Először a Zeneakadémia Tanárképző Intézetében diplomázott. Miért?

Nagyon-nagyon egyszerű okból: nem vettek fel a Zeneakadémiára. Utólag úgy gondolom, igazán szerencse, hogy így alakult, mert olyan tanárhoz, Krause Annamáriához kerültem, aki fontos szerepet töltött be az életemben. Jobb volt ez a sorrend, hogy csak ezután lettem a Zeneakadémia zongora szakán Jandó Jenő növendéke. Ott is maradtam még egy évet, mert annyira jól éreztem magam a tanár úr osztályában. Marika néni erősítette meg bennem az alapokat, amikre azután Jandó építhetett, és kvázi feltehette az i-re a pontot. A tanárképző elvégeztével tanári és kamaraművészi diplomát szereztem. A zongora szak akkoriban roppant erős hely volt. Hasznos dolgokat tanultunk, külön metodikaórákra jártunk, mintatanításokat figyeltünk meg. Nagy rend volt.

Tanított a Zeneakadémián.

Már tíz-tizenegy éve kiszálltam a „hivatalos” tanításból, de különböző felkérésekre gyakran tartok kurzusokat. Nagyon szeretek tanítani. Kocsis Zoltán után hívtak meg a szombathelyi Bartók Szemináriumra, ami rendívül megtisztelő volt. Átvettem a katedráját, imádtam. Sajnos a szeminárium csendben elenyészett, de maradtak onnan növendékeim. Folyamatosan járnak hozzám, ezért megbeszéltem a Csalán úti Bartók-emlékházzal, hogy legalább kétévente szervezzünk náluk kurzust. Erre idén májusban került sor másodszor, rengeteg külföldi érdeklődővel.

Azt nyilatkozta, hogy abszolút normális gyerekkora volt, és sosem akart egyebet, mint zenélni, zongorázni. Más hangszer sem érdekelte?

Régen elveszített édesapám prímás volt; a mi családi tradíciónkban voltak hangszerek, amik adottak lettek volna. Emlékszem, édesapám elkezdett tanítani hegedülni úgy két-három éves korom körül. Még meg is van az a pici hangszerem. Aztán leültem a zongoránkhoz, felvillant a szikra, és egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy ez lesz az életem.

Apám egyébként sokszor meghallgatott. A mai napig élnek bennem azok a zenei tanácsok, amiket adott. Hogy az ember miként formáljon meg egy frázist vagy hogy milyen legyen a bal és a jobb kéz aránya. Nagyon szépen énekelt, amiből szintén sokat lehetett tanulni. Kiváló alapokat kaptam a XIII. kerületi zeneiskolában László Évától, aki hat évig tanított. A Bartók konzervatóriumban Schweitzer Katalin volt a tanárnőm. Azt hiszem, a Jóisten jól rendezte ezt el! Roppant fontos, hogy milyen tanárokat kapunk, mert ez a szakma tényleg bizalmi alapon épül. Ha nem hiteles az, aki a másik oldalon ül, akkor az ember könnyen elveszítheti a tájékozódóképességét meg a hitét is abban, amit csinál.

Melyik volt önálló művészként az első olyan koncertje, amit ma is vállalna?

Nem emlékszem pontosan. A konziban Kati néni elvárta, hogy minden évben szólóestet adjunk. Ez később nagyon hasznosnak bizonyult. Óriási anyagot kellett megtanulnom 14-15 évesen, és 16-17 éves koromban már volt egy-egy olyan koncertem, amire, azt hiszem, ma is rábólintanék. Nehéz ez… Jandó Jenő egyszer megjegyezte: „Figyelj, ha több száz koncert után kettőről-háromról úgy hiszed, hogy elégedett vagy, akkor sokat mondtam.” Ez akkor kicsit furcsán hangzott, mert egy művészjelölt huszonévesen lánglelkű, de most már belátom, hogy igaza volt.

Bizony kevés az olyan koncert, amire igazán azt mondom: elégedett vagyok. Maximálisan soha. Van, hogy jó érzéssel jövök le a színpadról, és olyan is, hogy a közönség ünnepel, hatalmas a siker, és én mégsem vagyok maradéktalanul elégedett a produkciómmal. Szerintem ez természetes: nem vagyunk gépek. Ha mindig ugyanolyan jól sikerülne, akkor az egésznek nem lenne az értelme. Én motivált vagyok abban, hogy egy darabot a végtelenségig tökéletesítsek.

Amikor valamelyik műsorszámáról beszél, mindig érzékletes képekben fogalmaz.

