Megjelent Iancu Laura Olvasmány az éjszaka cselekedeteiből című, műfajmegjelölés nélküli, de talán leginkább esszéregénynek nevezhető könyve, amely hatalmasan birkózik a gyerekkor „fájdalmas boldogságának” emlékeivel. A bemutatóján jártunk, aztán elolvastuk.

Iancu Laura fotó Kurucz Árpád MK.jpg
Iancu Laura József Attila-díjas író, költő, néprajzkutató. Fotó: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra

„Mi ez a könyv? Regény? Önéletrajz? Filozófiai-teológiai esszé?” – kérdezi Jánosi Zoltán szerkesztő a könyvbemutatón. Kapcsolódik a 2011-es Szeretföldhöz, amely a gyerekkorra tekintett vissza. A Szeretföld annak idején nekifutási kísérlet volt annak a krízisnek a feldolgozására, amely később, a Covid-járvány idején élményszerűen, a „megfulladok” pánikjával talált rá ismét, válaszolja Iancu Laura. „Hol találkoztam korábban ugyanezekkel az érzésekkel? Ebben a világban már jártam” – ismerte fel abban a két és fél évben, és feltörtek benne a romániai diktatúrában, a moldvai Magyarfalu szegény, zárt, alávetett világában kislányként megélt események emlékei. A könyv meditatív része a jelen, az általa bemutatott dráma a múlt. „Két nyelven beszélek benne: a gyermekén és a felnőttén.” „Számvetés az eddigi életúttal. Kérdései: honnan jöttem, merre tartok, ki vagyok” – veti közbe Jánosi.

A szerző Lukács László piarista szerzetes (1938–2023) emlékére ajánlja könyvét, aki a lelki vezetője volt, és sokat tett azért, hogy az ő Moldvából hozott középkorias istenképe változzon: igyekezett a hitéből mindazt kimetszeni, ami neurotikussá tette. A gyermekkort feldolgozó rész Jánosi szerint lírai, balladisztikus – a felnőtt párbeszédet folytat korábbi énjével, amelytől sikerült eltávolodnia. Annak lehetünk tanúi, amint egy gyerek szeme rányílik a világra. Mint Iancu Laura fogalmaz: „Ez a könyv az én válaszom az elmúlt két és fél-három évre. Az volt vele a célom, hogy kimentsem magunkat a káoszból. Az ember fogódzókat keres, eszmékbe, társadalmi biztosítékokba igyekszik kapaszkodni, de rossz lóra tesz velük, mert csak Isten segíthet.” Nehéz a gyerekkoráról beszélnie, mondja, mert visszatekintve mindig más arcát mutatja, és már ő is más szemmel tekint vissza rá anyaként és feleségként: például mindaz, amit korábban a szüleiről gondolt, eltűnt.

Úgy gondolja, hogy az, amit Pilinszky Popper Péternek mondott – hogy a nehézségeink többsége nem megoldható, legfeljebb jól-rosszul elviselhető, hogy az életben nem problémák vannak, és megoldásokra, hanem tragédiák, és irgalomra van szükség –, a moldvai magyarságra is igaz.

Vannak ugyan különböző magyarázataink, de a végső magyarázat az élet szentsége, és hogy reményünk szerint Valaki tudja az értelmét. Valaki, aki akarja, hogy legyél. Könyvével az élet szentsége előtti megborzongását akarja átadni, míg ma gyakran a legszentebb dolgok megszentségtelenítése jellemző, és sem a művészet, sem a tudomány nem megtermékenyítő. Nem úgy gondol Moldvára, mint ahol nincs bűn és sötétség, de úgy látja: ott van egy határ, amelyet soha nem lépnek át, mert az ember magáról alkotott képének része, hogy Valaki van fölötte. A paraszti kultúra intelligenciája csodálatra méltó. A teljes értékű élethez nem kellenek egyetemek, tárgyi tudás: sokszor általunk tudatlannak tekintett emberek szégyenítenek meg bennünket.

