befolyásolják a művészethez való viszonyodat azok a helyszínek, ahol élsz?
A közvetlen környezetem és annak résztvevői azok, amik/akik hatnak rám, a tágabb környezetem – mint a város vagy az ország, ahol élek és ahová utazom – szinte semennyire. Alapvetően inkább szövegekből és gondolatokból inspirálódom, mint képekből és helyszínekből.
Milyen problémák foglalkoztatnak most?
Az emberi psziché és a téridő struktúráinak és dimenzióinak feltérképezése a nagy halmaz, az életprogram. Jelenleg dolgozom egy portrésorozaton, melyben a tudatos énnek az érzelmekre és intuícióra adott reakcióit boncolgatom. Leginkább az elfojtás és kitárulkozás megnyilvánulásai érdekelnek, és hogy hogyan kezelik ezt a különböző generációk. A másik vonal az ember nélküli metafizikus zsánerképek, melyek a kitágulás és beszűkülés, növekedés és csökkenés, haladás és visszafejlődés viszonylagosságát járják körül. Ezt a sorozatot jelenlegi léttapasztalatom inspirálja, és segítségével a fizikai és szellemi mozgásterek beszűkülésének ellentmondásos tapasztalatát próbálom feldolgozni.
Nyitókép: Czimbal Gyula
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/3. számában olvasható.