Azt hiszem, lényeges, hogy az ember egy repertoárt minél több dologhoz kapcsoljon. Milyen összefüggések vannak a zenei stílusok és a korok között? Élményekhez, képekhez kell kötni a műveket, mert a hangok nem önmagukról szólnak. Nem árt tisztában lenni azzal, milyen körülmények között születtek a darabok, a zeneszerzőt mi inspirálta, melyik életszakaszában komponálta őket. Természetesen hozzáadódik még az, ami az előadó művészi habitusából következik. Kocsis Zoltánnal sokat beszélgettem arról, hogy Bartók sem mindent játszott úgy, ahogy leírta. Mindenféleképpen komolyan kell venni a kottát, mert aztán így is, úgy is valamennyit deformálódik az előírás, például a metronómszám. De azt nem szeretem, ha valaki fittyet hány az egészre, és teljesen úgy játssza, ahogy ő képzeli.

A műsorai hogyan épülnek föl?

A szólóestek programját én tervezem meg. Ha valamilyen tematikához kapcsolódik a felkérés, például egy fesztivál mottójához, ahhoz igyekszem idomulni, de általában nem hagyom, hogy azon belül beleszóljanak, milyen műsort játsszam. Ha szerzőt választok, szeretem minél szélesebben megmutatni a munkásságát. De manapság már nem szeretek egész este egyetlen alkotótól játszani, kivéve, ha összkiadásról van szó, mint Wolf Péter Wolf-temperiertes Klavierja vagy Jazzprelűdjei. Az utóbbiak anyagát sajnos még nem mutattuk be. Igen gondosan megválogatom, hogy mi mivel kerüljön össze, mint egy jó vacsora fogásait.

Kocsis Zoltán sokszor készítette el szabad tűzön, kondérban a születésnapi gulyását. Gourmet volt.

Én is nagyon szeretek főzni. Sokszor csináltam már gulyást, de kedvelem a különleges ételeket is. A műsorválasztásaimhoz hasonlóan a fogásokat is figyelemmel állítom össze. És ahogy a zeneművekben sincs favoritom, az ételeknél is a minőség a fő szempont számomra.

A tűzhely mellől lépjünk vissza a zongorához. Előadóként és hallgatóként is úgy jellemzi magát: mindenevő. Mégis mi a „tól-ig”?

Nincs ilyen. Kifejezetten szeretem megmutatni a közönségnek azokat a darabokat, amiket nem szoktak játszani. Nemrég merészen egész este magyar kortárs zenét szólaltattam meg. Beszélek is a művekről meg arról, hogyan érdemes őket hallgatni. Épp úgy, mint egy Bach-szvitet. Csakhogy az emberek általában nem tudják, hogy egy zenemű miről szól. Hangmagasságokról, ritmusról meg dinamikáról beszélek nekik, és hogy ez a háromdimenziósság milyen karaktert ad ki. A másik kérdés az, hogy a zeneszerző mit akar ezekkel az eszközökkel kifejezni. Mostanában volt egy-két meglepő koncertem. Az emberek nagyon élvezték, hogy csak 20. századi magyar zongoradarabokat játszottam.

Például?

Szabó Csaba zongoradarabjait a következő hónapban fogom lemezre venni. Ő Szabó Péter csellóművész édesapja és Szabó Ildikó csellóművész nagyapja. Fantasztikus zongoradarabokat írt! Méltatlanul kevesen ismerik. Eldöntöttem, hogy a Kodály-, Lajtha-, Wolf-, Selmeczi-összkiadások után ezt is felveszem. Az egyszerű tandaraboktól a fantasztikusan megírt struktúrájúakon át a szinte eljátszhatatlanig komponált. Kiválóan zongorázott. Nagy keze volt, úgyhogy ez a terv elég komoly feladat elé állít. Két darabja preparált zongorára íródott, ami igazán érdekes színfolt lesz a lemezen: szögekkel, fadarabokkal, csavarokkal fogom szólásra bírni a húrokat.A preparált zongora érdekes téma.

Vidovszky László Schröder halála című művét Kocsis halála óta csak én játszom Magyarországon. Elképesztő élményem volt, amikor Keller Andrással, Rácz Zoltánnal és a szerzővel a pannonhalmi Arcus Temporum Fesztiválon előadtuk. Az 1970-es években botrányok sora kísérte a darab első előadásait, majd ötven évvel később elvittem Szombathelyre, a Bartók Szemináriumra. Olyan emberekhez, akik életükben még hasonlót sem hallottak. És hatalmas sikere volt! De persze ott is elhangzott a kérdés, hogy miről szól a kompozíció.

Kortárs alkotók írnak önnek?

