1984-ben el akarták adni a Los Angeles-i J. Paul Getty Múzeumnak a kincs néhány ezüstedényét, amikor az ott tartózkodó Szilágyi János György, a Szépművészeti Múzeum antik gyűjteményének vezetője észrevette, hogy egyik darabján, a vadász- vagy Seuso-tálon a Balaton római kori neve, vagyis a Pelso felirat található. Ekkor figyeltek fel a műkincsekre itthon, de hivatalos lépések ekkor még nem kezdődtek.
1990-ban a Sotheby’s aukciósház kínálta eladásra a kincset Lord Northampton megbízásából. Megtartották az első, zártkörű bemutatót New Yorkban. Először Libanon, majd Jugoszlávia, végül pedig Magyarország is bejelentette igényét az ezüsttárgyakra. A per 1993-ban kezdődött, ekkor figyeltek fel rá a hazai kutatók, hogy egy 1878-ban, a Szár-hegyen előkerült quadripus, vagyis összecsukható, négylábú ezüstállvány és a kincs között szoros összefüggés lehet.
A Szár-hegy mindössze néhány kilométerre fekszik a Pelsótól. És bár lelőhelyének közelében többször kutattak, nem találtak más tárgyakat. A huszadik század végén kiderült, hogy a lelőhelytől nem messze a rendőrség 1980 decemberében gyilkossági ügyben nyomozott. A 24 éves Sümegh József holttestét egy borospincében találták meg. Hobbija az érme- és régiséggyűjtés volt, és mesélték róla, hogy bevonulása előtt óriási ezüstkincset talált, amiért meggyilkolhatták. A helyiek úgy számoltak be, látták a kincs darabjait, de néhányan ócska, értéktelen ónedénynek vélték azokat. Sümegh a tárgyakat 1975–76-ban találhatta, négy-öt évig volt a birtokában. Egy részüket megpróbálta elcserélni, eladni, más részüket pedig elrejtette. Beszámolók szerint többen is megpróbáltak túladni a kincsen, de senki nem hitte el, hogy a súlyos tárgyak ezüstből készültek. Sümeghet halála előtt két idegen férfival látták a környékbeliek. A tetthelyen egy betemetett gödör nyomait is megtalálták, amibe méreteiben tökéletesen beleillett a kincset tartalmazó rézüst. Mindezt azóta hitelesítő ásatással is megerősítették.
A cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/6. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy első kézből értesülhessen érdekes és értékes tartalmairól!
A New York-i tárgyalás előtt kiderült, hogy a libanoni kiviteli papírok, amivel a kincs rendelkezett, hamisak, így Libanon lemondott tulajdonjogi igényéről, Lord Northampton pedig bizonyítani tudta, hogy a kincs megszerzésének idején nem volt tudomása azok eredetéről, így a birtokában maradhatott. A magyar fél az összegyűjtött ezüst- és talajmintákat, a rendőrségi jegyzőkönyveket és a már említett quadripust kívánta bemutatni bizonyítékként, de végül mindegyiket elutasította a bíróság, meghatározva, hogy Lord Northampton csak a birtokosa, de nem tulajdonosa a kincsnek. A Seuso-kincs ezáltal eladhatatlan lett a műkincspiacon.
2006-ban újra megpróbálták értékesíteni a kincset, de nem jártak sikerrel, ugyanabban az évben pedig a Bonhams aukciósház mutatta be meghívott vendégeinek. A kincset két részre bontották, egy magyar magánszemély is vásárlási javaslatot tett, végül azonban a magyar állam kezdett tárgyalni a Seuso-tálat is tartalmazó kincsrészlet megvásárlásáról. Ennek eredményeként az első részletet 2014-ben hozták Magyarországra, 2017-ben pedig a teljes kincs hazatérhetett. Az első feléért 15 millió eurót, míg a második részért 28 millió eurót fizetett az ország.
Mi az a Seuso-kincs?
A tizennégy darabos ezüstkészlet 68,5 kilogramm, az ezüstállvánnyal pedig körülbelül 88,5 kilogramm – a késő császárkori ezüst ötvösművészeti leletek közül a legjelentősebbnek számít. Két, ételek tálalására szolgáló nagy méretű lapos tálból, két további – tálalóként és dísztálként is használt – tálból, egy mosdáshoz készített mélyebb tálból, két, hozzá tartozó geometrikus díszítésű korsóból, valamint egy dionüszoszi ábrázolásokkal, egy állatalakokkal és egy görög mitológiai ábrázolással díszített korsóból áll. Tartozik hozzá két vödör, egy illatszeres doboz és egy amfora is. A tárgyak nagy tisztaságú ezüstből készültek, méretük pedig imponzáns – akár hivalkodónak is nevezhetnénk.
Akkoriban igazán drágának számított egy ilyen készlet – a 68,5 kilogrammnyi ezüst 9,1 kilogrammnyi aranynak felelt meg, amiből körülbelül 2040 aranysolidust, akkori aranypénzt lehetett volna verni. Ez egy lovas katona 226 évnyi jövedelme volt. A 4–5. században egy solidusból egy katonaköpenyt, 350 liter búzát, 88 kilogramm marhahúst vagy 109 liter bort lehetett venni.
A késő római tálalókészletek heterogének, vagyis az edényekhez nem egyszerre jutottak a családok, hanem több generáción keresztül gyűjtögették azokat – igaz ez a Seuso-kincsre is. Származhattak császári ajándékból, de az elit tagjai születésnapokon, menyegzőkön vagy hivatali előléptetés alkalmával egymást is megajándékozhatták. Ezenfelül természetesen rendelhettek is ilyen edényeket. A mindennapokban nem használták őket, elrejtve tárolták, és nagyobb lakomákra szedték csak elő, hogy a házigazda megmutassa gazdagságát, hatalmát és műveltségét. Különleges italokat, ételeket szolgáltak fel bennük.
Bár néhány évszázaddal korábban keletkezett, Petronius Satyriconjában egy hasonló – ámde eltúlzott, szatirikus – lakoma leírását olvashatjuk: „… tánclépésben négy szolga lejtett be, és a tálca felső részét elvitték. Erre alul hízott szárnyast, sertéstőgyet, középütt pedig tollakkal felcifrázott nyulat pillantottunk meg; valóságos Pegazus volt. A tálca szögletei táján négy Marsyas-szobrocskát fedeztünk fel: apró tömlőikből borsos mártás csepegett a halakra, amelyek, mint valami csatornában, úgy úszkáltak.” A lakomák minden érzékszervre hatottak, így amellett, hogy társadalmi események voltak, kellemes pihenést is jelentettek a jelenlévőknek.
A tálakra nemcsak helyi és távolról érkező fogások kerültek – a házigazda megjeleníthette rajtuk a számára fontos témákat: Seuso esetén ezek a vadászat és a szerelem voltak. A Seuso-tál arisztokratikus vadászpikniket ábrázol, de az egyik korsón is vadászjelenetek kaptak helyet.
A Seuso-kincs a ma ismert összetételében nem teljes, korabeli ábrázolások alapján ugyanis feltételezhető, hogy további tárgyak is tartoztak hozzá: állvány, kisebb asztali edények, evőeszközök, vagyis a készlet jóval több darabot számlálhatott.
A Seuso-kincs egy része tehát jelenleg valahol a világban kallódik. A hazakerült tárgyak viszont megtekinthetők a Magyar Nemzeti Múzeum A Seuso-kincs – Pannonia fénye című állandó kiállításán.
A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/6. számában olvasható.
