A Szolnoki Művésztelep sétányán egy bácsika sétál. Az öltözete ünnepélyes. Fekete póló, sötét nadrág, fején kalap: szalma, fekete szalaggal. Megáll, leül egy padra. Útba ejtem az állomását, köszönök, köszön, bemutatkozunk egymásnak. De csak azt hallom, amit én mondok, az ő nevét nem értem. Megkérdem, hogy a könyvbemutatóra jött-e. Persze, mondja, majd a szemembe néz, kis hatásszünet: „Én vagyok az egyik szerző: Vásárhelyi Antal.”

Süllyedek, mélyre, hogy nem ismertem fel, majd zavaromon túllendülve megkérdezem, ha nem zavarom, csatlakozhatom-e hozzá, ülhetek-e mellé. Igennel felel, majd elmeséli, hogy tegnap már Budapesten is bemutatták a könyvet, tudtam-e róla, nem tudtam, válaszolok. De most itt vagyok, itt vagyunk: Szolnokon, ahol az ikonikus művésztelep idén 120 éves, és ahol június közepén, hétfőn este hattól egy költő és egy képzőművész közös alkotását mutatták be. A Kettős látás című kötetről van szó, amelyet Turczi István író, költő, műfordító szövegei és Vásárhelyi Antal illusztrációi alkotnak. A művet Verebes György Munkácsy-díjas festőművész, grafikus, a Szolnoki Művésztelep vezetője és Jenei Gyula költő, tanár, az Eső folyóirat főszerkesztője mutatták be.

Verebes úgy érzi, mintha a szövegek és a képek egyfajta DNS-spirálként csatlakoznának egymásra. Emiatt egy idő után azon sem gondolkodott, hogy vajon a kép vagy a szöveg volt-e hamarabb. „Hihetetlenül mai érzületeket, formákat, szerkezeteket közvetítő műről van szó, és engem valamiért mégis az archaikus világok szimbólumlátásának dimenzióiba vezérelt. Számomra a könyv fő érzülete a megszólító személy és a megszólított személy közötti láthatatlan összekötő fonal legfeszültebb pontján rezeg. Olyan asszociációk támadnak a szövegekből a képekre vonatkozóan, hogy nem tudtam elkerülni, hogy a tekintetem a szövegről a képre, majd a képről a szövegre ugorjon. Eztán a verseket úgy olvastam, mintha egy képzőművészeti alkotást néznék, az illusztrációkat pedig úgy, mintha verset olvasnék. Nagy intenzitású párbeszéd ez.”

Szövegek és képek futnak egymás mellett, párhuzamosan, karöltve, néha egymással szemben, néha egymáson áttekeredve, mondta Verebes, aki szerint a mű szerkezete kíméletlenül precíz.„Gyakorlatilag minden szónak és képnek többszörösen átrágott helye van. És ez az elsősorban önmagával szemben kíméletlen rendszer olyan tisztességes alkotói attitűdöt mutat, amelyet manapság bármely művészeti ágban ritkán találunk. Azt javaslom, hogy ezt a könyvet este, éjszaka tessék kézbe venni, az egyedüllét együttlétében” – mondta a Szolnoki Művésztelep vezetője.

Jenei Gyula egyebek mellett elmondta: simítsuk végig a könyv borítóját, tapintsuk végig a kitüremkedéseit. Nézzük a grafikák forma és színvilágát. És a versalakzatokra is vessünk pillantást. „Olvassunk, hallgassunk bele a szövegekbe és a zenébe is persze. És hogy az ízt se hagyjuk ki, forgassuk meg szánkban a szavakat, mondatokat. Ízlelgessük őket. Az ízléssel ínyenceknek írott gondolatokat, költői képeket.”

Miről is szól az alkotás, a művészet, a költészet?, kérdezte Jenei. „A valóságról, amely körbevesz bennünket? Rólunk? Az ideálokról? A világ érzésünkről? Ebben a könyvben képek vannak és betűk, a kérdés pedig az, hogy a képekben és a betűkben felismerhetjük-e magunkat: a valóságot, amelynek mi is a részesei vagyunk. Mi és a viszonyaink, a történeteink, a kapcsolataink, érzéseink, hangulataink. Ez a könyv, mint minden műalkotás: találkozási pont. Találkozás. Egy költő és egy grafikus találkozása, és azoké: az önöké, a tiétek, a miénk, akik kíváncsiak. Ha kellő nyitottsággal nyitogatjuk a benne lévő szövegeket, grafikákat, akkor magunkra kell ismernünk bennük.”

És a csend, az micsoda? Béke? Derű? A nyugalom pillanata? Vagy a halál örökkévalósága? A halál kihagyhatatlan a költészet nagy receptes könyvéből. Olyan, mint szakácsnak a só. A költőnek a halál az élet sója? Megízesítője? Kosztolányi írta: „Ha nem lenne halál, művészet se lenne. Az élet végességének tudata kell ahhoz, hogy megkísértsük a végtelent.”

Ahogy olvasgattam a kötetet, néhány szó kitüremkedett a versekből: a csend, a lét. Turczi Istvánnak ebben a könyvben a csend visszatérő motívum. Sokféle csendje és hangja van. Nem könnyed, nem vidám szabadversek ezek, de nem is borúlátók. Olyan ember írta őket, aki tudja: minden szörnyűség, gonoszság bármikor bekövetkezhet a világban. És be is következik, de ez nem azt jelenti, hogy éppen romlik el a világ, és benne mi, a gépek, hanem azt, hogy az embernél nincs csodálatosabb, másként, más fordításban. A sok szörnyű csodafajzat között a legszörnyebb, de hogy ezt nem érdemes másként tudomásul venni, mint egyfajta sztoikus nyugalommal – fogalmazott Jenei.

15 évig dolgoztak a könyvön, árulta el Vásárhelyi Antal. És azt is, hogy ő még idén is készített illusztrációkat hozzá. Az egyik vershez kettőt is, mert az addigiakat nem találta elég tökéletesnek. „A megnyitó előtt arról beszélgettünk, hogy mikor lesz tökéletes egy kép. De soha nem lesz tökéletes. És öncélú sem lehet. Valamilyen formában viszont nagyon át kell élni és benne kell lenni, hogy az olvasó érezze a képzőművész interpretálását.”

 „Nyilván nincsenek tökéletes dolgok, de valami történt, amikor azt mondtuk: Itt van vége” – fűzte hozzá Turczi István. „Másféle emberek vagyunk Antival. Más habitusúak, akikben más szikra gyújt lángot, és mégis: amikor legelőször megláttam a munkáit, egy hoppá érzésem volt. Úgy éreztem, hogy a maga formanyelvén olyan dolgokat fejez ki, amelyben én is kutakodni szeretnék, ami engem is izgat. Ha van fontos dolog ebben a könyvben, az az, hogy a láthatónál erősebb a láthatatlan illeszkedés. Amikor a két dolog találkozását nem elmagyarázzuk, hanem megfelelő intenzitással egyszer csak megmozdul ez az egész. A látszólag mozdulatlan gépmonstrumok megmozdulnak, és élni kezdenek” – zárta gondolatát Turczi.

A könyvbemutatón Barabás Botond, a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatója és Polgár Kristóf színész felolvasása mellett Péter János fuvolaművész zenéjét élvezhette a közönség.

A szerző fotói.