A könyv címét az magyarázza, hogy olyan dolgokról ír benne, amelyeket a sötétség ölel át. Amikor az emlékeiben közlekedik, mintha gyertya lenne a kezében: csak azt látja, amit az éppen megvilágít. A gyerekkorára mint élete éjszakájára gondol vissza. A felnőttek moldvai világát nem ismerte igazán: csak sok évvel később, néprajzosként kezdte el kutatni. A gyerekek előtt annak idején sok minden titok maradt, mert a felnőttek nem beszéltek nekik róluk.

Gyerekként nagyon kiszolgáltatott, védelemre szoruló az ember, de Laura úgy emlékszik vissza azokra az időkre, hogy még abban az „éjszakai létmódban” is biztonságban érezhette magát.

Az Olvasmány az éjszaka cselekedeteiből sűrű szöveg, amely nem adja magát könnyen. Már csak azért sem, mert „felelgetős”, Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel című novellájának távoli rokona. (Abban az értelemben feltétlenül, hogy a felnőtt a jelenből újra meg újra visszarepül a múltba, hogy régi és mai önmaga összetartozását és különbségeit átgondolja.) A szöveg erős sugallata szerint a múlt itt van, sőt talán erősebben van itt, mint a jelenünk. Pilinszky neve többször elhangzik a könyvben, ezért adja magát egy Pilinszky-idézet is: „Gyerekkorunkban meg kellene halnunk / tudásunk csúcsán, alázatunk magasán / de tovább élünk, foltozgatva és / tóldozgatva a jóvátehetetlent.”

Mindaz, ami a gyermek Lilivel történik, az „aranyalap”, amelynél több nem mondható, amelyre minden visszanyúlik, és amiből minden más következik. E téren nem különbözik jelentősen tőlünk, bármelyikünktől, de abban már igen, hogy az átlagnál sokkal erősebbnek, önállóbbnak és makacsabbnak tűnik. Falusi környezete, a világ, amelyben növekszik, a kisebbségi sors, a kemény gyerekmunka, az idegenségtudat, a román többség kegyetlensége (iskolai és egyházi képviselőiét is beleértve), valamint a szüleitől elszenvedett bántalmak igencsak emberükre találnak benne, és ami mindenki mást összetörne, őt megacélozza.

Dacosságában, eredetiségében, szavainak csengésében a kis herceg érthetetlen magabiztossága és eltökéltsége is ott kísért, de Saint-Exupéry hősének megvolt az a helyzeti előnye, hogy másik bolygóról érkezett. Lili egy minden szempontból alávetett kisvilág – lány voltából fakadóan még inkább alávetett – kicsiny és védtelen tagjaként is képes szabadságának felismerésére és érvényesítésére, a kiválás vágyának megfogalmazására. Szülőföldjének paraszti kultúrája látszólag tökéletesen determinálja, legbelül mégis egészen szabadnak és önállónak látjuk. Mindent, amit a gyerekkoráról megtudunk, az elemi tények kategóriájába sorolhatunk, amelyek mögött a titokzatos Isten titka sejlik fel. Az ő kinyilatkoztatását hordozzák a Lili által látottak, hallottak, megéltek, és nem véletlenül kerül szóba a könyvben Jób példája, akit az Úr a végletekig próbára tett.

A Margitszigeten futottam egyszer, és a Palatinus strand mellett palacsintaillat ütötte meg az orromat, amitől egy tizedmásodperc alatt gyermekkori nyarak, strandolások idilli emléke rohant meg. Ám már a következő másodpercben az is eszembe jutott, hogy a kényesebb ízlésűek fintorognának, és égett olaj szagának minősítenék, ami a kerítésen átcsap. Ez az élmény rádöbbentett, hogy minden, ami gyermekkorunkban történik velünk, jó és rossz szétválaszthatatlanul összekeveredve, megváltoztathatatlanul, minden kérdőjeltől mentesen a szentről kapott kinyilatkoztatás a számunkra. Gyermekkorának tapasztalatait senki sem válogathatja meg, és annak az életszakasznak a kivételes fogékonysága, befogadókészsége, a világ dolgaira való rácsodálkozás ünnepélyessége egész életünkre szólóan kimeríthetetlen alapanyaga az önmegértésünknek és a gondolkodásmódunknak.

