Bár néhány film finoman szembement a hivatalos állásponttal, a rendszerváltás előtt a magyar színházban jóformán csak a kaposvári Marat/Sade emlékezetes jelenete – a macskakővel a kezében zokogó Máté Gábor, háttérben a Corvin köz – utalt 1956-ra. A rendszerváltás után az évfordulókra születtek színdarabok jócskán, de jórészt a heroizálás gesztusából, nem pedig az eseményeket és azok utóéletét a maguk komplexitásában színpadra állító céllal.
Nagy Imre újratemetésének napján, június 16-án mutatta be az Örkény Színház A nemzet özvegyét. Kelemen Kristóf írta a drámát, amelyet valós események ihlettek. 1989-ben, több mint harminc év elhallgatás után sírok és történetek tárultak fel a nyilvánosság tekintete előtt. Az özvegyek és gyermekeik napokig tartó rituálé során nézték végig a 301-es parcellában, ahogy férjeik és szerelmeik maradványait, csontjait és elfoszlott ruhadarabjait szakszerű orvosszakértői vizsgálat során kiemelték a föld mélyéről, azokból a jeltelen sírokból, amelyeknek pontos helye évtizedekig titkos volt. A keret azonban fikciós: ugyanannak a férfinak két özvegye áll a sír mellett, és kényszerül szembesülni a saját múltjával.
Kelemen Kristóffal még a bemutató előtt beszélgettünk (az interjú itt olvasható), és jártunk az olvasópróba-demón is, ahol az író-rendezőt és a díszlettervező Schnábel Zitát kérdeztük.
A Főtitkárok, Spiró György darabja 1946. június 27-én kezdődik és 1957. május 1-jén ér véget. A történelmi tabló szereplői Kádár János, Rákosi Mátyás, Farkas Mihály, Péter Gábor, Gerő Ernő, Szőnyi Tibor, Rajk László, Farkas Vladimir, Szántó György. A megelevenedő panoptikum szereplői egyszerre adnak konkrét korrajzot és általános leckét arról, hogyan változik a pozícióval együtt az ember, aki fogva tartóból lesz fogvatartott vagy épp fordítva: rabból lesz rabtartó. A tragédia dokumentumokra, jegyzőkönyvekre, beszédekre, újságcikkekre, naplókra, emlékiratokra épül. Sem Spiró, sem a Katona József Színház előadását rendező Zsámbéki Gábor nem ítélkezik. Felmutatnak, analizálnak, gondolkodásra késztetnek, a döntést pedig a nézőre bízzák, amit ki-ki szubjektív szűrőjén keresztül hoz meg.
A Pali Maléter Pálné életmonológja, a bemutató hat éve volt, Szamosi Zsófia pedig azóta is játssza a PanoDráma verbatim előadását, amelynek szövege 15 órányi interjú egy órába sűrített verziója. Hiányzik belőle
a nagypolitika, a fókusz egy férfi és egy nő, egy férj és egy feleség történetére kerül. A személyes perspektíva, a hétköznapok ellentmondásai történelemóra helyett mélyen átélhetővé teszik az 1956-os eseményeket és annak belső utórezgéseit.
Ezek az előadások jelenleg is repertoáron vannak. Papp András és Térey János Kazamaták című darabja jelenleg nincs műsoron, de itt elolvasható. A dráma a Köztársaság téri pártház október 30-i ostroma alatt játszódik. Ebben a történetben sincsenek hősök, és a pátosz hangja is hiányzik. Az írók nem ítélkeztek: érzelemmentes racionalitással felmutatták a kint és a bent igazságát, logikus magyarázatot kerestek a két oldal tetteire, döntéseire. Az olvasót, a nézőt viszont épp ez sarkallja gondolkodásra és diskurzusra.
1989. április 12-én az MSZMP Központi Bizottságának zárt ülésén az akkor már egy éve betegeskedő Kádár János beszédet mondott: a hatalomból kiszoruló, kényszeresen kompromisszumot kereső, megfelelni vágyó beteg ember vallomást tesz, hogy mindent elmondjon, megpróbálja rendezni kapcsolatát múlttal és jelennel, élőkkel és holtakkal, és saját maga számára is elfogadhatóvá akarja tenni az elfogadhatatlant. Ez a helyzet inspirálta Kornis Mihályt Kádár című drámájára – itt olvasható –, és erre épült a Kádár (leg)utolsó beszéde című opera, amelynek bemutatóját Nagy Imre emlékének adózva, percre pontosan hatvan évvel halála pillanata után kezdték az Erkel Színházban.
Nádas Péter Trilógiája szertartás-színházi alapanyag, amely kerüli a direkt utalásokat. A harmadik darabban, a Temetésben a Színésznő rituálisan áthagyományozza a Fiatalemberre a Történetet és benne a Történelmet. Nem véletlenül: a nem elfelejtésnek ez az egyetlen módja.
A személyes érintettség adta a vivőerőt az Eörsi István Emlékezés a régi szép időkre címmel megjelent börtönnaplójából – melyből egy részlet itt olvasható – készített előadásnak, amelyet Znamenák István játszott az Örkény Színházban. Eörsit 1956 decemberében tartóztatták le, 1957-ben első fokon öt, másodfokon nyolc évre ítélték, 1960. augusztus 20-án amnesztiával szabadult. A börtönévekről 1986 őszén kezdett írni, a rá jellemző kegyetlen őszinteséggel, önreflexióval, az igazságkeresés és a szembenézés gesztusaival.
Miközben a múltfeldolgozás szempontjából a dialógus is alapvető gesztus. A különböző – vélt és/vagy valós – igazságperspektívák csak így, egymás mellé téve alkotnak egészet, ráadásul ami a színházban elvitathatatlan fontosságú: csak így lehet hús-vér módon drámaivá egy történet. A héroszok megközelíthetetlenek, érinthetetlenek. Az emberekhez viszont találhatunk kulcsot.
Így volt érvényes a forradalmat a személyes prizmán átszűrő a Keserű boldogság, amely az amerikai követségen dolgozó Jancsó Lívia személyes élményein keresztül mutatta be a forradalmat, a megtorlást, a kitelepítést, az ellehetetlenülést, az Exodus ’56, amely az országot elhagyók élettörténeteit dolgozta fel (mindkettő a PanoDrámában készült), a Gyerekkorunk ’56 (a MU Színház nyugdíjas színjátszói mint a forradalmat gyerekként megélő alkotók vitték színre emlékeiket) vagy az Ezerkilencszáz’56 (a pécsi Tandem Színházban Bacskó Tünde saját családtörténetéből készített „sanzonestet”).
Közhely, de a történelem tényleg bonyolult. Ezt próbálta ábrázolni az 56 06 Őrült lélek, vert hadak, Mohácsi István, Mohácsi János és Kovács Márton darabja, amelyet a kaposvári Csiky Gergely Színházban mutattak be. Az egybites olvasatnak ellenálló szöveg a rendszerváltás utáni magyar színház legdöbbenetesebb botrányát váltotta ki, hangadói jórészt olyanok voltak, akik vagy nem látták az előadást, vagy nem tudták szétszálazni a dokut és a fikciót.
Tanulság? A jó színház reflektál a körülötte levő világra, és a traumafeldolgozásban is közös, sokféle szempontot megvizsgáló gondolkodásra hív. Ez nem fájdalommentes, de a gyógyulás érdekében szükséges folyamat.
Nyitókép: A nemzet özvegye. Fotó: Horváth Judit
