A fürdőszobából a világ tetejére

New York-i koncertje előtt azt írta a közösségi oldalán: a Carnegie Hallban játszani örökre megváltoztatja egy zenész életét. Nyolc éve lépett ott fel először szimfonikus zenekari művészként, ősszel volt a negyedik szóló fellépése. Hogyan változtatta meg az életét mindez?

New York a világ teteje. A Carnegie Hall pedig egy olyan zenei szentély, amelyet a világon mindenki ismer; világhírű muzsikusok sora lépett fel ott – köztük magyarok is –, vagy csak hogy egy számomra fontos idolt említsek: Benny Goodman. A Carnegie Hall falain ezeknek a hírességeknek a portréi, a koncertek plakátjai sorakoznak. Ha az ember zenészként belép, óhatatlanul elérzékenyül, és felteszi magának a kérdést, hogy ő mit keres itt. Ez nem kisebbségi érzés, inkább korábban soha nem érzett hála, hogy művészként idáig jutott. Jókor jó helyen lenni felbecsülhetetlen. Egy jól sikerült koncert New Yorkban sokféleképpen segítheti az ember szakmai előmenetelét, számomra az egyik legfontosabb változás mégis az volt, hogy önbizalommal telve, még magabiztosabban jöttem haza.

Nekem mindig erős volt az önmagamba, a művészet erejébe és a közösségbe vetett hitem. Mégis, mintha ez ott és azóta megsokszorozódott volna. A Carnegie Hallban szólistaként fellépni semmi máshoz nem hasonlítható érzés. Amikor a szólókoncertemre készültem, olyan „edzéstervet” állítottam össze, akár egy olimpiára készülő sportoló. Ennek része volt nem csupán a zenei, hanem a mentális és fizikai felkészülés is. Amikor kimentem a színpadra, tudtam, hogy a közönség soraiban kiváló menedzserek, muzsikusok ülnek olyan elvárásokkal, amelyek egyben nyomasztóak is lehetnek. Szerencsére el tudtam engedni ezt a nyomást, és egy olyan „burokban” játszottam, amelyben csak magamra koncentráltam. A ráadásként választott virtuóz darab igen kockázatos volt, de mindig azt vallottam, hogy az igazán nagy sikerért megéri bátornak lenni. Ez az érzés azóta is minden koncertemen elkísér.

Ön sokszor volt jókor jó helyen?

Nagyon sokszor. Rengeteg szerencsés helyzetben volt részem. Ellenkező helyzetben pedig a nehézségek formáltak és vittek még előbbre. Talán misztikusan hangzik, mégis határozottan úgy érzem, mintha az életemet mindig jó irányba vezetnék.

Már gyerekként rájött arra – amit később fogalmazott meg –, hogy a zenénél nincs jobb dolog a világon?

Ösztönösen szerettem zenélni, de gyerekként inkább focista akartam lenni. Akkoriban még a muzsikálásnál is magasztosabb célnak tűnt egy gól vagy egy jó passz, aminek százezrek vagy milliók örülnek. Sokféle zenész létezik. Ha valaki évtizedekig barátok közt zenélhet, az kegyelmi állapot. Nekem pedig gyerekkorom óta megadatott ez. Számomra a barátokkal zenélés, a közös utazás, világlátás sokkal többet jelent, mint a sokszor magányos szólista lét. Ezért is fontos számomra, hogy már több mit harminc éve a Budafoki Dohnányi Zenekar tagja vagyok, és közben csaknem ennyi ideje működik változatlan felállásban a saját formációm, a Budapest Szaxofon Kvartett is. A közös zenélés a lelket emelő, építő folyamat, ami egy másik világba röpít. Akár egy jó könyv, egy történet, amitől nem lehet szabadulni. Bár az olvasás magányos tevékenység, míg a zenélés elsősorban közösségi élmény, ez utóbbit éppen ezért szeretem. Még zenekaron belül is különleges pillanatokat, kapcsolódásokat teremt. Ha az ember valamit igazán jól, a lelkéből játszik, a kollégák egy pillanatra odafordulnak, összenéznek, és ugyanaz a csoda születik meg, ami reményeink szerint a hallgatóságban is. Ilyen különleges pillanatokból áll össze egy zenész élete.

Kezdeményező, szervező alkat?

Rengeteg ötletem van. Ezek jelentős része megvalósul, más része elhal, mert nincs mindenre időm. De már eddig is számos kreatív projekt elindításán dolgoztam, és ez a jövőben is így lesz.

Gyerekként mi ragadta meg a klarinétban?