A Pilinszky-idézet számomra erről szól. Minden későbbi spekuláció, értelmezési kísérlet már csak azt az akkor még evidens, egybefüggő tapasztalás- és felismeréshalmazt próbálja utólag rendezni. Az egykori kincsek emlékei között kotorászunk; ahhoz a felébredőhöz hasonlóan, aki megálmodta, hogy pénzt tettek a párnája alá, és magabiztosan érte nyúl, de közben rájön, hogy csak álmodott. Az Olvasmány az éjszaka cselekedeteiből számomra ilyesféle kísérlet, kutatás, igyekezet. A felnőttkori részek Pilinszky „bölcseleti publicisztikáját” idézik, és a keresztény misztika mélységei felé nyitnak utat. Iancu Laura többször szóba hozza, hogy a szavak végső soron képtelenek tökéletesen átadni, amit el akar mondani, de gyakran az volt az érzésem, hogy nem is törekszik logikus fogalmazásra, hanem e belátása nyomán mintegy a sorok közé írja a legfőbb közlendőit. Minden mondata jól érthető, de hogy egyik állításától hogyan jut el a másikig, az sokszor homályban marad. Már írtam, de fontos nyomatékosítani: nála a szent, a kinyilatkoztatás az éjszaka, a sötétség (vagyis a gyermekkor) történéseiben is mindig ott van, jó és rossz (vagy amit mi jónak és rossznak látunk) végső soron ugyanazt nyilatkoztatja ki. Hogy ez hogyan lehetséges, nem tudjuk, de el kell fogadnunk Iancu Laura kissé Pangloss mester bölcsességére emlékeztető álláspontját, hogy gyermekkora, noha a közkeletű mai felfogás traumatikusan fájdalmasnak, megsebzőnek ítélné, a lehető legszeretetteljesebb volt, és mindent megkapott tőle, ami a teljes élethez szükséges.

Feltűnő, hogy a gyermekkor emlékei között mekkora hangsúlyt és teret kapnak a halálra vonatkozóak. A dermesztő félelem, hogy a halál bármikor bekövetkezhet, hogy ennek jegyében kell élnünk, és jövendő sorsunkról alig tudhatunk valamit. Miért születünk, ha meg kell halnunk, végül mindent el kell vesztenünk, hogyan helyes ehhez viszonyulnunk? Nem teszi-e értelmetlenné az egész életet a halálos pont a végén? Hogyan lenne helyes meghalnunk, lehet-e erre „edzeni”?

Iancu Laurától olvasmányokat kapunk, amit úgy kell érteni, hogy a felnőtt eszmefuttatásait, az „evangéliumot” a gyermekkorból vett történetek szemléltetik, teszik érthetővé, járják körül. Az evangélium a tanítás, az elmélet, az olvasmány az élet. A történet. (A film. Mert erről a könyvről olyan filmek jutnak eszembe, amelyekben a felnőtt hős narrációját újra meg újra gyermekkorának a jelent magyarázó, annak hátterét biztosító jelenetei szakítják meg. És mert valóban remek film lenne belőle.)

Noha a humor kevéssé jellemző Iancu Laurára, a gyermek Lili képzeletvilágának, töprengéseinek és álmodozásainak bemutatásával bizonyítja, hogy az érzéke jócskán meglenne hozzá. Például abban a részben, amikor arról morfondírozik, hogy ha halála után szent lenne belőle, és a képe, mint „Csauseszkué”, kikerülne a templomokba, mennyire nehéz lenne teljesítenie a mennyből a sokféle, egymással összeegyeztethetetlen imakérést, amelyet a hívek hozzá intéznének.

Végül egy sejtelem: van ennek a regénynek egy harmadik rétege is, amely a párbeszédességéből fakad: a felnőtt Lili ugyanis levelez valakivel, összes megnyilvánulása levélrészlet, és sajátos látásmódjának, csaknem hermetikus világának megértetési kísérletei – mint a végén kiderül – valójában egy óvatos és alapos ismerkedési folyamat részei. Lili, aki mintha lebegne, és mindent az elmélet felől közelítene, óriási erőfeszítéseket tesz, hogy földet kapjon a lába alá, és ablakot nyisson a hétköznapi boldogságra. Valami egészen egyszerűre, amihez azonban csak egészen bonyolult úton juthat el.