Ritkán fordul elő olyan eset, hogy valamilyen kortárs kulturális jelenség, vagy akár egy egész szubkultúra kezdőpontját térben és időben pontosan el lehessen helyezni. Ez természetszerű vonása a 20–21. század kultúrájának. Sok elemében megragadhatatlan, hiszen olyan szerteágazó hatások keveredtek és keverednek egészen a múlt század második felétől, és olyan, a tág társadalmi nyilvánosság homlokterébe be nem került, mégis fontos közösségek formálták egymást, amely kölcsönhatásokat 50-60 évvel később nehéz felgöngyölíteni és rendszerezni.
Volt azonban a magyar kultúrának egy nagyon fontos közösségi tere, amelyre – bár nem tekinthető abszolút kezdőpontnak – a kortárs „folklór”, a történeteken keresztül megnyilatkozó emberemlékezet mégis egyöntetűen mint bölcsőre mutat rá, melyből 60 évvel ezelőtt elindult valami. Ezt a valamit nehéz meghatározni, nevezhetjük korszellemnek, progresszív gondolkozásnak, rockzenének, lázadó szellemnek, új értelmiségnek – nem is az elnevezés a lényeg, sokkal inkább az évtizedek múltán is érzékelhető hatás. Ennek a hatásnak az eredője, egyben szimbóluma is volt a Bem rakpart 6. alatt működő legendás klub, mely hangzatos nevet nem, de becenevet sokat kapott.
A sokszor Bem rakpartként, Rockpartként, Bem 6.-ként vagy simán csak Rakpartként emlegetett kulturális központ épülete eredetileg az Andrássy család tulajdonában állt, majd az impozáns szecessziós stílusban épült lakóépületet a 20. század derekán államosították. A patinás villában előbb varroda, később pedig művelődési ház nyílt, mely utóbbi intézmény valószínűleg sosem ragadta volna meg a budapesti fiatalság figyelmét, ha vezetői székébe nem Kuhajda Istvánné, mindenki „Margó nénije” kerül. Az igazgatónő a később kultúrtörténeti jelentőségűvé nőtt hely megnyitása előtt is arról volt híres, hogy nagyszerű kapcsolatokkal és kitűnő tárgyalókészséggel rendelkezett. Hogy kitartó elhivatottság munkálkodott benne a kultúra iránt, ahhoz kétség sem férhetett, ám ami legalább ennyire fontos volt, hogy kötelességének érezte a fiatal művészgeneráció felkarolását, a haladásra való törekvés, a kísérletezés, a művészi szabadság támogatását.
Az 1966 nyarán nyitott hely „specialitásai” egyértelműen a progresszív és hard rock-koncertek voltak. Színpadának neves fellépője volt többek közt a Radics Bélát is tagjai közt számláló Sakk-Matt zenekar, sokszor visszatért ide a kultikus Syrius, a Kex és az Illés, és innen indult a napokban elhunyt Török Ádám zenekara, a Mini. Török később jó kapcsolatot alakított ki Margó nénivel, ennek nyomán egyre nagyobb szerepet vállalt a Bem rakpart 6. közösségszervezésében: idővel elindult a zenész nevével fémjelzett Blues Café, és a Mini zenekar is állandó vendég lett.
„Inkább bent legyenek, mint kint – ez volt az alapfilozófiája Margó néninek, ha az új, fiatal zenekarokról volt szó.
Ez volt a hely titka, a nyitottság, a fiatalok igényeinek szem előtt tartása és a lehetőségekhez mérten nagyobb szabadság kivívása” – nyilatkozta a Kultúra.hu-nak Kosik Kristóf zenész, aki annak idején sokszor járt a kulthelyen, hallgatóként és fellépőként is. „Onnantól, hogy az olyan nagy nevek, mint a Syrius eljöttek, a fiatalok is gyorsan felfedezték a helyszínt. Sok, tettvágytól fűtött, tehetséges művész fordult meg ott, a közönség pedig nagyon hűséges volt.”
„Ez a hely volt a magyar tükörképe az angolszász progresszív és jazz rock törekvéseknek. Nem véletlen, hogy sokszor volt ott a titkosrendőrség” – nyilatkozta Leslie Mandoki. „Ez volt a gyökere, a szülőszobája a szabadelvű gondolkodásnak. Ennek angol és amerikai előképei voltak például a Jethro Tull, a Supertramp, a Genesis és Frank Zappa is – az ő nyomdokaikban járt a Bem rakpart 6.”
