A gyarmatosítás be nem gyógyult sebei – A 12. Berlin Biennáléról

A biennálé összetett kiállítási forma, és mindegyiknek egyedi története, célkitűzése és arculata van. Az 1998-ban létrejött Berlin Biennálé kétévente társadalmi kérdéseket feszegető, kísérletező és gyakran meghökkentő projekteket mutat be más-más kurátor segítségével, különböző helyszíneken. A szakértőkből, alkotóművészekből, művészettörténészekből álló nemzetközi zsűri a 12. biennálé élére is nemzetközileg elismert kurátort, Kader Attiát szavazta meg.

A hat helyszínen megvalósuló, Still Present! című kiállítás célja a kapitalizmus felől vizsgálni a gyarmati rendszer felbomlását és a közelgő klímakatasztrófát.

Ahhoz, hogy a kiállításon a lehető legtöbb nézőpont érvényesüljön, Kader Attia olyan női kurátorcsoporttal dolgozott együtt, amelynek tagjai a kizsákmányolt országok valamelyikéből származnak: Ana Teixeira Pinto, Do Tuong Linh, Marie Helene Pereira, Noam Segal és Rasha Salti vett részt a munkában.

A kurátor a multikulturális élményeiből, tapasztalataiból indult ki.

A kiállítás alapjául a nyugati gondolkodás és annak megkérdőjelezése szolgál.

Mint a kiállítás címe is mutatja, Attia a mai zűrzavaros helyzet kialakulását a nyugati modernizmusról napjainkig érvényesülő filozófiának, a nyugati ember énközpontú világlátásának tulajdonítja. Az emberiség és a Föld ellen elkövetett bűnök meghatározásához a jóvátétel és a seb fogalmait használja fel, anélkül, hogy a kiállított művek a fogalmak allegóriáiként működnének. Evidenciaként kezeli, hogy a megkülönböztetés, a felsőbb- és alsóbbrendűség fasiszta elvét magában foglaló modern kapitalista gazdasági rendszer okozta sebeket nem lehet eltüntetni, azok valamiképp újra és újra felfakadnak. „Minden eddiginél jobban jelen kell lennünk!” – mondja. De hogyan érhető el ez? Szerinte a művészet képes a figyelmet visszaszerezni, és olyan fontos dolgokra irányítani, amik annak ellenére, hogy a múltban történtek, nemcsak reflektálnak a jelenünkre, hanem szoros összefüggésben is állnak vele.

Sandi Hilal és Alessandro Petti (DAAR építészcsoport) Akademie der Künstében kiállított, Entity of Decolonization – Borgo Rizza (2022) című munkája a fasiszta rezsim megalomán, koloniális építészeti stílusát helyezi középpontba. Az installáció egy szicíliai település, Borgo Rizza modernizáló szándékú várostervezésben használt épülettípusának méretarányos térbeli reprodukciója. Az alkotók tizenöt elemre osztották fel a művet, jelezve az újraalakíthatóság lehetőségeit, hogy a látogatók kritikus szemmel tudják újragondolni a település társadalmi, gazdasági és politikai örökségét.

Az ausztrál–vietnámi származású Mai Nguyen-Long installációja polcokon sorakozó üvegtartályokból, befőttesüvegekből áll, amelyekben végtaghiányos, torz, sérült műanyag babák és játékok ázna. Ezzel az Agent Orange gyomirtó fegyverre utal, amelyet az amerikai hadsereg használt a vietnámi háborúban. Az amerikai haderő több mint 79 millió liter Agent Orange-ot permetezett szét, amely amellett, hogy hatalmas pusztítást végzett a növényvilágban, százezrek életét követelte, és közel félmillió gyermek torz születését, rendellenes fejlődését okozta.

A vietnámi szobrász, Đào Châu Hai Ballad of the East Sea (2022) sűrűn egymás mellé helyezett, vékony fekete vaslemezekből készült stilizált tengerhullámai a háborúkból fakadó veszély és erőszak érzését idézik, és a még ma is zajló határkonfliktusokra hívja fel a figyelmet.

A Berlin-Lichtenbergben
található, egykor megfigyelőközpontként működő Stasi-épületben kapott helyet az
izraeli videóművész, Omar Fast A Place Wich is Ripe (2022) című munkája.
Két telefon és egy tablet játssza le a megfigyelőkamerák szerepéről
megkérdezett londoni rendőrök vallomásait. Hátulról kamerázzák őket, az arcuk
nem látható, és a hangjukat is eltorzították. Fast arra próbálja felhívni a
figyelmet, hogy bár a megfigyelés az átlagpolgárok biztonsága érdekében
történik, tegyük fel magunknak a kérdést, mivel járhat a privát és a nyilvános
szféra közti határok összemosása, akár a megfigyelt (látható), akár a
megfigyelő (láthatatlan) szempontjából vizsgáljuk.

A KW Institute for Contemporary Artban helyezik a legnagyobb hangsúlyt a nők gazdasági-társadalmi kiszolgáltatottságának témájára.

Több művész dolgozza fel az őket érő társadalmi igazságtalanságokat, legyen szó első, második vagy harmadik világbeli országokról. Ariella Aïsha Azoulay The natural history of rape (2017/22) című, képes és szöveges dokumentációból álló installációja a második világháború végén Berlinben elkövetett tömeges nemi erőszakra reflektál. Azoulay fotókat, jegyzeteket, tanúvallomásokat gyűjtött össze, amelyek mind-mind olyan erőszakos bűncselekményekről számolnak be, amelyeket nem vagy csak részben göngyölítettek fel, illetve el sem ismertek erőszakként. Zuzanna Hertzberg Individual and organized resistance of women during the Holocaust (2019–2022) című munkája a gettók és a náci megsemmisítő táborok hősnőit mutatja be, akik ellenálltak a terrornak, mégsem emlékeznek rájuk. Hatalmas fehér textíliákra nyomtatott igazolvány- és más fotók, újságcikkek révén ismerhetjük meg őket, az anyagok hátulján pedig az ellenállásuk helyszíneit jelölő térképek láthatók.

A 12. Berlin Biennálé olyan súlyos társadalmi és politikai anomáliák megjelenítésének ad teret, amelyeket eddig vagy elhallgattak, vagy nem kaptak elég nagy figyelmet.

Teszi ezt távolságtartóan, a tényeket és a tapasztalatokat széleskörűen értelmezve. Az idei program rengeteg kérdést vet fel, de új történelemfelfogáshoz nem kapunk tőle kidolgozott képletet. A célja inkább a múltbeli események új megvilágításba helyezése, a látogatók látásmódjának kiszélesítése. Hogy bizonyos eseményeket olyan perspektívából szemlélhessenek, amelyek hozzásegítik őket a mai hektikus állapotok megértéséhez.

A 12. Berlin Biennálé szeptember 18-ig tekinthető meg.

Nyitókép: Előtérben: DAAR – Sandi Hilal és Alessandro Petti: Entity of Decolonization – Borgo Rizza (2022); háttérben Tammy Nguyen festménysorozata (2022). Forrás: dotgain.info