Dukai István: A pontosság nem zárja ki az érzékiséget

Mikor mondtad ki először magadról, hogy művész vagy?

Nem volt egyetlen nagy pillanat. Hatéves korom óta rajzolok, és mindig ezt akartam csinálni, csak sokáig nem volt pontosan megfogható, mit is szeretnék. Mindig részt vettem valamilyen alkotói folyamatban, de nagy kerülővel jutottam el a vizuális művészethez. Csak az elmúlt néhány évben tölti ki ez teljesen a mindennapjaimat.

Már az első inotás kiállítás előtt másfél-két évvel kísérleteztem saját munkákkal, de nagyon óvatos voltam, nem tudtam, hogyan és hol lenne érdemes megmutatni őket. Nem akartam csak azért kiállítani, hogy valahol végre láthatók legyenek. Ezért is jelentett sokat az Inota-kiállítás. Itt megfelelő közegbe kerültek az alkotásaim, a visszajelzések pedig megerősítettek abban, hogy ezen az úton érdemes tovább haladnom.

Mi változott az első Inota-kiállítás és az idei Átlényegülés között?

Az első kiállítás klasszikusabb volt: táblaképek kerültek a falra. A munkák természetesen kapcsolódtak egymáshoz, de még nem alkottak annyira szorosan együtt élő rendszert. Az Átlényegülés ezzel szemben nagyon pontosan felépített, helyspecifikus munka lett.

A falon lévő művek ezúttal szándékosan kevésbé voltak hangsúlyosak. A sötétben szinte elbújtak, és csak akkor kezdtek megmutatkozni, amikor a látogató elindult közöttük. A lenvászon, amelyet gyakran használok, mindkét helyen megjelent, így a térbeli alakok nem szakadtak el attól a nyelvtől, amelyen korábban dolgoztam.

A munkáidban is kezd megjelenni egyfajta tériség.

Egy ideje azt érzem, hogy unom a falat, szeretnék jobban kijönni a síkból. Mindeközben a fény, a mozgás, a zene is egyre inkább érdekelnek. Azt gondolom, hogy az Inota valaminek a kezdete, egyfajta főpróbája volt: egyre inkább olyan kiállításokat szeretnék létrehozni, amelyekbe belépve több érzékszervünk is bekapcsolódhat a befogadásukba. Az Átlényegülésben a fény és a mozgás új elemként jelentek meg.

Korábban is sokat beszéltem a nyugalomról és a transzcendens minőségről. Olyan statikus, mégis vibráló állapot érdekelt, amelyben egy kép szinte loopként működik. Most ez a belső mozgás kiáradt a térbe.

De továbbra sem szeretném megmondani, mit kell látni a formákban. Én elviszem a nézőt egy bizonyos pontig, de ha létrejön az interakció, neki kell befejeznie a munkát.

Ha ránézünk a munkáidra, Vasarely játékossága és precizitása is eszembe jut. 

Vasarely volt az első igazán erős vizuális élményem. Körülbelül tízéves lehettem, amikor a padláson megtaláltam néhány reprodukciót, amelyet édesanyám hozott: nem értettem pontosan, mit látok, csak azt éreztem, hogy én is ilyesmit akarok. 

A tűpontos geometria és az optikai mozgás akkor még elérhetetlennek tűnt számomra. Sokáig lazább dolgokkal próbálkoztam, és több mint húsz év kellett ahhoz, hogy megtaláljam azokat az eszközöket, amelyekkel ezt a pontosságot a saját nyelvemen meg tudom valósítani. Ebben a digitális tervezésnek is szerepe volt. Vasarelynél ugyanakkor nem csak a rendszer érdekel. Közelről a vászon felülete, a festék anyaga és az apró eltérések is látszanak. Ettől a precíz kép nem marad steril: ez számomra is fontos.

A munkáid első pillantásra fegyelmezettnek és kiszámítottnak tűnnek, közelről mégis előjönnek a foltok, varrások és szabálytalanságok.

Az elején mindent tökéletesen akartam megcsinálni. Zavart minden eltérés, és nagyon erős volt bennem a perfekcionizmus.

A geometrikus absztrakcióval mindig az volt a legnagyobb bajom, hogy könnyen merevvé, hideggé és porossá válhat. Inkább olyan munkákat szeretnék készíteni, amelyek közelebb engedik a nézőt. A rendszer és a pontosság megmarad, de nem zárja ki az érzékiséget.

Ebben az anyaghasználatnak is nagy szerepe van. Hordozóid egy része a vajdasági falusi gyerekkorodhoz kötődik, a nyers zsákvásznak vagy a katonai ponyvák, de talált objekteket is előszeretettel használsz.

Az anyagoknak saját történetük van. A durván szőtt lenvászon számomra személyes emlékeket is hordoz, és összekapcsolódik a katonai sátrak és a háború, valamint a jugoszláv és magyar szocialista, brutalista építészet vizuális világával. Ha egy használt vagy elhagyott anyagot emelek be a munkába, nem üres felületre dolgozom, annak már eleve története van.

Ugyanakkor ez nem upcycling: inkább a történet átírása. Szeretem azt gondolni, hogy megtisztelem az anyagot azzal, hogy nem hagyom eltűnni, hanem új helyzetet teremtek neki. 