Számtalan felkérést kapok. Megtisztelő, ha egy zeneszerzőt inspirálok. Vajda Gergely ajánlott nekem egy rövid, de igen nehezen játszható, roppant sűrű darabot, a BMC-ben mutattuk be. Májusban pedig Leszkovszki Albin díjnyertes Zongoraversenyét – amelyet a szerző szintén nekem ajánlott – Pécsett én játszhattam először.

Kívül maradhat-e egy művész a világ történésein?

Szerintem személyes döntés, hogy akar-e vagy sem. Biztos, hogy a piacnak is zongorázni kell. Nyári fesztiválra, szabadtéri színpadra szinte biztosan nem tűznék műsorra kortárs zenét, mert oda a közönség nem azért megy. Oda valószínűleg könnyedebb hangvételű darabokat, például Gershwint vagy a Jazzprelűdöket vinném. Fontos előre látni a teljes évadot, mert én nagyon szeretek többször eljátszani egy-egy anyagot. Egy-egy szólóest előkészítésében hatalmas munka van, és jobb többször eljátszani a műveket. Amikor az ember koncertrepertoárt épít föl, sokféle szempontot kell mérlegelnie. A közönség igényei mellett a saját indíttatását is komolyan kell vennie.

Valójában az érdekelne, hogyan érezte magát Kijevben.

A háború kitörése előtt három hónappal jártam az ukrán fővárosban; már sokadik alkalommal tartottam kurzust az ottani Csajkovszkij Zeneakadémián. Nagy megtiszteltetés, hogy elismerő vendégprofesszori kitüntetést kaptam tőlük. Jólesett látni, mekkora érdeklődés övezhet egy ilyen kurzust. Egy tágas osztályteremben annyian voltak, hogy alig lehetett leülni. Az Ukrán Nemzeti Filharmonikus Zenekarral is felléptem, a koncert első felében szólóprogramot adtam. Más iskola, más környezet. Nosztalgikus élmény volt úgy játszani, hogy a zeneakadémisták végig ott álltak az első emeleten, és úgy hallgatták a koncertet. Ilyet nálunk utoljára konziskoromban tapasztaltam. Szoros a kapcsolatom a hangversenyeket szervező filharmóniával és a zenekarral is.

Amikor kitört a háború, természetesen azonnal írtam azoknak az embereknek, akiket ismerek. Meglepve és örömmel értesültem, hogy nyár eleje óta újra mennek a koncertek, igaz, egyelőre online. A terv szerint 2023-ban Gershwin Kék rapszódiájával én nyitom meg a tavaszi fesztiváljukat. A város fantasztikus! Ha olyan lesz a helyzet, megyek.

Minden napja gyakorlással kezdődik?

Ha koncertre készülök, a reggeli gyakorlás igen hasznos. Az agyam, a kezem, az izomzatom nagyon friss, úgyhogy általában három-négy órát biztosan gyakorolok. Ha nincs fellépés, akkor most már nem feltétlenül, tehát az nincs bennem, hogy „úristen, karban kell tartanom magam!”. Pár nap után azonban hiányzik a zongora. Az viszont, hogy sok koncertem van és sokfélét játszom, igényli, hogy napi hat-nyolc órát gyakoroljak.

Legutóbb a Fesztivál Akadémián négy koncerten öt nagy művet adtam elő. Előtte másfél hónapon át rengeteget gyakoroltam. A szeptemberi háromnapos Szabó Csaba-CD felvételére is így készülök. Annyira kidolgozom a felveendő anyagot, mintha élőben, hangversenyen játszanám. Bár a technika ma már sok „kozmetikát” tesz lehetővé, nem szeretek összevissza vágott anyagot kiadni a kezemből. És ebben nagyon egy húron pendülünk Dvorák Zsuzsával, az egyik legkiválóbb zenei rendezővel. Remek füle van, és sosem elégszik meg a jóval, hanem addig piszkál, amíg kihozom magamból a legjobbat. Ugyanilyen kitűnő a hangmérnök, Timár Domonkos. Összeszokott csapat vagyunk, talán már a tizedik lemezt készítjük együtt.

Az egyik jelentős elismerését, a Liszt Ferenc nemzetközi lemeznagydíjat 2005-ben kapta, a CD a Convention Budapest Classic gondozásában jelent meg.

A következőt, a Liszt Erard zongorán címűt is ők adták ki. Nagy szeretettel támogatták a kultúrát, de sajnos azóta abbahagyták a lemezkiadást. Ezek a CD-k igen komoly felismerésekkel jártak. A zongoristák egész élete úgy telik el, hogy nem játszanak régi hangszereken, csak mai zongorán. Pedig hasznos lenne, ha minden növendék már a konziban legalább egy évet csembalózna meg fortepianózna.

