Az ön szerkesztésében, fordításában jelent meg a Mesék a boldogságról című, kortárs lengyel gyerekdarabokat tartalmazó kötet. Milyen kritériumok határozták meg a válogatást?  

Az utóbbi húsz év gyerekdarabjaiból válogattunk lengyel kollégámmal, Zbigniew Rudzińskival, aki a poznańi Gyerekművészeti Központ kurátora. A központ minden évben megjelentet egy kiadványt Új gyermek- és ifjúsági színdarabok címmel, amely az adott év legérdekesebb műveit tartalmazza. Ezenkívül létezik Lengyelországban egy Legjobb gyerek- és ifjúsági darab verseny is, amelyet 1986 óta évről évre megrendeznek, és nagy sajtóvisszhanggal kísért, rangos szakmai eseménynek számít. A verseny győztes darabjait is figyelembe vettük, illetve azt a tényt, hogy mely színdarabokat játsszák a legsűrűbben a lengyel gyerekszínházakban. E három kritérium amúgy nagyjából fedte egymást – de ehhez még hozzátettem a „magyar specifikumot”, azaz hogy a művek hazánkban is közérthetők legyenek. Tehát például a nagyon lokális humorra és szereplőkre épülő, lengyel utalásokkal teli darabok helyett igyekeztünk univerzálisabb szövegeket szerepeltetni a kötetben.

dr. Pászt Patricia Ayhan Gökhan-01

Azonkívül, hogy lengyel, kortárs és gyerekdarab, milyen azonosság fedezhető fel a beválogatott szövegekben?

Az összes szöveg nagyon okos és szép. Ez túl egyszerű válasznak hangzik, pedig nem az – napjainkban nehéz olyan, kisgyermekeknek szóló irodalmat, meséket, filmeket találni, amelyek a legkisebbek nyelvén, ugyanakkor megfelelő értelmi színvonalon és kreatív formában szólnak az élet fontos dolgairól.

A lengyel színházra mindig is nagy hatást gyakorolt a képzőművészet és a metafizika: a képi formák, a költői víziók, látomások, a misztika, a mágia és a moralitásjátékok világa sokkal közelebb áll a szláv szívhez, mint a realizmus. Ez érthető módon a gyermekdarabok világában is felfedezhető – határtalan fantázia, igen kreatív képi világ, mindemellett bölcs kérdésfeltevések jellemzik a műveket.

dr. PÁSZT PATRÍCIA  AYHAN GÖKHAN-06

Az írásokból sugárzik a gyerekek iránti bizalom. Úgy tűnik, a szerzők hittek abban, hogy a kicsik teherbírása hatalmas. Mit tanulhatna a magyar gyermekszínház a lengyeltől?

Amit talán a magyar szülők is a lengyelektől. Habár ez természetesen fordítva is igaz – mindnyájan tanulhatunk egymástól. A lengyel színdarabokban igen egyedi és izgalmas formaművészeti megoldásokkal találkozhatunk, ugyanakkor a szerzők nem félnek a komoly kérdésektől sem, sőt. Úgy vélik, a gyerekekkel igenis lehet, sőt kell is őszintén beszélni, persze mindeközben megengedve nekik, hogy gyerekek maradjanak. A sajnos mind sűrűbben előforduló családi problémákat – betegségek, válás, halál stb. – nem szerencsés kíméletből eltussolni vagy a szőnyeg alá söpörni. A gyermek úgyis megérez mindent, és a hallgatás vagy a szépítés idővel sokkal nagyobb gondokat szül, mintha leülnénk a kicsikkel beszélgetni.

A lengyel szerzők zseniális módon megtalálják azt a hangot, nyelvezetet, amivel a gyerekek megszólíthatók, beavathatók, bevonhatók a család, az élet természetes közegébe, rendjébe, ahol sajnos nehéz dolgokkal is találkozni.

Az a tapasztalatom, hogy Lengyelországban komolyabban veszik a gyerekeket, illetve jobban bíznak a természetes értelmükben, az érettségükben. Már a legkisebbeknek szóló darabok is tartalmas mondandóval szolgálnak.

dr. PÁSZT PATRÍCIA  AYHAN GÖKHAN-02

A színpadra állított darabok minősége mérhető a gyerekek reakcióival? Mérvadó a gyerek véleménye?

Hát hogyne. De a legkisebb korosztály esetében az érthetőség elsődleges: eljut-e hozzájuk egy-egy darab meséje, szövege, története. Az esztétikum, a mondandó mélysége csak a következő lépés – és ebben már a szülők, nevelők döntenek. Ám e szülői döntések meghatározók: a gyerek idővel úgy fog reagálni, ahogy azt a felnőttektől látja. Ezért is rendkívül fontos, hogy a legifjabbak milyen minőségű művekkel találkoznak, milyen jellegű esztétikához szoknak hozzá, mi lesz később a minta, a kiindulópont egy-egy alkotás megítélése kapcsán. Ez ugyanolyan folyamat, mint a felnőttek esetében az ízlésformálás – nem lehet elég korán elkezdeni.

A lengyel mentalitásról ezt nyilatkozta tavaly: „Nagyobb a magukban és az életben való hitük és bizalmuk. Az állandóan cinikus és mindent megkérdőjelező magyar mentalitás teljesen más valóságot hoz létre, mint a lengyel. A lengyeleknél vannak csodák, lehetségessé válik a lehetetlen.” Ennyire rosszul állnánk a csodákkal?

Hmmm… hát igen. Úgy gondolom, hogy a csodákba vetett hit hiánya eleve a hit hiányából fakad. És itt nem intézményes vagy vallásos hitre gondolok – ez csupán eredménye vagy következménye az ember életbe, Istenbe, önmagába, a másik emberbe vetett hitének. A lengyelekkel – de azt hiszem, más népekkel is – összehasonlítva a magyarok ezzel valahogy hadilábon állnak.

dr. PÁSZT PATRÍCIA  AYHAN GÖKHAN-04

A hitet nálunk, tévesen, mindig egyfajta gyengeséggel, „mankóval” azonosítják, pedig elég a legnagyobb kultúrák történetét megnézni: mind kőkemény hitrendszerekre épül. Érdemes lenne egyszer megvizsgálni, mennyire eredményes, milyen történelmi, szociológiai, egészségügyi és egyéb „hozadéka” van ennek a mi kis magyar hitetlenségünknek és cinizmusunknak, és feltenni magunknak a kérdést, vajon érdemes-e ezt folyamatosan újratermelni, vagy talán hasznosabb tudatosan változtatni az évszázados mintán – hátha többet érünk el vele.

A teljes interjú a MeseCentrum oldalán olvasható.

Fotók: IGYIC/Bach Máté