Minden korosztály kíváncsi volt arra, hogyan készült a Kaptárbontás. Berecz András kedves magyar, csuvas, török és tuva meséi című Poket-könyv – ezt az épület Átriumában összegyűlt közönség összetétele egyértelműen megmutatta. Berecz András Kossuth-díjas népdalénekes és mesemondó folytatja, ami több évtizede tartó munkásságának mindig is eredője volt: házról házra viszi az eurázsiai mesekincset, remélve, hogy a hallgatók, ez esetben az olvasók lelkében rügyet hajt a történetek szeretete. Habár gyűjtésről van szó, Berecz nemcsak válogatott a kötethez, hiszen mind a 35 bekerülő szöveghez írt egy rövidke, személyes hangú magyarázatot.
A Poket és a Hagyományok Házának közös munkájából születő kiadvány több szempontból is szerves folytatója az első együttműködésnek: a két éve megjelent Zeng a lélek című népdalválogatás szerkesztője Berecz István, a koreográfus fiúgyermeke. Emellett mindkét zsebkönyv kilép önnön médiumából a felhasznált QR-kódokkal, melyek az előadott szövegek felvételeire irányítják át az olvasót.
A bemutatón Asztalos Emese, a Poket sorozatszerkesztője beszélgetett Berecz Andrással, Szepessy Bélával, a kötethez 15 linóleummetszetet készítő grafikusművésszel, valamint Dala Sára szerkesztővel, a Hagyományok Háza közművelődési és tudományos szakcsoportjának munkatársával.
A mesemondó olyan történeteket gyűjtött össze, melyek élete során valamilyen szempontból megérintették, fontossá váltak számára. Megfigyelhető egyfajta földrajzi területek, tájegységek mentén végbemenő kategorizáció, de a tematikus szempont szintén megemlítendő: Bereczet aktívan foglalkoztatta egy-egy téma, például maga a mesemondás.
Dala Sára rögtön észlelte, hogy a készülő gyűjtemény célja egybevág az intézményük által képviselt törekvésekkel, és erősen kapcsolódik a műfaj reneszánszát megélő és támogató mozgalomhoz. A közös ügy tehát megvolt; azonban bevallotta a szerkesztő, hogy csak többszöri olvasás után értette meg, hogy a cím szó szerint értendő, és nem módszeres, reprezentatív válogatásról van szó, hanem a „szerzőnek” kedves történetekről. Dala kifejtette: a rövid elbeszélések tulajdonképpen kirajzolják a mesemondó előadói-alkotói korszakait. Szerinte igazi füveskönyv a kiadvány, amelynek egyik, a nagykunsági egységet bevezető kerettörténete értelmezhető András ars poeticájaként. Eszerint
a pók úgy tud kiszabadulni a szúnyogok közül, hogy a szó szoros értelmében mesét sző.
A cselekmény egyúttal megidézi Az Ezeregyéjszaka meséinek kiinduló szituációját. Mind a pók, mind Seherezádé kísérletének hatása a mesehallgatói transzállapotot írja le szakszavak nélkül, az előadás varázsára hagyatkozva. Ahogy a kötetben is olvashatjuk (a szerkesztő is felhívta erre a figyelmet): „a jó mese olyan, hogy attól az ember behunyt szemmel is jól lát”.
Amikor Asztalos Emese a Kaptárbontás illusztrációit hozta szóba, elmondta, olyan képi világot szerettek volna teremteni, amely a 21. század hihetetlenül inger- és impulzusgazdag vizualitásában is különleges tud lenni. A sorozat számára megtiszteltetés volt, hogy Szepessy Béla elfogadta a felkérést. A linóleummetszetek elkészítését több beszélgetés előzte meg Bereczcel, az együttműködés műhelymunka jellegű volt. A grafikus vallja, hogy „a fekete-fehér is tud színes lenni” – aki vet egy pillantást a kész metszetekre, nem fog kételkedni ebben. (Erre a bemutatón is volt lehetőség, a Hagyományok Háza ugyanis készült egy rövid kiállítással az illusztrációkból.) A kötetben szöveg és kép kapcsolatára jótékony feszültség jellemző.
Szepessy számára nem volt kérdés, hogy igent mond a felkérésre, hiszen több mint 30 éve fűzi baráti viszony a mesemondóhoz. A történetek azonnal beindították a fantáziáját, sőt minél többször olvasta el őket, annál több réteget, dimenziót fedezett fel mögöttük. Sok rajz csak hónapok múltán érte el végleges formáját. Az illusztrációs folyamatot spirálhoz hasonlította, amely mindig eggyel magasabb szinten tér vissza önmagába. Elsütötte a kihagyhatatlan szóviccet is: „spirál, ami inspirál”.
