A Hajléktalanság Múzeuma végre állandó otthonra talált Londonban

A Shelter lakhatási és hajléktalansági jótékonysági szervezet statisztikái szerint Angliában legalább 309 ezer hajléktalan van, a legsúlyosabb a helyzet a fővárosban, ahol 51 emberből egy fedél nélkül kénytelen élni.

A közösségi vezetésű Museum of Homelessness, azaz a Hajléktalanság Múzeumának 2015-ös létrehozásában olyan emberek vettek részt, akik maguk is érintettek a kérdésben. Végre találtak maguknak állandó helyet – azaz otthonra találtak –, mégpedig az észak-londoni Finsbury Park egy kapuőrházában. Ahogy az egyik alapító, Matt Turtle elmondta, a multikulturális Finsbury Parkban egyébként is nagy hagyományai vannak a társadalmi aktivizmusnak és a sokszínűségnek, amelyet eredetileg is azért hoztak létre, hogy zöldterületet biztosítson London szegényebb lakóinak.

A múzeumban látható tárgyakat – más gyűjteményektől eltérően – nem kurátorok vagy egyéb szakemberek válogatják össze, hanem azok, akiktől beérkeznek. Van közöttük például egy sokat javított, eredetileg két fahulladékból összeeszkábált bot, amely nemcsak segítette gazdáját a gyaloglásban, de védekezésre is alkalmas volt. De ott egy régi bevásárlókocsi is, amelyben egykori tulajdonosa minden világi vagyonát hordozta, mielőtt felajánlotta, hogy azzal segít termékeket kihordani azoknak, akik a Covid-válság alatt rászorultak. Két műanyag kukászsák is bekerült a kollekcióba, amelyeknek az adományozójuk szerint nincs nagy respektjük, de ha valaki az utcán él és esik az eső, akkor igen jó hasznukat lehet venni.

A Hogyan éljük túl az apokalipszist? című, előadásalapú kiállításukon azt is be szeretnék mutatni, hogy milyen sokat lehet tanulni a hajléktalanok találékonyságából, rugalmasságából és kreativitásából. A tárlathoz különös performansz is tartozik: a tárgyakat az önkéntes történetmesélők kelthetik életre, akik fülhallgatót viselve közvetítik a névtelen adományozók szavait. A párbeszédre késztető tárlat középpontjában a sztereotípiák átfogalmazása áll, illetve célja az is, hogy felerősítsék a társadalom peremén élők hangját.

A cikkhez használt források itt és itt olvashatók.