Sorolhatnék neveket, akik terelgettek, mégis a gondviselésnek tulajdonítom, hogy rátaláltam a klarinétra. Zenei általános iskolába jártam, ahol eleinte mindenki furulyázni tanult. A tanárom szólt édesanyáméknak, hogy rendkívül muzikális vagyok, ezért jó lenne valamilyen rendes hangszert választanom. A klarinétot javasolta. A szüleim nem voltak zenészek, de az egyik osztálytársam édesapja az akkori Állami Hangversenyzenekar klarinétművésze volt, és ő is biztatott.

Tizenegy évesen, kicsit későn kezdtem, de rögtön az első nap sikerélményem volt. Megkaptam a hangszert, azt mondták, hogy majd másnap megmutatják, hogyan kell összeszerelni, a nádat a fúvókára helyezni… Én azonban nem olyan gyerek voltam, aki nyugodtan kivárja a másnapot, mindent azonnal akartam. Hazaérve bezárkóztam a fürdőszobába, és addig ügyködtem, amíg valahogyan sikerült összeraknom a hangszert, amit megfújtam, és meg is szólalt. Utána viszont nem dicsértek meg a műveletért, mert sok nádat eltörtem, ami drága dolog. De a mai fejemmel tudom, hogy már ez is különleges volt. Addig gyakoroltam a fürdőszobában, amíg hallás után nem tudtam eljátszani édesanyám egyik kedvenc Édith Piaf-sanzonját. Amikor ez sikerült, megkönnyezte, én pedig sosem felejtem el ezt a pillanatot. Engem a zenében is az őszinte érzések érdekelnek. A koncerteken is igyekszem kapcsolatot teremteni a közönséggel. A saját koncertjeimen szívesen beszélek is a közönségnek, hogy közvetlen, oldott hangulatot teremtsek, hogy bátran átadják magukat a zenének.

Amikor a kedvenc zeneszerzőit említette egy korábbi interjúban, csupa klasszikust – Bachot, Vivaldit, Mozartot – sorolt. A szaxofon – amin ugyancsak játszik – ellenben modern hangszer. Miért választotta?

A szaxofon klasszikus zenei hangszer, 1841-ben találta fel egy Adolphe Sax nevű belga hangszerkészítő. Mindez hetven évvel a jazz megjelenése előtt történt. Egészen addig romantikus műveket adtak elő szaxofonon, valamint különböző zenekari formációkban játszottak rajta. Ám később a dixieland és a jazz olyan népszerűvé tette a hangszert, hogy a klasszikus zenei vonatkozása egyre inkább háttérbe szorult. Az első klarinétos formációm egy kvintett volt, amivel bejártuk a világot Japántól Franciaországig. Egy párizsi versenyen 1993-ban előttünk nyert egy francia szaxofonkvartett hihetetlen magas színvonalú klasszikus produkcióval. Addig ilyet Magyarországon nem is hallottunk. A rendszerváltozás előtt a szaxofon klasszikus zenei oldala itthon még nem igazán volt ismert, mert az amerikai jazz miatt „imperialista hangszerként” tartották számon. Mindenesetre én akkor határoztam el, hogy megtanulok szaxofonozni. Rábeszéltem a zenésztársaimat is, akik örömmel kötélnek álltak.

Bátran bele mert vágni?

Mindenbe bele merek vágni. Tudtam, hogy mi leszünk az első professzionális klasszikus szaxofonkvartett Magyarországon, de ha sok munkát fektetünk bele, lehet jövője az együttesnek. A társaimat is ezzel biztattam, akik hittek nekem, bennem. Szerencsére így is lett, nemzetközi versenyekről díjakat hoztunk el, körbeutaztuk a Földet, és azt csináltuk, amit elterveztünk. Pedig kockázatos vállalás volt, mert mindez a zenekadémiai tanulmányaink vége felé történt, amikor mindenki állást keresett. Nekem ekkor már volt egy kis ösztöndíjjal járó helyem a Dohnányi Zenekarban, ahova a Zeneakadémiával szinte egy időben vettek fel. A Zeneakadémián korábban még nem volt koncertfúvós zenekari tantárgy, az is akkor alakult, amikor odakerültem. Egy fantasztikus karmester, Marosi László vezette. Ott szükség volt szaxofonokra is, így abban a zenekarban is helyett kapott a kvartettünk.

Szaxofonzni teljesen autodidakta módon tanultak meg?

Az első időkben igen. Szinte minden nap próbáltunk, gyakoroltunk, napról napra új műveket tanultunk, és egymást húztuk felfelé. A Zeneakadémia az eltökéltségünket látva külföldi oktatókat hívott meg egy-egy mesterkurzus erejéig, így kiváló tanároktól tanulhattunk. Ez egy óriási dolog volt akkoriban. Egyikük, egy nagyon neves tanár, Eugene Rousseau Fulbright ösztöndíjat is felajánlott nekünk egy amerikai egyetemen való tanuláshoz, de mivel ezt csak ketten kaphattuk volna meg, végül nem mentünk. Ha akkor mindannyian elmegyünk, ma nem vagyunk itt.