Szepessy rendkívül komplexnek tartja a mesékben feltáruló képi világot; olyannak, ami egyszerre köti le és engedi szabadjára a fantáziát. Több évtizedes tanári pályáján pedig megtanulta, hogy minél jobban megkötjük egy gyermek kezét, annál szabadabban fog repülni.
A grafikus egy anekdotán keresztül felvillantotta a műfaj kettősségének kérdését. Amikor részt vett egy mesekonferencián, ahol az előadások előtt Berecz elmondott egy történetet, közvetlenül tapasztalta meg, hogy míg az előadott szöveg a néprajzkutatónak forrás és anyag, addig a hétköznapi hallgatónak apró csoda. Dala Sára úgy oldotta fel ezt az ellentmondást, hogy kifejtette, szerinte a téma kutatói is tudnak látószöget váltani, képesek bevonódni a befogadói élménybe.
Asztalos Emese rákérdezett a kortünetnek számító, rendkívül aktuális problémára és annak lehetséges megoldásaira: tudnak-e a mesék hatni ma, amikor a gyerekek kimutathatóan egyre kevesebbet olvasnak? Berecz András nem érez magában sem népnevelői hajlamot, sem szociológiai érdeklődést; csak azt figyeli, milyen fogásokkal, mozdulatokkal tudja „becserkészni” a fiatalokat. Szemléletes példát hozott fel: egy alkalommal újságíróknak mesélt, de amikor látta, hogy nem figyelnek rá, egyszerűen hátat fordított közönségének, és a repkénnyel befuttatott falnak mondta tovább a történetet. Az előadás után többen gratuláltak neki, kiemelve az általuk „polgárpukkasztónak” értelmezett gesztust, és meghívták, meséljen nekik máskor is. Annyit kértek, hogy ha lehet, legközelebb forduljon velük szembe.
Szepessy a jelenséget pozitív oldalról ragadta meg: úgy gondolja, az olyan műmesék, mint a Harry Potter vagy A Gyűrűk ura iránti megszállott rajongás jó irányba mutat. A fejlődés fenntartásához azonban szükség van a nevelésre: meg kell tanítani a fiatal generációnak, hogyan különböztessék meg a digitálisat és az analógtól; előbbi bárkié és mindenkié, utóbbi pedig elidegeníthetetlenül a sajátunk.
Dala Sára, visszatérve a Kaptárbontáshoz, felhívta a figyelmet arra, hogy az nem feltétlenül gyerekkönyv. Kimondottan „huncut” kötetről van szó, több értelemben. A pajzánabb cselekményelemek mellett ide tartoznak a nyelvi játékok, kacifántos fordulatok, ahogy a gyűjteményhez mellékelt tájszójegyzék is.
A bemutató zárásaként Berecz Andrást elmondta a „kedves mesék legkedvesebbikét”, mely a híres nagyotmondóról, Hazug Pistáról szólt. És még annyi másról.
A beszélgetés után lehetőség nyílt a mesegyűjtemény megvásárlására és dedikálására. Az esemény ezzel véget ért, de nem fejeződött be, ugyanis véletlen vagy nem véletlen, de szerencsés módon ugyanerre a napra esett a havonta egyszer megrendezett Ahol a madár se jár mesemondó baráti kör. Immár 16–17 éve gyűlnek össze kezdő és profi mesemondók, illetve lelkes hallgatók, hogy „mondják, ahogy tudják, és hallgassák, ahogy tudják”. Az együttlét kötetlen, mindössze két szabály van: a vállalkozó szelleműek vigyenek népmeséket és fejből mondják el azokat. Ezen az estén 20–25 résztvevőt számlált a kör, és többeknek is „mocorgott mese a szája szélén”. Az elmondott történetek és a befogadói helyzet önmagukban szemléltették, milyen is egy élő hagyomány: a sokak által ismert meséket az előadók a saját ízlésükre formálták, olykor kicsit modernizálták, és a közbeszólások révén a többi jelenlévővel együtt alkották őket kerek egésszé. Csakúgy, mint a szájhagyomány hajnalán, mesélő és hallgató egyként oldódott fel a varázslatban.
Fotók: Csibi Szilvia / Hagyományok Háza