Most egyre többet dolgozom olyan talált fémrészekkel és különböző felületekkel, amelyek csak minimális beavatkozást igényelnek. A vászon puha és meleg, a fém kemény és hideg. A kettő közötti erős feszültség az, ami érdekel. A térbeliség mellett pedig a modularitás is egyre inkább foglalkoztat: vannak művek, amelyek önállóan és egymáshoz kapcsolva is működhetnek. Nem egy végleges kompozícióban gondolkodom, hanem olyan rendszerben, amely új helyzetekhez tud alkalmazkodni.

A munkáid egyszerre hatnak digitálisnak és ősinek. Mintha a technoesztétika találkozna totemszerű formákkal. Tudatos ez a feszültség is?

Kezdetben nem volt tudatos. Mások hívták fel rá a figyelmemet, aztán én is egyre inkább észrevettem. A kopott, mosott anyagok biztosan erősítik ezt a hatást, és a formakészlet is előhívhat totemisztikus vagy rituális képzeteket. De a formák nem referenciálisak: mindenki azt lát beléjük, amit szeretne.

Az artist statementem ezért sem lehet lezárt. Sokáig a nyugalmat, az állandóságot és a transzcendens rendet tekintettem központi gondolatoknak. Ez ma is fontos, de közben a munkákban megjelenik az elcsúszás, a nyugtalanság és sok olyan érzelem, amelyeknek az ábrázolását nem tudatosan tervezem meg.

Az elmúlt időszakban erős színek is megjelentek a munkáidban, most viszont ismét a feketéhez és a földszínekhez fordulsz. Mi történt?

Egy időre kinyílt körülöttem a világ. Többféle zenét kezdtem hallgatni, más impulzusok értek, az emberek is nyitottabbá váltak felém, és én is kísérletezni kezdtem a színekkel. Ez egy játszótér volt: némelyik működött, némelyik nem. 

A színek mögött nem önkényes döntés állt. Festőnövényekkel, például a báránypirosító gyökerével és bodzával is dolgoztam, mert érdekelt, milyen árnyalatokat ad maga a növény és a folyamat. Mégis azt vettem észre, hogy az erősebb színekkel eltűnik a munkák loopszerű, transzcendens minőségének egy része. Más kerül fókuszba. Így most jólesik visszatérni a feketéhez, a monokróm és földes tartományokhoz. 

A képzőművészet előtt hosszú ideig graffitivel és alkalmazott tervezéssel foglalkoztál. Mit kellett elengedned ahhoz, hogy a saját neveddel állj elő?

Körülbelül tíz évig a graffiti miatt voltam szándékosan a háttérben, utána több mint tíz évig alkalmazott tervezőként maradtam láthatatlan. Nagy projekteken dolgoztam, éttermek, étteremláncok, logók és divatmárkák koncepcióin.

Amikor kizárólag képzőművészettel kezdtem foglalkozni, ezt a láthatatlanságot is fel kellett adnom. Először nagyon ijesztő volt. A kudarc egész életemben elkísért, ezért azt tudom kezelni. Felállok belőle, dühös leszek, és meg akarom mutatni, hogy akkor is megcsinálom. A siker sokkal nagyobb teher, mert éppen akkor kezdődik el valami, amivel kapcsolatban rögtön felmerül, hogyan is lehet folytatni ezt az egészet.

Izgalmas az is, hogy nem akarod a képzőművészetet elefántcsonttoronyba zárni. A NUBU-val való együttműködés is más közönséghez viszi el a vizuális nyelvedet. Hol húzod meg a határt?

Fontosnak tartom a klasszikus művészeti közeget, mert látom, hogy a művész megbecsülésében van szerepe. Én is régóta együtt dolgozom a Heart&Cherry galéria vezetőjével, Sárvári Zitával, akivel már számos sikeres hazai és nemzetközi kiállításon és projekten vagyunk túl. De szerintem a művek színvonalán nem ront, ha a művész más területek felé is nyit.

Az alkalmazott munka vagy kollaboráció és a képzőművészet között számomra nem az dönti el a határt, hogy egy tárgy hordható-e vagy eladható-e. Az a kérdés, hogy a projekt kívülről szabja-e meg, mit kell létrehoznom, vagy tovább tudom-e benne vinni a saját kérdéseimet.

Merre haladsz most tovább?

Hamarosan lesz egy pop-up kiállításom kizárólag papírmunkákból. Cianotípiák, kollázsok, montázsok és más kísérleti munkák szerepelnek majd benne. A fény egyre jobban foglalkoztat, nemcsak mint látványelem, hanem mint olyan erő, amely fizikailag alakítja a felületet. Készül egy új anyag is, remélem, ezt jövőre kiállításként is meg tudom mutatni. Emellett több külföldi tavaszi bemutatkozás formálódik. Most túl sok ajtó van nyitva előttem. A következő időszak feladata talán éppen az, hogy eldöntsem, melyik irány ad valódi szabadságot, és melyik nem visz vissza ahhoz a működéshez, amelyből egyszer már kiléptem.

Fotók: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu