Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy a Magasságok és mélységek eddigi színészi pályád legnagyobb próbatételének számít mind fizikai, mind szakmai szempontból. Mielőtt azonban rátérnénk a forgatásra, tekintsük át dióhéjban az eddigi pályafutásodat, amelynek – hogy a film címénél maradjunk – feltehetően voltak mélységei is, nemcsak magasságai. Elég, ha megemlítjük, hogy szabadúszóként vágtál neki, ami rögös útnak számít Erdélyben, hiszen itt sokkal kevesebb a lehetőség. Milyen nehézségekkel kellett megküzdened az évek során?

2011-ben végeztem az alapképzést Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának színész szakán, és csak azt láttam magam előtt lehetőségként, hogy ha játszani akarok, le kell szerződnöm egy színházhoz. Több helyen is kopogtattam tehát, de nemleges választ kaptam. Ez idő tájt hirdettek színészválogatást a Kézdivásárhelyen induló társulatba. Elmentem, felvettek, oda is költöztem, közben pedig folytattam a mestertanulmányaimat Kolozsváron.

A pályakezdésed e részére nem emlékszem, pedig figyelemmel kísértem a sorsod alakulását.

Ennek a történetnek hamar vége lett, és nem is végződött túl pozitívan. Nem éreztem jól magamat a városban, nem ért semmiféle impulzus, és a társulatban sem találtam a helyemet. Nem volt türelmem kivárni még az első évad végét sem, ezért felmondtam. Utólag megtudtam, hogy ez az eljárásom nem volt etikus, de én akkor úgy éreztem, hogy nincs időm még fél évet ott maradni.

Tehát maradt a mesterképzés.

Igen, volt is egy izgalmas projektem Hatházi Andrással, aki a mesterszakon oktatott: Tea with Me címmel egyéni előadást hoztunk létre. Eközben azonban megfogalmazódott bennem, hogy nem tudok eleget a szakmáról, ezért jó lenne külföldön továbbtanulni. Így esett a választásom a London International School of Performing Artsra, ahol Jacques Lecoq metódusával ismerkedhettem meg. Ez kétéves magánegyetemi képzés volt, és saját zsebből kellett fizessem, ami egyáltalán nem volt könnyű. Ezzel párhuzamosan zajlott az itthoni mesterképzésem.

Ekkortájt döntöttél a függetlenség mellett?

Felmerült bennem, hogy vajon feltétlenül szükséges-e leszerződni valamelyik színházhoz. A fő érv, amiért végül nem kopogtattam tovább, egy Filmtett-tábor volt (a Filmtett Egyesület évenkénti filmes alkotótábora – A szerk.), ahol nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam.

Addig eszedbe sem jutott, hogy a filmművészet felé fordulj?

Valamiért úgy gondoltam, hogy nem vagyok alkalmas filmben játszani, mert oda különösen szépnek és valamilyennek kell lenni, amilyen én biztosan nem vagyok. Végül azért is döntöttem a szabadúszás mellett, mert színházi berkekben köztudott volt, hogy az igazgatók, a társulatvezetők nem minden esetben engedik el a színészeiket forgatásra.

A Filmtett-táboroknak köszönhetően több kisfilmben szerepeltél. De melyik volt az első színházi projekted?

A Kincses Réka által írt és rendezett A Pentheszileia-program című előadás, amelynek 2013-ban volt az ősbemutatója a marosvásárhelyi Ariel Színház Underground című sorozatában. Vele később is volt lehetőségem dolgozni, például a 2015-ben bemutatott, Double blind című produkcióban.

Nehéz volt az indulás?

Az eleje volt nagyon nehéz, amíg meg nem ismertek a szakmabeliek. Úgy éreztem, hogy csak akkor sikeres egy projekt, egy munkafolyamat, ha az a rendező vagy csapat, akivel, amellyel dolgoztam, visszahív. Ilyen volt a Kincses Rékával való együttműködés, akivel később az egyik kisjátékfilmjében is dolgoztam. A szabadúszásom első „évada” tehát Marosvásárhelyhez kötődött, majd a második is, de csak egy-egy projektben vettem részt. Huszonéves voltam, tele nagy lendülettel és akarással, ezért többet szerettem volna dolgozni. Mérhetetlenül frusztrált és elszomorított a helyzet. Ehhez az is hozzájárult, hogy Radu Afrim meghívott egy kőszínházi előadásba, de az végül nem valósulhatott meg.

Feltételezem, hogy azt mondták: minek nekünk Pál Emőke, vannak nekünk is színésznőink a társulatnál.

Pontosan. Elbizonytalanodtam, és megint elgondolkodtam a szerződési lehetőségeken, amikor megkeresett Imecs Magdó Levente, a kolozsvári Váróterem Projekt független társulat vezetője, és megkérdezte, hogy átvennék-e egy szerepet a Projektnél. Belevágtam, aztán ott maradtam.

Ez végül is egyfajta köztes állapot volt: nem kötöttség, mégis tartoztál valahova.

Így van. Volt évi két-három projektünk, és nyilván nem volt könnyű a helyzet: nem volt pénz, a termet, ahol játszottunk, nem tudtuk fűteni, és még sorolhatnám a nehézségeket. De tartoztam valahova, és ha valami lehetőség adódott, mindig elengedtek.

A Filmtett-táboros kisfilmek mellett nagyjátékfilmekben is szerepeltél az évek során. Mi volt az első lehetőség?

A workshopokon elég sok anyagom összegyűlt: három egymást követő évben vettem részt a Filmtett-táborban. Aztán egyszer elmentem egy román film válogatására, amely a kolozsvári román színházban zajlott. Florin Şerban válogatott szereplőket Szerelem-trilógiájának első részéhez. Emlékszem, még a kérdéseket sem igazán értettem, amiket föltettek, de úgy tettem, mintha érteném. Válaszolgattam rájuk, majd miután kiléptem a színházból, el is felejtettem az egészet, annyira rosszul ment. Csodálkoztam volna, ha eredményes lett volna. Nem is lett. Viszont amikor a második részt csinálta (Love 2. America. Eredeti cím: Dragoste 2. America), elővette azt az anyagot. Így kerültem a látókörébe. Megkeresett, és arra kért, hogy menjek el Bukarestbe a válogatójára.

Elmentem, de ekkor már felszabadult voltam, mert úgy gondoltam, hogy az én akcentusommal és román nyelvtudásommal nincs sok esélyem. Ez a felszabadultság azonban csak addig tartott, amíg meg nem tudtam, hogy rám esett a választás. A Love 2. America volt az első nagyjátékfilmem, 2018-ban mutatták be. Nemrég láttam, hogy még mindig fent van a Netflixen. Kevés szereplős film, és nagyon nehéz körülmények között forgattunk: erdőben, késő őszi hidegben, rajtam nyári jelmez – szóval kínszenvedés volt, de nagyon tanulságos.

Aztán szinte azonnal jött a következő lehetőség, a Valan.

Még ki sem jött a Şerban-film, amikor elmentem a Valan szereplőválogatására. Ez is tanulságos történet: bebizonyosodott, hogy mennyire fontos a hálózat a filmes szakmában. Bagota Béla rendezővel Kolozsváron, a TIFF-en, azaz a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon találkoztam. Felméri Cecíliával volt egy eseményen, ő mutatott be neki, és ajánlotta, hogy vegyen be a szereplőválogatásba. Így kerültem be, és végül megkaptam a szerepet. Nagyon más attitűddel fogtam neki, mint a korábbiaknak: sokkal felszabadultabban, magabiztosabban viselkedtem. Jó élmény volt Bagota Bélával dolgozni: biztonságot és magabiztosságot adott.

Közben azért a színházi életed is zajlott a független szférában. Milyen tapasztalatokra lehetett szert tenni, milyen lehetőséged volt fejlődni ezen a téren?

Ami ebben a szférában egyszerre terhes és jó, az a szabadság, amivel rendelkezünk, ám amivel nem tudunk mindig élni. Minden alkalommal különböző módszerekkel dolgozunk, sokat improvizálunk, minden projektet műhelymunka előz meg: kísérletezünk az adott előadás formanyelvével, esztétikájával, játékstílusával.

Gondolom, az sem elhanyagolandó tény, hogy nem futószalagszerűen születnek az előadások, mint a kőszínházakban, több idő van kísérletezni.

Így van. Néha azonban probléma, hogy mivel ezekre a produkciókra pályázati alapon lehet pénzt szerezni, a projekt során kell megszületnie a szövegnek. Emiatt ezek nyilván nem szerepközpontú munkafolyamatok: a független szférában általában nem a karakterépítésen van a hangsúly. Ezt néha hiányként élem meg.

Térjünk vissza a Magasságok és mélységekhez. Minden bizonnyal nagy próbatétel volt számodra a film munkafolyamata. Hegymászás és gyászfeldolgozás: látszólag merőben más állapotok. Milyen felkészültséget igényelt a fizikai és a lelki „követelmény”?

A hegymászás talán könnyebb volt. Minden projektemnek van egy füzete. Ehhez egy A4-es, vastag füzetet választottam, mert úgy gondoltam, hogy sok minden lesz beleírva. Régimódi vagyok, kézírásos jegyzetfüzeteket használok. Először a fizikai felkészülésnek fogtam neki. Csoma Sándor már korábban fölkeresett ezzel a filmmel kapcsolatban. Akkor még nem volt rá pénz, és forgatókönyve sem, csak az elképzelés. Azt mondta, általában úgy írja a forgatókönyvet, hogy először a színészt, az arcot választja ki, majd rá írja a forgatókönyvet. A laptopja háttérképeként sokáig az én arcom volt kitéve.

Amúgy hol találkoztál vele?

Egy Filmtett-táboros kisfilmben látott, és megjegyzett magának. Majd feljött Kolozsvárra, és találkoztunk a Bulgakov kávéházban. Akkor még egyáltalán nem volt biztos, hogy ebből a tervéből lesz valami, de elkezdte írni a forgatókönyvet. Én közben, a találkozásunk utáni periódusban írtam a doktori dolgozatomat, és meghíztam.

Kényszerevés?

Igen, és ráadásul közbejött a pandémia is. Szóval ez további feladatot adott, hiszen ahhoz képest, amikor először találkoztunk, fölszedtem magamra tíz kilót, amit aztán nagyon gyorsan le kellett adnom. Szerencsére gyorsan ment a fogyás. Aztán a fizikai felkészülés: edzőterem, erősítés, izomépítés következett. Falmászóterembe jártam, sziklát másztam.

Mindezeket hol?

Részben Kolozsváron, itt volt az edzőm. De Budapesten is voltam falmászóteremben, via ferratára („vasalt” hegyi út, amelyen fémlétrák, -hidak, -kábelek, -lépcsők segítik az előrehaladást – A szerk.) pedig Gyergyóba, a Gyilkos-tóhoz jártam. Ezzel párhuzamosan elmélyültem a Sterczer Hilda és Erőss Zsolt kapcsolatáról szóló történetekben, elolvastam a Hildával készült interjúkötetet, és dokumentumfilmeket néztem hegymászókról, a hegymászásról. Elolvastam a Zsolt eltűnéséről szóló sajtóanyagokat, amelyek részletesen bemutatták az eseményeket, minden létező anyagot felkutattam.

Azt mondod tehát, hogy ez volt a „könnyebb rész”?

Igen. A gyászfeldolgozásra érzelmileg nem lehet készülni, az a helyszínen történik meg, vagy sem.

Pál Emőke a Magasságok és mélységek című filmben. Fotó: Hekli Andrea

Mennyiben kellett hasonlítanod a valóságos személyhez?

A rendezővel való beszélgetéseink során arra jutottunk, hogy nem próbálom „utánozni” őt, úgy viselkedni, mozogni, beszélni, mint ő. Ez a döntés felszabadító volt számomra.

Találkoztál Sterczer Hildával előzőleg?

Igen, többször is. Voltunk együtt mászni, helyszínkeresésen, volt alkalmam vele együtt utazni, beszélgetni. De nem sokat kérdezgettem a részletekről, mert úgy éreztem, hogy mindig újra feltépem a sebeit. Óvatosan érdeklődtem csak, hiszen a rendező előzőleg már elvégezte a kutatómunkát, több mélyinterjút készített vele. Sándor szűrőjén keresztül ismerkedtem meg az eseményekkel, Hilda történetével, a gyászfolyamat során történt állapotváltozásaival.

Trill Zsolt a filmbeli partnered. Ismerted őt korábbról?

Nem. Az első találkozásunk kicsit fura volt: sokat beszélt. De aztán nagyon megszerettem, megszoktam a természetét, a viccelődéseit, a mókázásait, amelyek nagyon jól jöttek a forgatások alatt, mert kicsit lazították a hangulatot. Közben időnként fel is hívott, kérdezgette, hogyan megy a forgatás, és biztatott, hogy minden jó lesz. A jeleneteink során pedig figyelmes volt. Jól tudtam vele dolgozni.

Gyerekek is szerepelnek a filmben. Mint köztudott, Sterczer Hilda két kisgyerekkel maradt özvegyen. Gyerekekkel és állatokkal dolgozni színpadon vagy filmen meglehetősen nagy kihívás, hiszen kiszámíthatatlan reakcióik lehetnek. Emlékezetem szerint te korábban nem szerepeltél olyan produkcióban, amelyben gyerekek is vannak. Milyen volt ez a tapasztalat?

Nagyon vártam. Persze sem én, sem a stáb nagy része nem mérte föl, hogy mivel jár. Már az is számít, hogy az illető gyerek kedvel-e, vagy sem. A kisfiú szerepére egy ikerpárt választottak ki (Egri Sámuelt és Egri Ábrist), abból a meggondolásból, hogy ha az egyik elfárad, akkor a másik átveheti a szerepet. Az egyik közülük, ha csak közelítettem hozzá, már sírt, félt tőlem. Később azonban ő is megbarátkozott velem. Mindig az volt a feladatom, hogy képhatáron belül tartsam, lefoglaljam, szórakoztassam őket.

Ám eközben a szerepedre, a jelenetnek megfelelő állapotodra is koncentrálnod kellett.

Többször előfordult, hogy épp játszadoztam valamelyik gyerekkel, amikor elhangzott a „Tessék!”. Olyankor nagyon kellett koncentrálnom, hogy az arckifejezésem átváltozzon. A gyerek pedig érezte, hogy állapotot váltottam, és akkor meg azért nem szeretett volna a közelemben lenni. A kislányt alakító, hatéves Nagy Enikővel könnyebb volt a helyzet, aki nagyon érzékeny, ügyes kislány, de azért ő is elfáradt időnként.

Ugorjunk egy picit vissza az időben, mert közben megvédted a doktori dolgozatodat. Milyen meggondolásból fogtál neki a doktori képzésnek?

Ahogy teltek az évek, egyre több lehetőség adódott a színészi munkára. Elkezdtem dolgozni a Reactor csapatával is (a Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület egy román nyelvű független társulat Kolozsváron – A szerk.). Az elején nagy kihívás volt román nyelven játszani, most már kevésbé. A filmes és színházi munkák ellenére, amelyekért nagyon hálás vagyok, anyagilag kiszámíthatatlan volt a helyzetem. Sokat gondolkoztam, hogy mi lenne jó. Nem akartam biciklis futár vagy pincér lenni, hanem olyasmibe szerettem volna belevágni, ami kötődik a szakmámhoz. Nekivágtam tehát a doktori képzésnek rögtön a mesterfokozat után, de aztán sokáig halogattam. Végül 2020-ban védtem meg a dolgozatomat, másfél éve tanítok a kolozsvári színművészeti karon. És ma már nem szűkölködöm szakmai kihívásokban, izgalmas színészi és színészpedagógiai feladatokban.

Köllő Kata

Fotók: Bach Máté/Kultúra.hu