De a hely természetesen nem csak a rockzenének, sőt, nem is kizárólag a zenének adott otthont. Falai közt megfordult Tandori Dezső, Nagy László és Örkény István is, az újhullámos, kísérletező avantgárd jazz képviselői közül pedig olyan nevek szerepeltek a Bem rakpart 6. programjában, mint Grencsó István és Dresch Mihály. A néhai Andrássy-villa tehát viszonylag hamar összművészeti, értelmiségi találkozóhellyé vált, amely termékenyítően hatott az alkotókedvre. Ugyanakkor ehhez nemcsak a szervezői nyitottság kellett, de az összetartó és egymást segítő közeg is.
„Akkoriban még szokás volt az, hogy a zenészek ellátogattak egymás bulijára, tiszteletből, szórakozásból, és azért is, hogy tanuljanak egymástól. Kialakult egy olyan bizalom, ami egyedülálló azóta is: a fellépő zenekarok rengetegszer felengedték maguk elé az újonnan alakult formációkat. Így esett meg például, hogy Török Ádám egy Sakk-Matt koncerten teljesen ismeretlenül odament Vadölőhöz (Váradi László Vadölő, a zenekar dobosa – A szerk.) azzal, hogy nemrég alapított egy bandát, és hogy játszhatnának-e valamikor a Sakk-Matt előtt. Vadölő erre azt mondta, hogy hozzon Ádi két láda sört, addig megbeszéli Bélával a dolgot. (Radics Béla, a zenekar gitárosa – a szerk.) Legközelebb Radicsék előtt már a Mini játszott” – mesélte Kosik, aki elmondása szerint magától Váradi László Vadölőtől hallotta a történetet.
„Ádám aztán összebarátkozott a főnöknővel, valamilyen csoda folytán pedig nagyon népszerű lett a Rakpart. Ehhez az is hozzátartozott, hogy elképesztően jó helyen volt maga az épület is. 1968-tól nekem kulturális középponttá vált” – mondta lapunknak Tátrai Tibor gitáros.
A lokáció előnyeit emelte ki Horváth Charlie is, aki úgyszint sokszor megfordult a Rockpartban:
„A budai fiatalok számára nagyon erős összetartó ereje volt ennek a helynek, de persze Pestről is sokan mentünk át bulizni, koncertezni. Igazi checkpoint volt, ahol az akkori fiatalok találkozni tudtak – akár a Budai Ifjúsági Parkba tartva is. Később Ádámnak nagy szerepe volt abban is, hogy szintén a közelben megalakult a Tabán. Pezsgett akkoriban az egész környék.”
Charlie ugyanakkor a mai napig fontosnak tartja a hely zenei műhely jellegét is.
„Akkoriban a zenészek találkozóhelye a Kis Royal, az Erzsébet Söröző és a Korzó voltak, de végül mindannyian a Bem 6.-ban kötöttünk ki. Rengeteget tanultunk a másiktól, egymást követték a jam sessionök, gitárosok és dobosok álltak sorban egy-egy este az ajtó előtt, hogy bejussanak zenélni egy kicsit. Az akkor már nagy nevű zenekarok pedig felkarolták a kezdőket, sok fogást elleshettek tőlük azok, akik velük játszhattak.”
A zenei életet az is fellendítette, hogy a beatzenével, a progresszív rockkal és a blues rockkal együtt Magyarországra is átszüremlett a nyugati rajongói kultúra. Az 1960-as évek végére már itthon is jól körvonalazódott az angolszász országokban már jól ismert „legendás rockzenész” archetípusa. Mindeközben ez motiváció is volt a fiatalabb generációnak ahhoz, hogy hangszert ragadjon.
„Azért is válhatott a Bem 6. kulturális középponttá, mert akkor már hatalmas, rajongó közönsége volt néhány zenekarnak. Emlékszem, mikor Tátrai Tibusznak csak a gitárerősítőjét feltolták, már kezdődött a vastaps. Török Ádám mint házigazda pedig maga köré tudta gyűjteni ezeket a már akkor kultstátuszú, nagyszerű zenészeket. Egy igazi művészeti olvasztótégellyé vált a hely. Így kezdődött a mi pályánk is ott, azon a színpadon. Először a Jam zenekarommal együtt karolt fel Pataki Laci a Syriusból, aztán a Mandoki Trióval ott volt az első igazán komoly fellépésünk, amiben Orszánszky Jackie is velem játszott. Ő és Szakcsi tettek engem tulajdonképpen a pályára” – idézte fel Mandoki.
