Az időtlenség lírája – Iancu Laura belső világa

„Amíg enyém a lelkem, nem dobálom: viszem rendesen.”
(Báthori Csaba: Sétagyakorlatok 346.)

Az idő fizikai, antropológiai és
teológiai értelemben mást és mást jelent. Jelentőségét a biológiai korlátok közé
szorított antroposz-ember földi keretek között csak a halál közeledésének
tükrében értelmezheti. Mértékegysége az emberi élet; annak ténykedését,
képességeinek határait szolgálja behatárolni. Ez a materiális megközelítés
azonban már annál az egyszerű kérdésnél megbukik, amely a mért és az érzékelt
idő közötti különbözőség okára kérdez rá. Hiszen az előbbi egyszeri mérték,
aminek van kezdete és vége, az utóbbi azonban behatárolhatatlannak tűnik.

A nyelv, az írásbeliség, az irodalom, a líra nem más, mint a pillanat megörökítésének szándéka, az idő kitágításának, azaz a földi örökkévalóságnak, az időtlenségnek a megteremtésére tett kísérlet. Vagyis annak a behatárolhatatlan, érzékelt időnek a megragadására, amit a vágyakozás szintjén a remény teológiájának is nevezhetnénk.

S ez az a terület, ahol eljutunk a Iancu Laura-féle kereső, a költészeti korszellemmel nem sokat törődő, időtlen lírához.

A moldvai szórványmagyarság köreiből érkező költő depresszív tónusoktól sem mentes, zaklatott, panaszos, többségükben központozás nélküli – azaz kezdet és vég nélküli, mindenféle keretet, tért és időt tágító – versei ennek a mérhetetlenségnek, behatárolhatatlanságnak az alakváltozatai. Nemcsak a versek közötti, hanem a versbéli sorok és szavak közötti hallgatások is legalább olyan súlyúak, mint a szavakba öntött gondolatok, amiket összekapcsolnak. Hallgatásai ugyanis nem üres mondatok, hanem az isteni párbeszédre nyitott kontemplatív imák.

Iancu Laura munkássága talán a fentiek
miatt is nehezen besorolható bármely, pillanatnyilag elfogadott irodalmi
kánonba. Közelítési módja – legyen az akár versbeszéd, akár a néprajzkutatói
munkásságából fakadó tanulmány, próza vagy éppen drámakötet – a lélek tájainak
befelé mélyülő végtelenjébe tereli olvasóját. Írásai abból a felismerésből
táplálkoznak, hogy idővel a külső világba beleálmodott mindenség átcsoportosul
a lélek belső oldalára, ezért radikális határátlépésre van szükség. Ebből
fakad, hogy hagyományos alaktannal kevéssé törődő formavilágával, archaizáló
nyelvezetével és szakralizált, permanens módon Istent kereső tónusokkal tűzdelt
gondolkodásmódjával saját, időtlen univerzum építésébe kezd, amelynek nemcsak
építője, szervezője, hanem szereplője, sőt elszenvedője is lesz. S ugyanerre
buzdít mindannyiunkat.

A Pilinszky, Hervay Gizella és Csoóri költészetén „nevelkedett” alkotói én ünnepként tekint a nyelv költészetté öltöztetésére, és ennek alázatával közelít a szavakhoz.

Még akkor is, ha – mint írja – „Néha az sem segít, / ha naphosszat áztatom hallásom / örökkévalóságot visszhangzó szavakon” (Éjszaka a gyermek – Kardigán). Tisztában van ugyanis azzal, hogy földi viszonyok között a művészet is csak töredékesen képes visszatükrözni az örökkévalóság maradandó értékeit, mégsem mond le a „lehetetlenről”. „Előtte / kútra megyek, / kimosom a szép szavakat. / Micsoda szenny rakódott rájuk azóta, / hogy véred ontottad” (Kinek a semmi a mindene – Szabadnap).

Munkássága tanúságtevés arról a hivatásszerűen megélt költői attitűdről, amely hittel vallja, hogy a művészet a jelenben is az örök érvényűre kap meghívást. „A dolgok befejezetlensége teszi szükségessé és – emberi fogalmakkal – halhatatlanná a művészet, s benne a költészet születését” (Gerlice – Népi, elit. Pilinszky).

Iancu Laura isteni adományként éli és használja a nyelvben rejlő időtlenséget.

Azt hirdeti, hogy bár a történések a mért időben zajlanak, az ember csak a pillanatot éli meg, látja, érzékeli, a valóság azonban természetfölötti dimenzióként, téren és időn kívüli állapotként  van jelen az időbe pántolt emberi világban. A transzcendens függöny mögé való bekukkantás lehetősége pedig a lélekben érlelt és lírává formált sorok között keresendő. Ezért találkozhatunk írásaiban szokatlanul sok belső monológhoz hasonló, zsoltárszerű vallomással, bensőséges, kételyekkel és önmarcangoló viaskodásokkal átszőtt, gyónásszerű mondattal.

„Lelki éghajlatára” (Gerlice – A bajról), alkotói eszköztárára az alapvetően halk szavú, finom s főként alázatosan szelíd karakterjegyek és a zaklatott, a vád hangjait is bátran használó írásmód jellemző egyszerre. Öndefiniáló, önkereső, már-már pszichológiai mélységű, árnyalt szempontrendszert használó stílusa műfajfüggetlen. Célja minden esetben az emberi akarat istenihez való hozzászelídítése, visszatükrözése.

Tanulja a paradoxonnak ható jelenlétben levés időtlenségét. „Tanulnom kell ott lenni, ahol vagyok, / és tanulnom kell a szavakat, / melyek segítenek megszökni / onnan, ahol lenni borzongás, / mintha nem is én látnám / a falból kitörő látomást” (Éjszaka a gyermek – Szavak).

Iancu Laura életműve a verssé imádkozott szavak és az azokat összekapcsoló csendek Oratóriuma. Szakrális hely; olyan találkozási pont, határátkelő, ahol az ostyaként égbe emelt líra némasága az öröklétre tanít minket. Ahol magunk is elnémulunk az időtlen Teremtő szava előtt. „Vedd komolyan, Uram, / nincsen szó, ha nem Te beszélsz!” (Oratórium – Este a faluban, 10.).

#olvasósarok

Bartusz-Dobosi László

Fotó: Nehrer György/helikon.ro