Amikor a budavári önkormányzat Mácsai Jánosékkal felújíttatta ezt az Erard hangszert, bemutatókoncertre kértek fel. Mindössze három órám volt felkészülni. Ezen a zongorán kisebbek a billentyűk, könnyebb a járásuk és laposabb a fekete billentyű, ezért a pozícióváltásoknál nem kell akkorát mozdulni. Ezt három óra alatt kellett megszoknom, ráadásul óriási repertoárt játszottam. De kiderült, hogy amit a mai zongorán küszködve játszunk el, az az Erard-on könnyedén megszólaltatható. Elmentem a hollandiai Erard-szalonba, és ott is koncertet adtam. Az kétszer akkora zongora volt, mint ez, életemben nem hallottam olyan basszushangzást, mint azét. Majdnem háromméteres húrok zengtek a Funérailles elején, nagyon élveztem.

Liszt vagy Beethoven nem kiszúrásból írta azokat a részeket, amiket a mai zongorákon csak rengeteg gyakorlással, szinte vért izzadva tudunk megszólaltatni. A hallgatóság, a termek növekedésével megnőttek a zongorák is. Azért nagy a hangja a Steinwaynek, és azért jár olyan nehezen, mert a mechanikai alkatrészei sokkal nagyobbak. Nem árt, ha erős fizikumú a zongorista, mert különben nem jönnek elő azok a hangok, amiknek egy nagy koncertteremben meg kell szólalniuk. Kitaláltam egy projektet. Jövőre különleges szólóprogramot fogok adni a Zeneakadémia kistermében: különböző zongorákon játszom majd. Csembalón kezdek, és fortepianón, majd Erard-on vagy/és Pleyel-, Fender-, valamint Bogányi-zongorán folytatom. Steinwayen nem fogok játszani. A műsorhoz mindegyik hangszer korszakának megfelelő darabokat választok. Hallható lesz, amiről beszélek.

Legközelebb Finnországba utazik.

Chopin f-moll zongoraversenyével lépek pódiumra. Brüsszelben kamarazenei programom lesz, februárban pedig Huntsville-be, Vajda Gergely zenekarához megyek. Itthon az Eötvös Alapítvány megkeresésére egy karmesterkurzuson igen különleges kettős – zongora és ütős – versenyen dolgozom majd a szerzővel, Unsuk Chinnel és Eötvös Péterrel. Páratlanul izgalmas feladat lesz. Sorozatban jönnek a felkérések, és a repertoárom folyamatosan gyarapszik. Talán már össze sem tudnám írni, mennyi mindent tanultam meg. Decemberben nagyon érdekes hangversenyem lesz a Zeneakadémián. A dán Hans Abrahamsen balkezes zongoraversenyét mutatjuk be az Óbudai Danubia Zenekarral. Nagyszerű modern kompozíció. Dániában véletlenül elmentem egy koncertre, ahol az ő egyik darabját adták elő. Összeismerkedtünk, és akkor már szó volt ennek a műnek az előadásáról. Tud a koncertről, és valószínű, hogy eljön meghallgatni.

A honlapja nem bővelkedik információkban, az elismerő kritikák csokra hiányzik. Csupán a fotók mutatják, hogy milyen rangos helyeken, milyen nagy hírű kollégákkal lépett fel. Miért nem „nyomul” jobban?

Nem érzem szükségét. Soha nem voltam karrierista. Hiszem, hogy ha az ember jól csinálja a dolgát, akkor egy normális világban az értékek automatikusan a helyükre kerülnek. Hogy milyen a világ valójában, az más dolog. Valóban nem az vagyok, aki közpénzből személyi kultuszt épít magának. Hála Istennek az isteni gondviselés jól működik e téren. Nem is nagyon aggódom. Inkább leülök megtanulni még egy darabot.

Ez az életfilozófia hogyan tükröződik a gyerekei nevelésében?

Én olyan értékrendet kaptam otthonról, amit nagyon szívesen adok át nekik. Nyolcéves a kislányom, és két hét múlva lesz 15 éves a „kisfiam”, aki már magasabb, mint én. Nagyon szépen zongorázik, de úgy tűnik, nem lesz zenész. A Leövey Klára Gimnáziumba vették fel speciális angol szakra, de emellett persze a zongorázást is folytatja a saját kedve szerint. A kislányom zongorázik és hegedül. Gyönyörűen rajzol és táncol, rendkívül kreatív. Azt hiszem, belőle igazi művészetközeli ember lesz.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu