Olvastam egyszer valahol, hogy az emberek többsége azt hiszi: azok az okos gondolatok, amelyeket ő is gondol, ő is megért. Azoktól pedig, amelyek nem ilyenek, megijed. Meggyőződésem, hogy a Végtelen zene minden részletét, technikai, komputer- és zenetudományi vonatkozását csak nagyon kevesek fogják érteni, megijedni azonban ennek ellenére senki sem fog, mert az alkotóik nagy bölcsességről tanúbizonyságot téve meg sem próbálkoznak ezek kimerítő magyarázatával. Noha a két főszereplő egész biztosan kompetens módon tájékoztatna összes eredményéről, sőt a vonatkozó adatsorokat is prezentálnák, hiszen az életük jelentős része ezek jegyében telt és telik. De az egy másik film lenne. Amit ehelyett kapunk, a kalandfilmek izgalmával lep meg.
A Végtelen zene rendhagyó dokumentumfilm valami hihetetlenről, amit képtelenül fantasztikus volta miatt nehéz a realitás részeként elfogadni. Portréfilm egy zseniális feltalálóról, hangszerfejlesztőről, valójában pedig – hiába szerepel a plakáton csak András – két konzseniális elméről, sőt ha egészen igazságosak akarunk lenni, négy zseniről, az egész Szalay családról: a szülőkről és két fiukról, Andrásról és Sándorról. És ezt James Bond-filmek világot bejáró, helyszínről helyszínre ugráló, egzotikus tájakra repítő, még a tenger mélyére, hajóroncsnézőbe is levivő kiszerelésben képzeljék el. Ritkán látni ennyire pörgős, a figyelmünket vizuális tűzijátékkal is lekötni igyekvő dokumentumfilmet. Nagyon dinamikus, „hanyatt-homlok” rohanós az egész, gyanúm szerint egyrészt azért, hogy a dokumentumfilmekre vonatkozó előítéleteknek hadat üzenjen, és véletlenül se legyenek unalmas pillanatai, másrészt pedig azért, hogy a sok váltással, nyughatatlansággal, feszes tempóval a két főszereplő karakterét és nem utolsósorban gondolkodási sebességét érzékeltesse.
Hogy a gondolkodás hogyan zajlik, hogy a neuronok hány ezredmásodperc alatt generálnak sosem volt ötleteket, eszméket, terveket, annak itt ebből a tálalásból adódóan élményszerűen leszünk a tanúi. De mindenekelőtt a folyamat rejtélyessége, az eredeti szellemek működésmódja az, ami a nézőt lenyűgözi, és aminek folyamatos jelenléte minden bemutatott esemény alapja. Kezdve azzal, hogy a fizikus Szalay házaspár lakása a testvérpár megfogalmazásában en bloc egy nagy laboratórium volt, amelyben ők ilyen-olyan feladatok elvégzésével már egész kis koruktól fogva be-besegítettek a szüleiknek. Belenőttek ebbe a világba – az egykori családi képek alapján nagy szeretetben nevelkedtek, és már gyerekként szinte észrevétlenül szívták magukba a tudást. Így amikor pályát kellett választaniuk, magától értetődött, hogy ők is fizikusok lesznek. De ami a történetünk legfőbb tárgya, az a zenésszé válásuk, az első hangszerbarkácsolási kísérleteiktől András több évtizedes világkarrierjéig, amelyet a szintetizátorfejlesztéssel és zenei algoritmusok írásával futott be – már akkor, amikor a manapság sokak által valósággal fetisizált mesterséges intelligenciára vonatkozó kutatások még az USA-ban is gyerekcipőben jártak, és ott is csak egészen szűk elit foglalkozott velük.
A Szalay fivérek története többek között azért annyira sci-fi-szerű, mert Magyarországon a hatvanas-hetvenes években, amikor ők az egyetemi tanulmányaikat folytatták és zenei kísérletezésbe kezdtek, szinte semmiféle technikai háttér nem volt adott a házi szintetizátor- és általában hangszerépítéshez, ezért nekik különösen (bámulatosan, felfoghatatlanul!) kreatívnak kellett lenniük. „Nyugaton az ember elment a boltba, és megvette a szükséges alkatrészeket – mondja a filmben Sándor –, csakhogy nálunk nem volt bolt.” Nekik emiatt mindent maguknak kellett kitalálniuk, így azt is, hogy más célra gyártott kapcsolókat, áramköröket és egyéb hozzávalókat hogyan építhetnek be a szerkezeteikbe. Az első szintetizátorukat egy Nyugat-Európából beszerzett hanglemez borítójának fényképe alapján (!) alkották meg – ugye hogy nem túlzok, amikor a teljesítményük csodaszámba menő voltát vélelmezem?
Bőven szó esik együttesükről, az 1974-ben alapított Panta Rheiről is, és azokról a kísérletekről, amelyeket akkor az elektronikus zene terén, például Bartók-átirataikkal végeztek. Hogy mennyire máshol jártak-tartottak, mint az akkori mainstream, azt jól átadja az a Ki mit tud?-részlet 1977-ből, amelyet a zsűri fájdalmas értetlensége határoz meg. Mire ide eljutunk, mi már teljes szívvel a fivérek és együttesük mellett állunk, és – mint néha a gyerekek, amikor mesét néznek – legszívesebben megváltoztatnánk a múltat, bekiabálnánk az egykori közvetítésbe, hogy jobb belátásra térítsük a zsűris bácsikat, és felhívjuk a figyelmüket annak a páratlanságára, unikalitására, ami a Szalay fivérek zenéjét-felfogását jellemezte, jellemzi mindmáig. Talán szükségszerű volt, hogy a maguk idején nem értették meg és nem értékelték őket eléggé, miként az is, hogy ők ettől függetlenül következetesen járták a maguk útját (jellemző részlet, hogy Erdős Péter vokális számok írására „kötelezte” őket – ennek eredményeként lett rövid időre a Panta Rhei tagja Laár András). Sajnos a zenéjükből csak keveset hallunk a filmben, de figyelemfelkeltésként ez is megteszi. Nem csodálkoznék, ha a most több évtizedes csúszással rájuk irányuló intenzív figyelem elhozná az együttes reneszánszát. Így is kellene lennie, a „lelet” ugyanis, amely most újra napvilágra került, mai füllel is nagyon izgalmas, a történet pedig, amelybe ágyazódik, zenetörténeti és -tudományi kuriózumként állítja elénk Szalay András munkásságát.
Sándor atomfizikus lett, és a ’90-es évektől az USA-ban tanított-kutatott, az MTA levelező tagja, Széchenyi-díjas, öccse, András pedig hangszerfejlesztőként, például a Musix81 mikrokomputeres zenei rendszer, továbbá elektronikus hangkeltő eszközök: gitár- és basszusszintetizátorok, basszuspedálok tervezőjeként csinált nemzetközi karriert. Közös történetük gyúanyaga az a kivételes kreativitás, amellyel tudományos ismereteiket a zenében kamatoztatták. De semmit sem értettünk meg, nem hangolódtunk rá eléggé arra, amit megéltek és képviselnek, ha nem érzékeljük azt a szenvedélyt, amellyel a zene iránt viseltetnek, és nem éljük át eléggé annak a drámáját, hogy a Panta Rhei annak idején, 1989-ben félig-meddig kényszerűségből, a kudarcok hatására szűnt meg (2017-ben részben új tagokkal újjáalakult, dobosként köztük van András fia, Dániel is. Megható, hogy az együttes a fiatalok révén 28 év után új életre támadhatott).
Az út, amelyre Koblicska Péter Örs filmje hív, több mint ötven éven és legalább nyolc-tíz országon vezet át, és bizonyos értelemben álomszerű. Ez a hangulata abból fakad, hogy András Monacóban és az USA-ban éppolyan otthonos, örömmel fogadott vendég, mint Németországban, az Egyesült Királyságban vagy a föld más tájain, valamint azért, mert akikhez megy, azokkal a zene iránti szerelme és különleges teljesítményei kapcsolják össze. A zene szárnyain utazhatja be a világot, és az is nyit meg előtte minden ajtót. Munkásságát éppúgy nagyra értékelik a világ legmenőbb cégeinek fejlesztői, mint olyan jelentőségű zenészek, mint John McLaughlin vagy Herbie Hancock, és nem utolsósorban régi jóbarátjuk, Presser Gábor, aki meg is szólal a filmben egykori közös munkájukról. Amennyire szédítő ez a „világraszóló” otthonosság, térbeli tágasság, legalább annyira „tériszonyos” élmény a rengeteg időbeli ugrálás. A család egykori nyaralásának életlen, a gyerekkor édenéből átmentett videójától a vállig érő hajú fiatal fivérek koncertjein és tévészereplésein, majd a nagy találmányok mérföldkövein át a két fotelig, amelyben ülve ma visszatekintenek a pályájukra. Mindketten annak örömével, hogy ma is zenélhetnek, és hogy – mint Sándor ki is mondja – kivételes talentumaik kamatoztatása érdekében mindig mindent igyekeztek megtenni.
Fotók forrása: Koblicska Péter Örs Facebook-oldala