Később pár évig New Yorkban is élt.

Ahogyan Párizsban is. Szeretek Magyarországon élni, bár a szépségei mellett sok hátrányát látom – szakmai szempontból is. Amerika viszont, azt gondolom, hogy az amerikaiaké. Ha valaki nem ott szocializálódik gyerek- vagy ifjúkorától, később – az európai mentalitással – már nem tudja ugyanazt felépíteni, és sosem lesz számára olyan otthonos, mint itthon élni.

Világszerte ad koncerteket, zsűrizik és tart mesterkurzusokat New Yorktól Olaszországon át Szlovéniáig. Az egyik nemzetközi meghívás, koncert hozta a másikat?

Valójában igen, de muszáj hozzátenni, hogy mindez évtizedek alatt alakul ki. Nagyon sokat mondom növendékeknek, fiataloknak, hogy a kapcsolattartás pont ugyanolyan fontos a nemzetközi életben, mint a napi gyakorlás. Ha valaki folyamatosan jól teljesít, azt elismerik és újra meghívják. Ez állandó munka, de mivel évtizedekről beszélünk, csak az tudja csinálni, aki valóban hisz ebben, és tényleg belefekteti a megfelelő mennyiségű és minőségű munkát. Olyan olimpiai bajnokot még nem láttunk, aki edzés nélkül lett volna bajnok. Ugyanez vonatkozik a zenészekre is.

Nyolc évvel ezelőtt hozta létre a BalatonSAX Nemzetközi Szaxofon és Klarinét Akadémiát.

Ez az ötlet sem valósult meg azonnal. Sokáig dédelgettem ezt az álmomat, azt hallgattam, hogy nem fog sikerülni, de addig jártam utána a dolgoknak, amíg nem találkoztam valakivel, aki ismert valakit… Minden ötlet így valósul meg. Meg kell találnunk hozzá a megfelelő társakat. Arra gondoltam, hogy lehetőséget kell teremtenem azoknak a tehetséges magyar fiataloknak, akik nem engedhetnének meg maguknak egy komoly külföldi mesterkurzust, ahogyan én sem engedhettem meg ifjan. A Balaton kivételes helyszín egy nyári akadémiához: lenyűgöző a táj, és már hét éve járnak a BalatonSAX-ra nemzetközi hírű tanárok, művészek azért, hogy a magyar és a környező országokból érkező tehetségeket tanítsák. Így létrejön egy harminc-negyven fős alkalmi szaxofonegyüttes, a fiataloknak pedig lehetőségük van ismerkedni, együtt zenélni, kapcsolatokat építeni.

Tanított a Juilliard Schoolon is. Ehhez is kapcsolatokra volt szükség?

Az szintén különös történet. Egy amerikai ismerősöm segítséget kért egy barátja számára. Olyan magyar szerzők kottáira volt szüksége, amelyeket nehéz volt megszerezni. Én felkutattam ezeket, s elküldtem neki, ám nem vártam semmilyen viszonzást. Egy amerikai ezt el sem tudja képzelni, mindenáron honorálni akarja a segítséget. Amikor azt mondta: majd írjak, ha New Yorkban járok, összehoz néhány fontos emberrel, akkor az amerikai út számomra még a láthatáron sem volt. Ám fél évvel később jött a lehetőség, írtam neki, ő pedig beváltotta az ígéretét. Így kerültem – többek közt – a Juilliardra kurzust tartani, és találkoztam olyan művészekkel, akiket korábban csak lemezről ismertem.

Tíz éve tanít a Miskolci Egyetemen is.

Oda is egészen véletlenül kerültem, bár nem hiszek a véletlenekben. Mindig úgy gondoltam, hogy az egyetemi szintű tanításhoz nemcsak tehetség, hanem lelki, szakmai érettség, rátermettség, pedagógiai érzék és komoly tapasztalat is kell. Sajnos ma azt látom, hogy az oktatás nem segíti a jövő zenekultúráját. Sokszor hiányoznak a szükséges feltételek, a versenyképesség hiányát pedig már a diákok is érzik, így viszont nehéz motiválni őket. Mit ígér a zenész szakma? Egész életedben naponta több órát gyakorolsz akkor is, ha éppen semmilyen fellépési lehetőséged nincsen. Erre az ember felteszi az életét. Természetesen nem kell mindenkinek profi zenésznek lennie, de a zene szeretete más emberré nevel bennünket. Ebben mélyen hiszek, és engem is ez a hit visz előre.

Fotók: Monoki Attila