A Bem rakpart 6. végül egészen a 2010-es évek végéig működött, azonban ma már nem tartanak koncerteket az épületben. A beatkorszak lecsengésével és az egyre-másra alakuló zenei klubok mellett a hely egyedülálló jelentősége csökkent ugyan, de ettől függetlenül a ’90-es években és az ezredforduló után is jó pár zenekar megfordult az épületben. A később ott működő Budavári Művelődési Ház 2021-ben költözött át a Krisztina térre, ahol Márai Sándor Kulturális Központ néven nyitott újra. A régi Bem 6. búcsúbuliját 2019-ben tartották, amelyen többek közt fellépett a Syrius több tagja, Horváth Charlie, Szakcsi Lakatos Béla, Török Ádám és Kosik Kristóf is, sőt, még a mongol nagykövetet is rávették arra, hogy elénekeljen egy magyar népdalt a záróestén.
Hogy ma mit tekinthetünk a Bem rakpart 6. szellemi utódjának, arra igen nehéz választ találni. A hasonló, művészeti ágakat és szubkultúrákat összefogó kulturális terek koncepciója nehezen értelmezhető: a közönség felaprózódott, az igények megváltoztak és általában a művészeti alkotások befogadása is más irányt vett, a közösségiségből privát élménnyé vált a zenehallgatás.
„Máshogyan terjedt a kultúra. Ha rádiót akartam hallgatni, akkor haza kellett mennem bekapcsolni a készüléket, ha koncertet akartam, el kellett mennem a legközelebbi klubba. Ma az emberek kisebb eséllyel szédülnek be egy ilyen helyre, mert hamarabb hallgatják meg a telefonjukon valamelyik zenekar koncertjét” – mondta Tátrai Tibor.
Kosik Kristóf ugyanakkor nem pesszimista a jelenlegi helyzettel kapcsolatban. Elmondása szerint hasonló szellemiségben működik jelenleg Budapesten az A38, a Muzikum és a Magyar Zene Háza is – ezeken a helyeken, hasonlóan a Bem 6.-hoz, „megtiszteltetés és rang játszani.” Ugyanakkor hozzátette, „olyan, mint a Bem rakpart, soha nem lesz. Egy olyan generáció nőtt ki onnan, ami meghatározta a mai magyar rockzenét. Azt a szellemi pezsgést, ami ott és akkor volt, nehéz érzékeltetni ennyi idő után, ott kellett lenni – én pedig szerencsésnek tartom magam, hogy ott lehettem.”
Horváth Charlie szerint az együtt zenélés öröme hiányzik a jelenlegi klubokból, nincs közös alkotótér – bár saját bevallása szerint idővel megszépültek az akkori emlékek, ugyanakkor alkotóként elindulni akkor sem volt egyszerű.
„Megszűntek a legendás klubok és művelődési házak, ahol összejöhettek az emberek, ahol kötetlenül együtt lehetett a művész és a közönség. És a helyükre nem alakultak hasonló intézmények, amik betölthették volna ezt a szerepet, pedig szerintem nagy szükség lenne rá. A fiam, aki ugyancsak zenész, sokszor mondja nekem, hogy milyen jó lett volna abban a korszakban élni, onnan, abból a körből indulni. Viszont én mindig azt mondom, hogy akkor sem volt könnyebb dolgunk, mi kifejezetten nehéznek éreztük a helyzetünket. Valószínűleg az is volt, csak öregkoromra megszépültek azok az évek, talán azért is, mert fiatalként rengeteg élmény ért ott és akkor. Egyszerűen csak csinálni akartuk a magunk módján a dolgunkat, együtt akartunk gondolkozni, alkotni és szórakozni – és hogy ezt megtehettük, abban hatalmas jelentősége volt a Bem rakpart 6.-nak.”
Nyitókép: a Mini együttes (Németh Károly, Balogh Jenő, Török Ádám és Németh Alajos), 1977-ben a Bem rakpart 6.-ban. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
