Idén tavasszal végső búcsút vettünk Szilágyi István kolozsvári írótól. Első írásait az ígéretes pályakezdőknek járó elismeréssel fogadta a kritika, aztán megszületett korszakos műve, a Kő hull apadó kútba, amellyel egy csapásra a 20. század magyar klasszikusai közé érkezett. „Sokszor elmondta: gyermekkora városa, Zilah világa, családja határozta meg a regény légkörét, de a történet másról szólt – figyelmeztet Gróh Gáspár irodalomtörténész, az október 8-i Szilágyi István-emlékkonferencia társszervezője. – A pártállam semmilyen jogot nem ismerő világában a jogvégzett Szilágyi egyetlen pillanatot sem dolgozott diplomája szerinti szakmájában, a jog és az igazság, a bűn és a büntetés kérdése mégis gyakran visszatér műveiben, de nem jogi, hanem erkölcsi és lelki-lélektani problémaként.”
A tanácskozáson Pécsi Györgyi irodalomtörténész, az MMA elnökségének tagja előadást tart Szilágy István rendszerváltozás kori esszéiről. Ács Margit a személyes mozzanatokra kívánja felhívni a figyelmet Ami a regényekből kimaradt – A jelenkor és az életrajz adalékai Szilágyi István műveiben címmel. Az írónő kiindulópontja: a zilahi családi klánról készült novellisztikus emlékiratok Szilágyi alakja köré vetítik azt a környezetet, amely engesztelhetetlen tárgyilagosságának forrásvidéke, az ironikus és önironikus alapállás megteremtője. Az 1964-es, Sorskovács című kötetig tekint vissza előadásában Cs. Nagy Ibolya irodalomkritikus, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy a „művesség” a pálya egészét áthatja: „lényegében minden Szilágyi-írásban munkálkodnak, míveskednek az emberek”.
Gróh Gáspár irodalomtörténész Rejtélyek uralma címmel tart előadást a köznapokról szóló, mégis szárnyaló költőiséggel formált prózanyelvről. Miért így szól a Kő hull apadó kútba? A leírás tárgyához képest érthetetlenül súlyos mondatok tragédiát ígérnek… Karácsonyi Zsolt Az irály fogalmának jelentősége Szilágyi István műveiben című előadása azon a megfigyelésen alapul, hogy a nyelv korábbi rétegeinek felbukkanása – mint az irály fogalma a szerző ünnepi alkalmakra írt szövegeiben – a tudat alatti rétegeket, a lelki folyamatokat tárja fel.
A filmes utalásokra több nézőpontból rátekinthetünk a konferencián: a filmcsillagok ihlette fantáziákról is szó esik Mester Béla Szilágyi István mozija című előadásában. Tóth Klára filmesztéta annak a filmtörténeti rejtélynek ered a nyomába, hogy miért nem lett film a Kő hull apadó kútba regényből, noha olyan rendezők nyúltak érte, mint Fábri Zoltán, Fehér György vagy Kovács András. Online hangzik el Csordás László filológus Létértelmezésként felbukkanó filmleírások Szilágyi István Agancsbozót című regényében című előadása.
Az életműsorozat több, korábban ismeretlen Szilágyi-írást publikált, az elbeszéléskötetek száma mára megduplázódott: új műfajok kerültek terítékre, és idén még egy hatszáz oldalas regénytöredék – Az emlékezés göröngyein – is napvilágot látott. A mennyiségi bővülés következtében egyre inkább feltárulnak a jajdoni világ mélyrétegei – ezekhez kapcsolódik Antal Balázs egyetemi docens Apokrif, hagyaték, elhallgatás című előadása.
Milyen (volt) a jajdoni mesterember? A Szilágyi-szövegek megőrzik azt az embertípust, amelyik szívélyes a vendéggel: „hadd lássa, szívesen látjuk, érezze jól magát közöttünk, persze nem futunk a kegyeiért. Mert, ugye, senki kegyeiért nem futunk – rögzíti az elbeszélő Az emlékezés göröngyein című regényben. – Valahogy az adót kinyögjük, az iparűzésért kirótt adót is, a szőlő s a ház adóját is, a többi a mi dolgunk.” Hogyan fogadják a hátsó szándékkal érkező a vendéget? Bátya – az árva Kese Idát felnevelő nagybáty jellemzéséből ez is kiderül: „na, de rég megtanulta ő azt, hogy mit kell felfogni, megérteni, hogy hát mit muszáj, s mit nem szükséges meghallani. Ezt egy jajdoni mester száz esztendeje tanulja vagy tán ötszáz esztendeje. Ebből itt, azt hiszem, doktorálhat már a kisinas is.”
Márkus Béla irodalomtörténész előadásának témája Az emlékezés göröngyein című befejezetlen regény, amelynek cselekményideje eredetileg végighúzódott volna a huszadik századon. A jajdoni közösségből kiszakadt Kese Ida vallomásos szövegfolyamban ad számot az elidegenedés formáiról: „Emlékszem, egyre csak az járt az eszemben, s tán azt is motyogtam, engem otthon temessenek. Elég a futószalag a gyárban. […] Persze, azokban az években még hitték, jobb az élet a nagyvároson, sőt, akarták hinni, hogy így van, mert akkor majd mindenkinek volt nagyvárosba szakadt ismerőse, rokona. Kicsit ugyan más lett a dumájuk s az öltönyük szabása, de ha az édesanyjuk meglátta volna, milyen szobákban, milyen ágyakban vackol egyik-másik, menten kétségbeesik, ha meg az apjuk végignézhette volna, hogyan, milyen alázattal állnak meg egy munkavezető vagy más gyári nagyság színe előtt, azt mondja, fiam, téged jól móresre tanítottak, én, ha száz esztendeig agyusztállak, akkor se válik ilyen kezes bárány belőled. Na és mivel itthon ezt várták, hazudni kellett a sikert…”
Hova tűnt az egyszeri és megismételhetetlen ember méltósága? Korunkban már nemcsak a személy, de a története is devalválódik: „Nem ér föl egy hitvány ponyvával az egész.” A ponyvák és mozifilmek világában nem is igen különbözik egymástól az életünk. Az utolsó száz oldalon a vallomásos elbeszélés többszólamúvá válik, veszendősége tudatában mindenki mondja a magáét. Lakodalom van, de a mulatság lassanként átcsap haláltáncba – itt válogatás nélkül mindenkire sor kerül. A hangok egymásba folynak, keverednek, a történetek is összemosódnak a szédítő zsongásban. Memento mori: a halál előtt mind egyenlőek vagyunk.
Forrás: MMA
